Málna barátot keres


https://webshop.meskete.hu

 
Málna, vagy ahogyan pici babakutya korában az édesanyja becézgette, Málnika a Türkiz-tó partján éldegélt, sőt, ma is ott lakik. A tó partján köves út szalad, a köves út túlsó oldalán csinos villák sorakoznak. Az egyik villa üresen áll, buta ablakszemei...

Kép forrása: Nivelt Katalin

 

Málna, vagy ahogyan pici babakutya korában az édesanyja becézgette, Málnika a Türkiz-tó partján éldegélt, sőt, ma is ott lakik. A tó partján köves út szalad, a köves út túlsó oldalán csinos villák sorakoznak. Az egyik villa üresen áll, buta ablakszemei mind lezárva, zsalugáter mögött szundikál a ház. Benne csend lakozik, meg néhány vézna lábú pók pihen, lakója már hosszú ideje nincsen.

Ennek a villának a kertjében él Málnika. Könnyen felismerhetitek, hiszen, mivel leányzó, igencsak ad a tisztaságra, kávébarna szőre állandóan jólfésült és rendezett, pihe-puha és selymes. Mindig büszkén nézi képmását a tó tükrében, és méltán elégedett, hiszen széles határban nincs ilyen kellemes megjelenésű, gondozott kiállású kutya, de nincs ám! A kicsiny eb ettől függetlenül nem feltűnő jelenség, lévén olyan parányi, hogy amikor összegömbölyödik, nem látszik nagyobbnak a szomszédban lakó Gyurika búgócsigájánál.

Mindaz, ami csak egy kiskutya kényelméhez elengedhetetlen, Málnának amióta világ a világ, a rendelkezésére állt, hiszen mindig volt tiszta, meleg házikója, benne puha ágya, volt két csinos tálacskája, egyikben friss forrásvíz, másikban finom falatok. Árnyat adó fűzfa lombja borult a házikó fölé, napsütötte rét terült el a házikó előtt. Itt telt az élete, immáron két esztendeje. Gyurikáék, mint jó szomszédok gondoskodtak minden kényelméről, csak éppen játszópajtása, buksiját szerető kézzel megsimító gazdája nem volt soha.

Pedig Málnika nem csak megjelenését tekintve volt elegáns kis hölgy, a lelke is mindig finomságról és jóságról tett tanúbizonyságot. Alig cseperedett fel, amikor is egy tavaszi reggelen a Gyurikáék szőrgombóc kölyök pulijának egyik lába beszorult egy gyökér alá. Hogy hogyan sikerült annak a mellső tappancsnak oda beékelődni, és hogyha be tudta dugni a kis buta, kifelé húzni miért nem, azt ki nem lehet találni. A nyöszörgésre Málnika ért oda elsőként. Hamar fölmérte a helyzetet, és cselekedett. Kapart, kotort, amilyen parányi volt, olyan fürgén járt a lábacskája, pillanatokon belül kitágította a rést, és a mire az anyakutyus megérkezett, a kis fogoly megszabadult. Azonban, mivel Málna kicsike jószág, a parányi mérete miatt inkább visszahúzódó és félénk, a puli mama meg olyan tekintélyt parancsoló, hát, mire a hála szavai elhangzottak volna, a kis hős már rég továbbszaladt, jól elbújt a tóparti otthona mélyén. Pedig talán, ha a jótettre fény derült volna, nem csak vacsora és forrásvíz jutott volna a kis ebnek, hanem hálával telt szeretet is.

Amit most elmesélek nektek, ugyanazon évben, nyáron esett meg a parányi kutyahölggyel.

Akkoriban esténként a házikója küszöbén heverészve a nyugovóra térő madarak vidám énekét, a tücsök ciripelését hallgatta, vagy ha kedve szottyant, lesétált a Türkiz-tó partjára, elnyúlt a tóparti fövenyen, és elmerengve bámulta a fickándozó pontyokat.

Amikor így elpihent hasalva, hosszan kinyújtotta két mellső lábacskáját, és befúrta lába közé a turcsi orrát, gyakran elszontyolodott. A lenyugvó Nap simogató sugarai hiába csillogtak fényes bundáján, a zsenge fű illata hiába töltötte meg a levegőt, valahogyan még inkább magányosnak és elesettnek érezte magát.

– Ó bár csak lenne mellettem egy jó barát, akinek elmesélhetném, milyen rakoncátlan volt a kis ponty, ahogyan feldobta magát a víz színe fölé, milyen szorgos volt ma a csíkos potrohú méhecske, és milyen szépen hegedült a tücsök tegnap este! – sóhajtotta ilyenkor.

A napok teltek, múltak. Már július végére járt az idő, amikor egy ilyen estén az arra sétáló, vén mocsári teknős meghallotta a kiskutya bánatos hangját.

– Ejnye, kiskutya! Olyan fiatal, erős egészséges jószág vagy! És úgy hallottam, hogy még a természeted is oly szép, mint a vízililiom szirmán megcsillanó esőcsepp. Hát hogy-hogy nincsen barátod? Eredj, és keress magadnak!

