A kurta lábú kiscica meséje

A kurta lábú kiscica meséje.

Azon a tavaszon, mikor a gyümölcsfák virágai már elhullatták szirmaikat, kizöldültek a lombok, megjelentek az első, apró, zöld gyümölcsök is a cseresznyefa levelei között, akkor történt mindez, amit elmesélek.

Zsuzsánka, a hétéves nagylány általában sietett haza az iskolából minden déli harangszó idején, azonban ezeken a tavaszvégi napokon édesanyja hiába tálalta ebédjét rendre, nagy gondossággal. Bár Zsuzsánka az ízletes falatokat továbbra is nagyon-nagyon kedvelte, kiváltképpen a nyalánkságoknak nem tudott ellenállni, de jó egy hete a nagyszünetre hazaérve a finom mintázatú porcelán tányért és a kis ezüst evőeszközöket egyetlen pillantásra sem méltatta, egyenesen az udvar felé fordult, a fészerhez szaladt. Bekukucskált a poros, félhomályos csendbe. Fülelt kicsit, majd nap mint nap lógó orral ballagott a napfényes ebédlő szobába, lefelé görbülő szájjal ült a terített asztalhoz. Aztán egyszer végre megtörtént a várva várt esemény. A fészer csendjét halk, finom motoszkálás, nyöszörgés törte meg. A belső sarokban előkészített ládában, a rongyok között Cirmosnak, a ház kedvencének bundájába kapaszkodva parányi cica babák szuszogtak. Ott voltak! Világra jöttek! Azon a napon már tényleg elmaradt az ebéd! Árván gőzölgött a derelye, megbőrösödött az aranyló húsleves, mert bizony a kis jövevényeket azonmód számba kellett venni! Zsuzsánka négy parányi lelket számlált meg. Volt fekete, volt fehér, volt két cirmos, az egyik fehér foltokkal tarkított. Egyik szebb volt, mint a másik. És volt öröm! A délutáni tanórák alatt – mert azokban az időkben a nebulók délelőtt és délután is tanítási órákon vettek részt – a nagylány izgett-mozgott, fészkelődött csak a padban. Más napokon sem figyelt amúgy a leckére, de most még a szokottnál is türelmetlenebbül várta, hogy hazaérhessen. Ettől a naptól fogva minden figyelmét a cicuskák kötötték le.

Az idő telt, múlt. Édesapja figyelmeztető szavai közül nem sok jutott el Zsuzsánka fejecskéjébe, de most az egyszer szófogadó volt, a kicsinyeket csak távolabbról szemlélgette, nem piszkálta, nem gyömöszölte őket, bár igen nagy volt a kísértés.

A parányi jószágok cseperedtek. Azért valahogy a legkisebb a fehér foltos cirmos maradt. Édes kis pofija volt ugyan neki is, de gyenge, esetlen jószágnak tűnt. Érezték erőtlenségét testvérei is, és lépten-nyomon eléje furakodtak. Neki bizony csak a maradék jutott mindenkor! Az anyja is látta, hogy nem olyan ez a kis vakarcs, akire nagyon büszke lehetne, hát nem sokat törődött vele ő sem.

A kedves, turcsi orrú, tejtől maszatos pofácskájú kicsi lények már sorra kinyitották szemecskéjüket, és tityegve-totyogva elindultak a fészer felfedezésére. Hanem az a pici foltos, az bizony alig mozdult valamerre. A leghuncutabb fehér foltocska a cirmos csíkok alá szaladt, úgy ráncolta a nagy összpontosításban a homlokát, de alig-alig tette meg az utat a láda széléig, már el is fárad az erőlködésben.

Észrevette ezt Zsuzsánka is! Míg a cicatestvérek a fészer homályában vidáman játszadoztak, a tiltás ellenére végül felemelte a kis állatot, hogy alaposabban megszemlélje. Ahogy a parányi jószágot az ölébe vette és a hátára fektette, az lábacskáit nyújtva azon mód próbálta visszanyerni eredeti helyzetét. Hanem milyen kis kurta lábak voltak azok! Zsuzsánka elszörnyülködött:

– Jaaj, te rondaság! Hát miféle nyomorék vagy te? Alig van lábad! Fúúúj! – azzal kihengerítette kötényéből a porba a kis parányit, és az apja után szaladt!

