Giga és Guga


https://webshop.meskete.hu

Giga és Guga a baromfiudvar lakói voltak. No, nem amolyan nagyszájú, kotnyeles népség, akik a sajátjuknak képzelték az udvar és az ól minden zeg-zugát, csak amolyan szegény szolgálók, akik a tetőt tartó gerenda csücskében húzták meg magukat fűszálakból ...

Kép forrása: Nivelt Katalin

Giga és Guga a baromfiudvar lakói voltak. No, nem amolyan nagyszájú, kotnyeles népség, akik a sajátjuknak képzelték az udvar és az ól minden zeg-zugát, csak amolyan szegény szolgálók, akik a tetőt tartó gerenda csücskében húzták meg magukat fűszálakból összerótt, szegényes fészkükben. Olyanok, akiket a peckes járású kakasok, a káráló tyúk, a nagyhangú gúnár és a többi, gazdasszony által nagy becsben tartott szárnyas jószág semmibe sem nézett. Verebek voltak ők, a kéretlen lakók.

Egy ragyogó tavaszi reggel vetődtek az udvarba, teli tervekkel, az otthonteremtés, a fészekrakás vágyával. Megtetszett nekik a környék, a zöldülő veteményes, a kertvégi barkás patakpart, a napsütötte udvar és a totyogó-kotyogó, vidám társaság. S mert az ifjú pár nagyon szeretett volna mielőbb otthonra lelni, fiókákat nevelgetni, Guga, mint leendő családfő minden bátorságát összeszedve a legméltóságteljesebb szárnyas, a hatalmas, fehér gúnár, Gábor elé röppent. Ugrott még óvatosan vagy kettőt, és fejét alázatosan megbiccentve udvariasan köszöntötte a nagy madarat, majd elővezette kérését, hogy ők bizony szeretnének a gerenda sarkán egy kis helyet kérni, ahol biztonságban kiköltheti Giga a fiókáit. Szavait Kotyogi asszonyság, a rafinált öreg tojó is hallotta, és neki egyáltalán nem tetszett ez a dolog.

– Hogyne! Hogy a sok pimasz veréb elcsipegesse a mi kis pelyhecskés csibéink elől a finom búzát, kukoricadarát! Még mit nem! – méltatlankodott, és egyből Kázmérhoz, a kakashoz futott panaszra.

Kázmért soha sem kellett biztatni, ha egy kis balhéról volt szó. Különösen élvezte, hogyha a kotlóshad előtt a hős szerepében tetszeleghetett. Egy-két verébbel szembeszállni, abban nem volt nagy kockázat, és úgy vélte, szebb színben tűnhet fel az udvarban, ha Kotyogi első szavára közbelép. Így aztán Giga legnagyobb rémületére az életerőtől duzzadó, öntelt kakas dühödten, szétterjesztett szárnyakkal rohant a tyúkudvar közepére, és Gugára támadt.

– Kifelé az udvarból, te koldus! – csattogtatta fenyegetően csőrét.

– Egyiknek a gigája, mint a kígyó, hosszú! A másiknak a feje, mint a banka, búbos, fejbe csapták, gugás, púpos! Látszik ezeken, egyik se rendes fajta! – kárálta a két kis csóró verébre Kázmér háta mögül Kotyogi és kebelbarátnője, Klotild.

Konrád kacsa és Gábor gúnár közös erővel próbálták meg lecsendesíteni Kázmért és a tyúkok mögötte felsorakozó népét, de úgy ám, hogy a hetyke kakaskának pár díszes farkatolla is odaveszett a vita hevében. Ekkor már a Bodri is belevakkantott a heves vitába. A vége az lett, hogy a gazdasszonynak ki kellett szaladnia, fűzfaseprővel csillapítani a zajos társaságot. Ennek már a fele sem volt tréfa, a jószágok megszeppenve szétszéledtek gyorsan, ki-ki sietett a maga dolgára.

Giga meg Guga tanácstalanul néztek egymásra, mert a veszekedést kiváltó kérdésről már minden buta tyúk, kacsa és liba elfeledkezett, arra választ nem is adott senki. Aztán döntöttek. Csendben, majd egyre csicsergősebb hangulatban rakták fűszálakból, gizgazból fészküket, amolyan egyszerűre, verébnek valóra. A tyúkok ugyan sanda szemmel nézték, figyelték a fészek formálódását, tettek is rá egy-két csípős megjegyzést, de nem merték tovább szítani a harag tüzét.

Igen, így volt ez. A fészek szépen elkészült, a tojáskák, szám szerint öt, benne csücsültek, majd egy szép nyár eleji délutáni langy melegben sorra felrepedtek. Kíváncsi gombszemek, kis csóré veréb fejecskék bújtak elő. Addigra már megszokta a baromfiudvar tarka népe a verébfamília jelenlétét, s bár a tyúkok még mindig morgolódtak, kiváltképpen Kotyogi, de kénytelen-kelletlen eltűrték azt.