– Azt sem tudom, merre induljak!

– Merre, merre?! Hát a hegy irányába, a hegyen csak föl, egyre följebb, egészen a tetejébe, aztán meg le, egyre lejjebb, egészen az aljába. Ott lakik az én testvérnéném, aki még tőlem is öregebb vagy száz esztendővel! Ő, a vénséges vén teknős anyó mindenre tud gyógyírt! Fordulj hozzá bátran.

A kicsi kutya nem késlekedett, úti batyut vetett a vállára, és elindult. Három nap, három éjjel gyalogolt, mire a hegyen átért. Szerencsére az öreg teknősanyót éppen otthon találta. Málna nem is sejtette, hogy érkezésének hírét a tóparti teknős az erdő fáival megüzente már vénséges nénjének. Egyik fa a másiknak susogta el az üzenetet. A hírt mindig ezen a telegráfon adják tovább az erdőlakók. Jobb mód, mint bármi ember által kitalált postaszolgálat, mert az üzenet mindenkor időben érkezik a címzetthez, és soha sem téved el.

Málna illően köszöntötte a vén teknőst, és udvariasan várakozott. A vénséges vén anyó igen kedvesen fogadta őt, és mint aki mit sem sejt, szépen sorra kitudakolta, mi járatban van. Málnika minden kérdésre megfelelt, és hamarosan valamiféle választ is kapott a tiszteletreméltó teknősanyótól.

– Most arra kérlek téged, maradj egy ideig mellettem, segíts nekem egy kevéskét. Öreg vagyok, minden porcikám fáj, nehezemre esik a munka. Lassan vége a nyárnak, és még nem tudtam meghordani a téli tüzelőmet. Egy szál vékony rőzse, annyi sincsen itthon. Ha a munka elkészül, útbaigazítalak. Erre becsület-szavamat adom.

Málna nem késlekedett, már aznap nekilátott a fa begyűjtésének, bár a Nap ekkorra már a hegy mögül laposan és bágyadtan kandikált. Kerek egy hónapon át horda, húzogatta szájával cibálta, mancsával illesztgette a téli tüzelőnek valót. Sokat dolgozott, keményen küzdött, sokszor erejét meghaladva. Bundája folyamatosan csapzott volt és kusza, de ez most nem számított. Két dolog is sokkal fontosabb volt most a számára. Egyik, hogy anyónak megelégedésére legyen, a másik, hogy végül barátra leljen. Anyó meg is jegyezte egyszer, hogy lám-e, a kemény munka mennyire hasznára lett, milyen sokat erősödött a kicsi kutya teste, de a lelke is, hiszen megtanulta, hogy amíg világ a világ, az igazi értékekért egy kis földi halandónak meg kell dolgoznia. Azt is említette a kicsi ebnek, hogy a küzdelemmel megfizetett eredmény nagyobb érték bárminél, az így elért cél büszkévé és elégedetté teszi a küzdőt. Amikor a munka készen lett, augusztus utójának egyik csillagfényes estéjén a vénséges vén teknős anyó így fordult hozzá:

– Nagyon hálás vagyok, kicsi Málnika, hogy itt maradtál és teljesítetted a kérésemet. Gondoskodó és türelmes voltál, kitartó és becsületes. Most pedig én jövök, ahogyan megígértem. Csak nézd az eget, és figyelj nagyon. Látod azt a ragyogó fényű csillagot? Az holnap kora virradatra ideér a Földre. Az hozza el a számodra az örök és igaz barátot. – mondta teknős anyó sejtelmesen - Olyan jó barátod lesz, amilyen jó te magad is vagy. Holnap reggel, amerről jöttél, azon az úton menj szépen haza. Most már semmit sem kell tenned, csak az alvó ház előtt elnyúló ligethez kell elsétálnod. Ott áll a hófehér kérgű, susogó lombú nyírfa a ház bejáratánál. Ülj le a fa alá, és várj türelmesen. Ne félj, nem kell soká várnod. Alig egy fertály óra múlva odasétál valaki. Ő lesz a barátod.

Málnika megköszönte a segítséget, majd nyugovóra tértek. A kicsi kutya azonban olyan izgatott volt, alig pihent valamicskét. Folyton a pislákoló fényes csillagot figyelte, amely valóban egyre gyorsabban haladt az útján. Aztán látta, amint a csillag még erősebben felragyog, majd valahol a magas hegy mögött, ahol Málnika kicsi birodalma is van, eltűnik a hajnali derengésben. Ekkor, az otthona irányába pislogva arra gondolt, hogy mennyire hiányzik már neki a Türkiz-tó partja, a kicsi háza, és hogy bárhogy is lesz, jó lesz már hazamennie.

Ahogyan az első napsugarak bekukucskáltak a vénséges vén teknős anyó kunyhójának ablakán, Málna már talpon is volt. Illedelmesen megköszönte a vendéglátást, és rögvest útnak eredt.

