Liza hercegnő és a karácsonyi üveggömb

Liza hercegnő és a karácsonyi üveggömb.

Liza hercegnő szüleivel, Richárd királlyal és Anna királynéval boldogan élt a Birodalom legszebb palotájában. Tágas, napfényes szobájának márványfalait csupa ragyogó gyémánt ékesítette, pihe-puha ágyikóját arannyal és ezüsttel szőtt takaró borította, asztalkáján pompás színes ceruzák, polcain különleges és értékes játékok, meg varázslatos mesekönyvek sorakoztak. Esténként Anna királyné saját maga mesélt azokból a lenszőke fürtös, mélykék szemű kis hercegnőnek szebbnél is szebb meséket tündérekről, manókról, királyfikról és hétfejű sárkányokról. Soha sem kellett a kis hercegnőnek nélkülöznie, és nem kellett kincsein senkivel sem osztozkodnia. Nem ismert gondot és bajt, s mindig akadt játszótársa is.

Történetünk idején éppen karácsonyra készült a királyi udvar és persze az egész hatalmas birodalom. Advent első vasárnapja volt, és mire az est leszállt, az idő cudarra fordult. Jóleső érzés volt az egész napon át tartó játék és vidámság utána a kis hercegnőnek bebújni az arany takaró alá. Dadus elbúcsúzott tőle, és átadta a tornyos ágyikó mellé húzott mélyöblű fotelt Anna királynénak. Eljött az estimese ideje.

Anna királyné ez alkalommal egy különleges, nagyon öreg mesekönyvet emelt le a polcról. Amíg a mese tartott, Liza a könyvborítót nézegette. A képen egy angyali tekintetű anyóka látszott. Fenyveserdő ölelésében, harangvirágos kis tisztáson állt az anyóka, körülötte erdei állatok sokasága. Jobb karját fölemelve úgy tűnt, az összegyűlt mókusok, nyulak és kisrókák, a tarka harkály okítására mond valamit az ezüsthajú, kék ruhás anyó.

A mese, amit Anna királyné olvasott, egy huncut kis koboldról szólt, aki mindenkinél sokkal, de sokkal okosabbnak képzelte magát, és soha sem hallgatott az erdő tanítójára, a kékruhás anyókára. Liza hercegnő jól gondolta, akit a borítókép is ábrázolt, az erdő tanítója volt, akit Eugénia nővérnek neveztek. Hogy a kis kobold végül belátta-e, hogy minden teremtménynek van valami saját tudománya, amiben remek, és az orrát nem kell olyan magasan hordani, csak mert koboldnak született, nem nyuszikának, az nem derült ki Liza számára, mert a mese végére édesanyja lágy hangja álomba ringatta őt.

Hanem a következő reggelen rendkívüli dolog történt. A kis Liza hercegnő dadussal elsétált a közeli piacra, ahol egymást túlkiabálva kínálták portékáikat az iparosok, a finom csemegéket árusító kofák. Mindenki nagy szeretettel üdvözölte a kis hercegnőt, hiszen bájos mosolya, okos tekintete, barátságos viselkedése elbűvölte az embereket. Egyre csak mondogatták, hogy ő lesz a mi kis királynőnk, bizonyára olyan remek kormányzója lesz a birodalomnak, mint az édesapja, Richárd király. Ki ezzel, ki azzal ajándékozta meg a hercegnőt. Kapott piros almát, törökmézet, kalácsot. Az egyik, rongyokkal leterített asztalon számtalan vénséges kacat volt. Sötét bőrű, huncut mosolyú, tarkaruhás asszony rendezgette az öreg faliórákat, rózsafa pipákat, konyhai eszközöket. Liza hercegnő szájtátva nézegette a sok különös holmit. Az asszony felfigyelt a kis hercegnő kíváncsiskodására.

– Ide nézz, hercegnőm, én is adok neked valami különleges ajándékot – mondta az asszony, azzal a sok lim-lom közül előhúzott egy csodálatos játékbabát. A baba feje porcelánból készült, mesébe illő szépségű arca volt, finom selyemből varrt ruhácskát viselt, ébenfekete haja egészen a sarkáig ért s abban egy különleges hajtű csillogott. – Biztos vagyok abban, hogy ilyen csodálatos játékbaba nem lelhető fel a palotában, de még a Birodalomban sem! Vedd el, a tied. De vigyázz rá, ki ne add a kezedből, amíg a szívednek még fontosabbra rá nem találsz! – figyelmeztette az asszony hamiskás mosollyal, de olyan tekintettel, hogy a kis hercegnő szinte megszeppenve tett ígéretet, egy pillanatra sem felejti a babát.