– Apukám! Édesapám! Hallja-e! Nekem az a fehérképű tarka kis vacak ugyan nem kell! Tüntesse el, kérem, ne is lássam soha!!!

Az anyacica, a büszke éppen oda volt egerészni, így hát nem volt, aki a kis tarkán segített volna, hogy a nagy ládába, az ismerős, meleg illatú rongyok közé visszajusson. Testvérei a játéktól elfáradva mind bemásztak már biztonságos otthonukba, de ő, a kis kurta lábú jószág – akit nevezzünk most már csak kis foltosnak – tétován nézett körbe-körbe. Aztán lassan, szépen elindult, amerre a lábacskái vitték. Egyenesen a Zsuzsánka által nyitva felejtett fészerajtó irányába. Végre elérte a szabad világot. Akkor az ajtófélfának dőlve megpihent, és beszívta a nyári szellő pünkösdirózsa illatát. Tágra nyitva szemecskéjét, megnyújtóztatta töpszli kis lábát, majd nagyot sóhajtott. Erre felfigyelt a pávaszemes pillangó, aki éppen a fészer sarkán nyíló bazsarózsához készült vendégségbe.

– Hát, te? Miféle szerzet volnál? – kérdezte a foltos cicát.

– Én cica-féle volnék – válaszolta szomorkás cérna hangján a kis tarka.

– Mi az, hogy cica-féle? Most akkor cica vagy, vagy nem vagy cica?

Kis foltos rendre elmesélte az ő bánatát, a vágyat, hogy ő is nyurga lábú cicus szeretne lenni, együtt szeretne hancúrozni a testvéreivel, őt is dédelgetni valónak látná cicamamája, s hogy mennyire boldog volna, ha Zsuzsánka őt is csak úgy becsülné, mint a másik hármat. A pillangó nagy figyelemmel hallgatta, majd így válaszolt:

– Én ugyan nem tudok segíteni neked, de egy tanácsot adhatok. Ha elindulsz amarra, ahol most a napot látod az égen ragyogni, elérhetsz délig a kert végébe. Ott él a bölcs szomorúfűz. Ő megvan már vagy 70 éves! Biztosan tudja, hogyan lehetne segíteni a bajodon.

A kis foltos cica szeme kerekre nyílt. Hú, az udvar, de hosszú! De sok ösvény, de sok rög!

– Messzi van a kert vége, ahol az öreg bölcs szomorúfűz él – gondolta.

Aztán összeszedte a bátorságát és útnak eredt. Ment, ahogy a kurta lába csak vitte. Igyekezett, botladozott, hogy hamar elérje a bölcs szomorúfüzet, hátha még estére épen, egészségesen visszaérne a testvéreihez. De nagy meglepetés is lenne! És előre örült a kis szíve. Végül, mire a nap már jócskán delelőre hágott, elérte a bölcs öreg szomorúfűz lakóhelyét. Tisztelettudóan köszöntötte őt, az pedig így válaszolt:

– Hát, te? Miféle szerzet volnál?

– Én cica-féle volnék. – válaszolta a kis tarka.

– Mi az, hogy cica-féle? Most akkor cica vagy, vagy nem vagy cica? – kérdezte a bölcs fa is.

Kis foltos újra elmesélte a bánatát, kérte a bölcs fát, hogy segítsen neki. Ha segítene az öreg bölcs, és ő is egészséges lábú cicus lehetne, milyen boldogság is volna az! Mert arról álmodik, hogy akkor majd együtt játszadozik a testvéreivel, szeretgeti az édesanyja, és arról, hogy akkor Zsuzsánka őt is csak úgy becsülné, mint a másik hármat.

– Én ugyan nem tudok segíteni neked – válaszolta bölcs öreg szomorúfűz – de egy tanácsot adhatok. Ha elindulsz amarra, ahol most a napot látod az égen ragyogni, elérhetsz estig a réten át a csilingelő hangú, öröktől létező patakig. A patak sokkal többet látott, sokkal többet hallott, igazán sokat tud.  Biztosan tudja azt is, hogyan lehetne segíteni a bajodon.