A vénséges vén teknős anyó szomorú szívvel engedte útjára, hiszen annyira jól teltek a napok a kicsi kutya mellett. Sokáig integettek még egymásnak, aztán az ösvény elkanyarodott, a bokrok, fák lombja eltakarta a kiskutyát. Teknős anyó visszaballagott kunyhójába, Málnika pedig a gondolataiba merülve kocogott tovább, haza.

Azon járt az esze, milyen nagyszerű érzés volt a teknősanyó segítése, és hogy most már jöhet a tél, a hó, a hideg, teknős anyó egy percig sem fog fázni. És arról is elmélkedett, hogy szinte talált is már jóbarátot, hisz a vénséges vén teknős milyen sokat segített rajta, ilyen jól csak egy baráttal szokás bánni. A szép gondolatok mellett az út szinte lerövidült. Hamarosan hazaért. Házikója körül mindent rendben talált, hát vidáman, ugrabugrálva szaladt előre, a ligethez.

Alig heveredett le a selymes pázsiton, hamarosan valaki közeledni látszott. Izgatottan felpattant, toporgott, farkincáját csóválta, úgy várta a jövevényt. Egy embergyerek volt, egy kedves arcú, szőke fürtös, mosolygós kislány. Amint közelebb ért, Málna úgy látta, hogy nem mindennapi gyermekről van szó! A kislány szeme gyönyörűségesen csillogott. Málnika nem tudta, hogy az ártatlan gyerekek szemében mindig ott van a szeretet, a jóság és a becsületesség tiszta ragyogása, sőt, még annál is több. A tekintetben ott van a a béke és barátság fénye. Málna a kislány szemének ragyogását és teknőc anyó szavait összerendezte fejecskéjében:

– Nahát! Itt van ő, - gondolta – aki a barátom lesz, és azzal a szép csillaggal érkezezett, vagy talán ő maga a csillag?!

A kis Málna a popsijára huppant, félrebillentette fejecskéjét, és csak nézte, nézte a kislányt, aki odahajolt hozzá:

– Szervusz Málnika! Én Luca vagyok. A nevem azt jelenti, virradatkor született, sugárzó fényesség. Nemrég érkeztem ide a családommal a villába, pont a reggeli nap első sugarával. Akarod, hogy a barátod legyek? – A kislány kedvesen megsimogatta Málna selymes, puha buksiját, majd így folytatta – Kicsi kutyuska! Van kedved játszani? Bújócskázni?

Málna ekkor már teljesen úgy vélte, Luca a csillagok közül érkezett, hajnal hasadtával született, és kék szemében az ő számára az örök és igaz barátság fényét hozta el.

– Vau! Vakk! – válaszolta Málna, és abban a pillanatban elfeledett minden félelmet és izgalmat.

Luca és Málna azonmód vidám kergetődzésbe fogtak, abba sem akarták hagyni. Már a Hold is fönt nevetett az égen, mikor megpihentek.

Egy biztos, ettől fogva ők ketten valóban igazi, hű és jóságos, elválaszthatatlan barátok lettek, ebben a kis eb nem tévedett. Olyannyira szerették egymást, hogy egy perc is végtelennek tűnt a számukra, amit egymás nélkül kellett eltölteniük. Luca gondoskodó és odaadó kis gazdija lett. Ha csak ideje volt, együtt játszottak, ha Málna fájlalta a kis pocakját, ő szaladt a doktor bácsiért.

Nyaranta gyakran meglátogatták teknős anyót, és közösen segítettek összerakni anyó téli tüzelőjét. Bár esténként hazamentek, de a munka során sokat beszélgettek, együtt énekelgettek. Luca egyik alkalommal meleg, puha takarót is vitt anyónak, hogy ha elszunyókálna, s a tűz a kunyhóban kialudna, a hideg, sötét téli éjszakákon legyen mivel melengetnie öreg csontjait. Málna pedig egyszer-egyszer szamócát, vad málnát is vitt a tűzre való mellé teknős anyónak, mert tudta, hogy mennyire kedveli.

Ősszel, amikor elkezdődött az iskola, Málna megint többet volt egyedül, azonban már nem érezte magát magányosnak. Tudta, hogy Luca mikor érkezik haza, és minden nap a kapuban várta kis gazdasszonyát. Amíg a lecke készült, a kutyus türelmesen hevert az asztal alatt.

Azt a napot, amelyiken találkoztak, minden évben megünnepelték. Olyankor nagy lakomát csaptak, aztán estefelé kettesben lesétáltak a tópartra, és közösen csodálták a lenyugvó nap által vízre rajzolt csillámos aranyhidat, meg a halak fickándozását.

Ágota Nivelt, amatőr meseíró és blogger

Minden gyermeknek van egy álma. Vagy kettő. Vagy végtelen sok. És megesik, hogy az álmokat, vagy azok valamelyikét évekig dédelgeti az ember. Az én legnagyobb álmom az írás volt. Jó sokáig vártam vele, de végre eljutottam abba az életszakaszba, amikor már megtehetem, írhatok. Nagymamaként legkedvesebb tevékenység számomra a mesék szövése. Mérnökként élvezem a történetek építését, és örök ifjúként a gy...


https://webshop.meskete.hu

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!