Aztán hálásan megköszönte az ajándékot. Az a játékbaba szinte megigézte. A tekintetét le sem vette róla, nagyon boldog volt. Csak szorította magához a babát, miközben úgy ragyogott a szeme, mint a legdrágább zafírkő.  Arra gondolt, a világ legértékesebb porcelánbabája most már az övé, csakis az övé.

Dadus nem tartotta helyénvalónak, hogy ilyen értékes bábut kapjon ajándékba a kis hercegnő, ezért ki szerette volna azt fizetni. Hanem az asszony elhárította az ajánlatot, bárhogyan kínálta a baba árát.

– Hidd el, asszonyság, ez a baba nem értékesebb egy csutkabábunál sem, ha azt Liza hercegnő gondosan megőrzi – mondta sejtelmes mosollyal.

Az asszonytól elbúcsúztak, és tovább folytatták az útjukat. Dadus hamarosan már egy hentessel alkudozott, szeretett volna valami különleges húst süttetni Richárd király születése napjára. Liza hercegnőt nem igazán érdekelte a hentespult kínálata, bámészkodva elfordult a piac kapujának irányába figyelgetve a nagy batyukkal érkezőket. A következő pillanatban aztán olyat látott, ami teljességében elámította. Nem más toppant elibe, mint az állatok ezüsthajú, kék köpenyes tanítónője, Eugénia nővér maga. Ráadásul a nővér meg is szólította:

– Hercegnő, értékes ajándékot kaptál. De tudd meg, még nagyobb érték, ha megszerzed azt a karácsonyi üveggömböt, amelyik nem torzítja el az arcképedet – mondta határozott hangon, majd hosszú, égkék köpenyét két-két ujjával megcsípve fölemelte, büszke tartással átlépett egy szürkésbarna tócsát, és a következő pillanatban eltűnt a vásár forgatagában.

Liza hercegnő dadusának már nem is tudta megmutatni a különös nővért. Ami biztos, az biztos, ezt követően egy pillanatra sem engedte el a babát, és semmi más játékkel nem játszott. A társasjátékok, az aranylabdák, a színes ceruzák, a kismackó, semmi sem érdekelte. Csak a porcelánbabát gondozta. Mellette volt az étkezőasztalnál, mellette volt a kis tornyos ágyikójában. Hanem a palotában ember fia nem volt, akit ne faggatott volna a különleges üveggömb felől. Hogy hol lehet föllelni azt a gömböt, amelyik nem torzítja el az ember képmását. De a vidám udvari bolondtól a komoly arcú csillagászig, a szolgálólánytól a szakácsnéig, mindenkitől azt a választ kapta, hogy bizony, az nem létezik. A legügyesebb üvegfúvó mester sem tud olyat készíteni.

Igy érkezett el advent második vasárnapja. A kis hercegnő egyre szomorúbb lett. Karácsonykor minden évben hatalmas fenyőt állítottak a palota előtt, hogy a Birodalom lakóival együtt ünnepeljék a kis Jézus születése napját. Azt szerette volna, hogy ott ragyogjon az az üveggömb.

Aztán hogy, hogy nem, egyik nap úgy alakult, hogy a várkapu tárva-nyitva, a vizesárok fölötti híd meg leengedve maradt. Az őrök épen früstököltek, figyelmük elkalandozott, sőt, dadus meg éppen beszaladt a konyhára az ebédet megbeszélni a szakácsnéval, csak a nagy, barna köpenyét hagyta hátra a kis hercegné kedvenc padjára dobva. Így hát Liza hercegnő hirtelen gondolt egyet, a köpeny fölkapva, fürgén, mint a villám, kiszaladt a kapun. Mivel a köpönyeget hirtelenében magára terítette, föl sem lehetett ismerni. Futott végig a város utcáin, s betérve a boltokba, megállítva az utcákon siető embereket tovább kereste a varázslatos üveggömböt. A várost bekószálta, a péket, a borbélyt, a pintért, a kovácsot, a vargát, a szabót, a kisinasokat, minden embert kifaggatott, de hiába. Nagyon elszomorodott, ráadásul a nagy köpenyt, ami rejtve tartotta hercegnői kilétét az emberek előtt, már hiába tekerte magára, mert az alkonyat hideg, fagyos széllel érkezett. Didergett, reszketett, a keze szinte rádermedt a köpönyeg alatt szorongatott porcelánbábura. Nagyon, de nagyon hiányzott az anyukája, az apukája, dadusának dédelgető keze, meg az esti kakaója. Éhes volt, és meg volt szeppenve, nem tudta, merre van az út a palota felé. Sejtette, hogy otthon már mindenki őt keresi, és nagyon nagy lesz szülei haragja, hogy ilyen engedetlen módon elment a palotából.