A kis foltos cica megrémült. A kerítés lécei közt kikukucskálva látta hatalmas buckákkal tarkított utat, a hegyként magasodó vakondtúrásokat, látta a susogó nádat a patak mentén, látta a sok akadályt, amit le kell rövidke lábával küzdenie, ha a csilingelő hangú, öröktől létező patakig el akar jutni. Aztán arra gondolt, hogy nincs rosszabb, mint tovább éldegélni a fészer mélyén szeretet és társak nélkül. Amíg világ a világ, ő bizony megtesz mindent, hogy a célját elérje. A kurta lábak a bölcs szomorúfűz árnyékában megpihentek már, hát nekivágott a messziségnek. Bizony, a nap már a fák koronáján át szórta megfáradt sugarait, mire a csilingelő hangú, öröktől létező patakot elérte. Tisztelettudóan köszöntötte őt, az pedig így válaszolt:

– Hát, te? Miféle szerzet volnál?

– Én cica-féle volnék – válaszolta a kis tarka.

– Mi az, hogy cica-féle? Most akkor cica vagy, vagy nem vagy cica? – kérdezte csilingelő hangján az öröktől való patak is.

Kis foltos újra hozzáfogott a történetéhez. Elmondta, miért fáj a kis szíve, mi az ő nagy álma. Kérve kérte a csilingelő hangú, öröktől létező patakot, hogy segítsen neki, hogy az ő lábacskája is egészséges, fürge legyen, mert akkor együtt játszhat a testvéreivel, nem löki el őt senki macskafi, és Zsuzsánka is csak úgy szeretné őt, mint a testvérkéit.

Amint bevégezte mondandóját, a patak úgy meghatódott, egy pillanatra még a csilingelő hangja is elakadt. Nagyon szomorú, halk suhogással válaszolt:

– Én ugyan nem tudok segíteni neked, de egy tanácsot adhatok. Ha elindulsz amarra, a korhadt palló irányába, és átkelsz a zúgó felett, lelsz egy ösvényt, amely elvisz téged a túlpartomon lévő kerek erdő közepébe. Ott él egy korhadt fa törzsében az erdő tündére. Ő az egyetlen lény, aki varázsolni is képes. Ő az egyetlen, aki segíthet rajtad.

A foltos cica kétségbe esve nézett a korhadt, roskatag hidacska irányába. Vajon ez a palló elbírja az ő kis testét? Mélyet sóhajtott, és folytatta az útját. Óvatosan tette lábacskáját a nyirkos, málladozó deszkákra. Lassan lépdelt. Fáradt is volt már, meg rettegve gondolt az alatta zúgó vízre, a hatalmas kövekre. Mi lesz, ha megcsúszik, ha alázuhan? Ha a sebes víz elragadja? Végül átért a túlpartra. Az erdő homálya nagyon gyorsan sűrűsödött.

Végtelennek tűnt az erdei ösvény is. Már a hold sarlója világított, mikor elérte az odvas fát a kerek erdő közepén. Cérna hangján szólította az erdő tündérét. A tündér nem váratott sokáig magára. Előbújt rejtekéből, és mosolyogva térdelt le a parányi jószág mellé.

A kis foltos tisztelettudóan köszönt. Kicsit meg volt ugyan szeppenve, de nem vesztette el a bátorságát. A tündér valóban mindentudó volt, a patak csilingelése és a fák lombjának suhogása a körülötte lévő természet minden titkát elmesélte neki. Így hát tudott már a cicuska bánatáról. A kis foltos igencsak csodálkozott, hogy nem kell elmesélnie, mi járatban van. A Tündér elővette köpönyege korcából a varázspálcáját, suhintott vele hármat, és azt mondta:

– Csiribí, csiri csepp-csöpp, négy lábacskád ép legyen!

Csiribí, csiri csepp-csöpp, legyél fürge, édesem!

A kis tarka egyet sem pislantott, máris végbement a varázslat. Most már semmi sem gátolhatta a vidám hancúrozásban, futkározásban!

– Köszönöm, drága tündér! Ígérem, hogy soha, de soha el nem felejtem a jótettedet, és meghálálom, hogy segítettél rajtam! Csak mondjad, mit kérsz tőlem? – kérte örvendezve a kis cicus.

Az erdő tündére csak elmosolyodott, megsimogatta a selymes buksiját, és így válaszolt.

– Én csak az állatok és növények tündére vagyok, más élőlényen nem tudok segíteni. A te hatalmad sokkal nagyobb, az embereket is képes vagy megsegíteni. Azzal fizetheted meg a segítséget, amit tőlem kaptál, ha szerető lélekkel éled az életed. Tegyél jót ott, ahol nekem már nincsen hatalmam! Menj békével, cicuska!