Hanem a következő pillanatban valami váratlan dolog történt. A harangokat félreverték, az emberek rohantak ki az utcára, futottak mind egy irányba, az erdő széle felé. Liza hercegnő látta, hogy ott, a fák tövében narancsvörös fény világítja be a komor fenyőket, és robajjal, kiabálással, zokogással telik meg az alkony. Futott ő is a jelenség irányába. Közelebb érve látta, hogy egy házikó áll lángokban, egy egyszerű, tisztes család otthona. Remegve nézte, ahogyan a város lakói vízzel telt vödröket kézről kézre adva öntik a vadul csapdosó lángokat az épület egyik oldalán, a palota tűzoltói becsülettel pumpálják a vizet a nagy tartályokból a másik oldalon. Minden ember azon tüsténkedik, hogy elfojtsa a tüzet, ami már a tetőt nyaldossa, de hiába. Igyekeztek menteni, ami menthető, de sajnos, nem sokat tehettek. A ház csak égett, a dühödten pattogó tűz falta, emésztette. Mire a lángok elhamvadtak, a takaros kis épületből szinte semmi sem maradt. A ház az erdészék otthona volt. Valami szikra pattant ki a kályhából, s későn vették észre, hogy tüzet fogott a konyha. Szerencsére a család tagjainak semmi sérülése nem esett, és talán akadt még néhány holmi, amit meg tudtak menteni, de bizony ott maradtak fedél nélkül a tél első fia, a december fagyos, rideg éjszakájában. A legkisebb gyermek, egy Liza hercegnőtől pár esztendővel fiatalabb leányka rendkívüli módon megijedt. Sírt, zokogott, és egyre csak azt hajtogatta: „Jaj! Jaj! Odaveszett a kis játékbabám!”

Ekkor az egyik nagy bajszú tűzoltó észrevette a sápadtan álldogáló Liza hercegnőt. Nem is csak észrevette, föl is ismerte, hiszen gyakorta labdázott vele a tűzoltó szertár előtt gyakorlótéren.

– Hej, a teremburáját, kis hercegnő! A palota apraja nagyja keresi! Már tűvé tették Liza hercegnő miatt a pincétől a padlásig az egész palotát! Nocsak, masírozzunk hazafelé!

Hogy Liza hercegnőt nagyon megszidták kétségbeesett szülői, és hogy dadus is pirosra sírt szemmel fogadta, az bizony nem volt meglepő. Liza hercegnő büntetést is kapott, nem tehette ki a lábát a házból. Ő azonban nem ezért volt szomorú. Hosszú napokon és éjszakákon át hol a szerencsétlenül járt családon, a zokogó kicsi lánykán, hol pedig a varázslatos üveggömbön járt az esze. Egyre csak kornyadozott, tépelődött. Már attól féltek, megbetegszik, de Anna királyné nem engedett a büntetésből. Amúgy is, olyan nagyon megijedt, amikor hercegi leánykája elcsatangolt, hogy még az udvarra sem merte kiengedni. Rettegett attól, hogy Liza hercegnőjük megint eltűnik, s valami baja talál esni.

Egyik nap aztán a kis hercegnő bemerészkedett a trónterembe. Édesapja gondterheltnek látszott, és meglehetősen fáradtnak, hiszen a Birodalom sok ügyes-bajos dolgában kellett intézkednie. A hercegnő végül minden bátorságát összeszedve megkérdezte királyi édesapját arról a családról, amelyiknek lángokban állni látta az otthonát.

– Hogy az erdészék? Hát bizony, szegények most egy ideig kegyelemkenyéren élnek majd, mert ebben a havas, fogcsikorgató időben nem lehet építkezni. Szerencsére itt, a palota mellett akadt egy kicsiny, üres lakás. A lovászlegény, míg el nem ment szerencsét próbálni egyedül lakta, neki megfelelt az a lakás, ennyi embernek bizony szűkös, no, de legalább fedél van az én jó erdészem családja feje fölött. Tavasszal pedig újjáépítjük az erdészlakot.

Liza hercegnőt ez a jó hír egy picit jobb kedvre derítette, hanem a napok, ahogyan múltak, egyre inkább elkeserítette őt, hogy azt a varázslatos üveggömböt föllelni nem sikerül. Fűt-fát igért a kiskuktának, a kis szobalánynak, hogyha előkerítenék a gömböt, de azok bizony ilyen csodának még a hírét sem hallották.

Az adventi utolsó vasárnap is elérkezett, végre meghozta a várva-várt havat. Amikor az ég szórni kezdte fehér pihéit, Liza hercegnő éppen a márványfalú szobája legcsillogóbb ablakában állt. Sóvárogva nézte, ahogyan a lágy hópihék a palota parkját fehér takaróba burkolják. Látta, hogy az udvar sarkában az erdész fiai hóembert építenek kacagva, önfeledten szórva egymásra a hógolyókat. Azt is észrevette, hogy a kislány, aki annyira siratta a babáját, csak áll bánatosan egy nagykendőbe burkolódzva a fal mellett, s nem folyik bele a játékba, hiába hívogatják a bátyjai.

– Ó, de jó volna ott lenni a gyerekekkel! – sóvárgott Liza hercegnő.

Dadus azonban emlékeztette a büntetésre, és édesanyja féltelmeire. A kis hercegnő még három napig sóvárgott a gyerekek után. A harmadik napon elérkezett december 24-e, közelgett az este, karácsony estéje. A hercegnőnek ekkorra már három kívánsága volt. A szabadban lenni, összebarátkozni az erdész gyerekeivel, és megszerezni a varázslatos üveggömböt. Végül a szülei – látva elkeseredett, szomorú tekintetét – alkonyattájt kiengedték dadussal megnézni a Birodalom karácsonyfájának díszítését. Liza hercegnő a babát magához ölelve, a havat kis csizmájával tapodva fürgén ballagott a palota elé. Első kívánsága teljesült hát, kint lehetett. Az üveggömböket éppen ekkor kezdték az emberek a fa ágaira fölkötözni. Liza hercegnő izgatottan sorra belepillantgatott az üveggömbökbe, hátha közöttük van az, amelyet ő keres. De jaj, már az utolsót tették föl az emberek, ám egy sem volt az a különleges, varázslatos! Mindegyik torzképet mutatott, amelyikre csak ránézett a kis hercegnő.

Ekkor meglátta az erdész gyerekeit. Éppen mellette ácsorogtak, sok más, ragyogószemű kislány és kisfiú között. A gyerekek egytől egyig boldogan gyönyörködtek a hatalmas fenyőben, egyedül a kis erdészlány nézte könnyes szemmel a szépséges karácsonyfát.

– Bár az én drága kis játékbabám meglenne, láthatná ezt a csillogó, csodás fát! – sóhajtotta szomorúan a kicsi.

Liza hol a kedves porcelán babáját nézte, hol a kislány bánatos arcát. Tépődött egy darabig, aztán a babát tétován a kislány felé nyújtotta.

– Tessék! Odaadom neked, ne szomorkodj tovább. Nézd, milyen szépen mosolyog. Mosolyogj te is, kislány! – biztatgatta Liza hercegnő a kicsit.

Akkor a gyerek arca felragyogott, szemét Liza hercegnőre emelte, a szomorúság ottfeledett könnycseppjein át tekintetéből a hála és boldogság sugárzott. Liza hercegnő ekkor úgy érezte, mintha valami nagy terhet tett volna le. Ezzel a pillanattal egy életre szóló, mély barátság vette kezdetét a két leány között, s így Liza hercegnő második kívánsága is teljesült.

Ekkor ért oda Richárd király és Anna királyné a Birodalom karácsonyfájához. A félkaréjban álló asszonyok és férfiak hosszú gyújtókkal lángra lobbantották a fenyőre rögzíttet gyertyákat. Az emberek dalba kezdtek, üdvözölték a szeretet szépséges ünnepét. A kislány és Liza hercegnő elragadtatással nézték a rebegő, meleg fényeket, a sziporkázó csillagszórókat és a vakítóan fényes üveggömböket.

Az ám! Az üveggömbök! Liza hercegnő félve nézett arra a nagy, tűzpiros gömbre, amelyik éppen előtte függött. Az arcmása azonban most már úgy tekintett vissza rá, mintha velencei tükör mutatta volna azt! Aztán egy sárgába pillantott, majd egy rózsaszínbe! Egy lilába, egy kékbe, egy zöldbe! Egytől egyig, mind a legtökéletesebb arcképet mutatta!

– Megtaláltam a legnagyobb kincset! – kiáltott föl a boldogságtól repesve a kis hercegnő.

– Az ám! – szólelt meg mellette egy hang, az erdő kék köpenyes tanítójának, Eugénia nővérnek a hangja. – Az találja meg csak ezt a kincset, aki önzetlenül, szeretetből odaadja a számára legkedvesebbet is annak, aki szükséget lát.

Liza hercegnő odafordult, de megint éppen csak meg tudta pillantani őt. Eugénia nővér ismét úgy tűnt el, ahogy jött, egy pillanat alatt szem elől vesztette a kis hercegnő.

A kis hercegnő ezen a karácsonyon megtanulta, hogy az igazi értéket akkor birtokolja az ember, ha tiszta lélekkel tud szeretetet adni. Aki nem sajnálja a saját kincsével boldoggá tenni a többi embert, az gazdagabbá válik, mint amíg azt az értékes holmit birtokolta.

Liza hercegnő ennek a tudásnak a birtokában lett a Birodalom igazi kormányzója. Keze alatt az ország még szebben virágzott, mint valaha. De ez már egy másik történet.

Salgótarján, 2024. december 24.