A kis cica elbúcsúzott, és indult visszafelé az úton, amelyen olyan hosszú időn át botladozott. Bizony, most már nem telt bele tíz harangkongásba, máris a csilingelő hangú öröktől létező patakhoz ért. Már teljes sötétség borult a tájra. A kerek erdő fáinak lombkoronája komor árnyékot vetett az ösvényre, mely fenyegetően kúszott egészen a csilingelő hangú, öröktől létező patak partjáig. A cicus bátran közeledett a parthoz, és odaérve halk sírdogálásra figyelt fel. Hamarosan meglelte a hang forrását. A patak melletti kövön ücsörgött egy szakadt ruhájú, maszatos, pöttöm lányka, ő itatta az egereket.

A cica már tudta, hogy nem fenyegeti veszély, hisz fürge lábai villámgyorsan elviszik őt, ha úgy hozza a helyzet, hát közelebb lépett. Semmi nem történt, a sírdogálás folytatódott. Újabb lépéssel közelített. Még mindig semmi. Már egészen közel volt, bajuszkája a kislány csupasz lába szárát csiklandozta. A gyermek ekkor figyelt föl rá.

– Ki vagy te, és mi történt veled, hogy így búnak eredtél? – kérdezte a kis foltos.

A leányka így válaszolt:

– Ó kiscica! De gyönyörű vagy! Ilyen kedves, szép cicakölyköt én még soha, de soha nem láttam! Örülök, hogy itt vagy, és már nem vagyok egyedül. Tudod, nagyon féltem eddig. Az én nevem Vicuska. Gyógynövényeket gyűjtögettem, édesanyámmal abból élük, hogy gondosan összegyűjtjük, kiszárítjuk és eladjuk a patikus bácsinak. Nagyon szerettem volna vagy két napra valót megszedni, hogy a holnapi napon elmehessek az iskolába, de mire a batyumat teleraktam, addigra rám sötétedett. Indultam én hazafelé, de sem a korhadt pallót sem a kis hidacskát nem leltem a sötétségben.

– Egyet se búsulj! – válaszolta a cica. Én megtalálom, bármilyen sötétség borítja is a tájat. Elvégre cica volnék, akinek a szaglása kiváló, és aki sötétben és jól lát! Csak gyere a nyomomban.

– Köszönöm, neked, kiscica – válaszolta Vicuska a könnyeit törölgetve. – Hanem a nevedet, kérlek, mond meg nekem!

– Nekem még nincsen nevem – felelt a cicus.

– Olyan nem lehet! – kiáltott fel a kislány – Kell egy név, amin szólíthatlak! Legyen a neved ….. mondjuk …… Gyöngyike! Mert nemes és kedves szívű vagy, és fénylő az éjszakában, ahogyan egy gyöngyszem csillan meg a Hold fényében.

Ebben nagyon hamar megegyeztek, és vidáman útra kerekedtek. A hidacskát hamar elérték. Együtt már bátran és vidáman keltek át rajta. Vicuska innentől már nagyon jól ismerte az utat, és fülig ért a szája, mert tudta, hogy hamarosan átölelheti az édesanyját. Gyöngyike pedig érezte, hogy egy ilyen szorgos, barátságos, szerető útitárs mellett nem fenyegeti semmi veszély. Hamarosan a faluban voltak. A házak ablakaiban már világoltak a petróleumlámpák, a Hold és a csillagok fényükkel beragyogták az utcát. A kis foltos cica és a kislány vidáman ballagott hazafelé. Vicuska anyukája végtelen boldogan ölelte magához a lánykát és a cicát, akit immár Gyöngyikének neveztek. Ettől a naptól fogva Vicuska és cicuska elválaszthatatlan barátok lettek.

A kis foltos ekkortól fogva mindig vidám cicuska volt, és szerető társa lett a kisleánynak, ahogyan azt az erdő tündérének megígérte. Sokszor gondolt arra, hogy a tündér kérése olyan csekélység, hiszen az ő pici szíve mindig csordultig van szeretettel. Vicuska pedig soha, de soha nem felejtette el, hogy Gyöngyike volt az, aki egykor a sötét erdő mellől a biztonságos otthonába vezette.