Az idő telt, múlt. A verébszülők látták, hogy fiókáik milyen szépen cseperednek, maholnap a fészket elhagyhatják, és ez a sok izgalom és a tyúkokkal való perlekedés ellenére is örömmel töltötte el őket.

Egy rekkenően meleg nyári napon, amikor az aranysárgán ringó búzatáblák fölött szinte remegett a levegő, és a szikrázó fény átsütött a pipacsok virágszirmain, Giga és Guga arról beszélgettek, hogy a fiókák maholnap kipróbálhatják suta kis szárnyukat, olyan szépen megtollasodtak, megerősödtek már.

– Csak jönne egy frissítő zápor, egy kis felüdülés, hogy több kedvük legyen belevágni! - sóhajtott végül Giga.

A tikkadt, poros lustaságban a baromfiudvar lakói mindannyian, egytől egyig ugyanarra, egy kis esőre vágytak. A tyúkok, kacsák, libák mind a hűs, árnyékos helyet keresték, a gazdasszony nem győzte az itatót tölteni. Ezen a napon a jó Isten meghallgatta őket, mert délutánra frissítő nyári zápor érkezett. A könnyű esőcseppek tisztára mosták a bágyadt faleveleket, elverték az udvar porát, és amilyen gyorsan jöttek, úgy távoztak. Egyszerre mindent olyan könnyűnek, vidámnak tűnt, Giga és Guga is felszabadultan, jókedvűen repült ki a fészekből egy kis vacsorát keresni. Játékos hangulatuk volt, mint a tavasz elején, ezért egyre magasabbra emelkedtek a levegőégben, táncoltak, csiripeltek önfeledten. Ekkor, egy hirtelen keringő fordulónál észrevette Guga, hogy egy hatalmas szárnyú madár köröz ott fent, és figyeli az alatta elterülő lakályos vidéket.

A verébszülők azonnal fölfogták, hogy micsoda veszély közeleg. Pillanatok alatt irányt váltottak, és repültek hazafelé. Kétségbeesett csipogással, egymás szavába vágva magyarázták a baromfiudvar lakóinak, hogy a kicsinyeket be kell terelni, el kell bújni, el kell húzódni, mert nagy-nagy-nagy, hatalmas veszedelem közeleg. A koradélutáni hűsítő zápor ellenére még mindig kótyagosan pislogó kotlósnép, a hápogó és gágogó asszonyságok elég nehezen értették meg, miről is van szó. Végül csak felfogták, hogy mit magyaráznak azok ketten, és riadtan tanakodtak. Kell-e hallgatni ezekre a kis semmikékre? Van-e ezeknek hiteles szavuk? Aztán a gyávaságuk felülkerekedett büszkeségükön, és hozzáfogtak kicsinyeiket védett helyre, az ól előterébe terelni. Persze Kotyogi asszonyság hitt a legkevésbé, ő volt a legutolsó, aki megmozdult, ám végül a csibécskéit egybehívta, hessegette ő is a tető alá. A héja a leghátul topogó kiscsirkére csapott le. Egy parányi hajszálon múlt, hogy a kicsike oda nem veszett! Kázmér haragos rikácsolása zavarta meg egy picurkát a vadászt, így vétette el a zsákmányt. De a csirkécske rémülten verdeső szárnya mégis megsérült, annak nyomát viselte szegény hosszú ideig. Bizony, nagyobb baj is lett volna, ha Kotyogi tovább késlekedik, ha Kázmér nem tesz tanúbizonyságot valódi bátorságáról. Igen, Kázmér igazi hős volt, mindenki ünnepelte, mindenki dicsérte őt.

A baromfiudvar népe azért a veréb bérlőkkel ezt követően sokkal kedélyesebben viselkedett, sőt, olykor kifejezetten baráti volt a hangulat. Csak Kotyogi nem változtatott a modorán, nap mint nap azt emlegette, az ő Csörkéjének azért lett suta a szárnya, mert ezek a koldus verebek nem szóltak idejében a veszélyről. De nem nagyon figyelt rá senki. Teltek a napok, ballagtak a hetek, hónapok. Már rozsdaszínű leveleket kergetett az őszi szél, amikor egy szomorkás reggelen a gazdasszony gondolt egyet, és az összes ifjú jószágot összefogta, kasba rakta, vitte őket a szomszédos városba, az András napi vásárba.

A kisverebek is kiröpültek már, keresték helyüket a nagyvilágban. A szülők megcsendesedve gubbasztottak fészkükön. Bár csak albérlőnek érezték magukat, de az ólszegletben töltött hónapok alatt megszokták, megszerették, s most hiányzott nekik nagyon a baromfiudvart betöltő vidám csirregés, kotyogás, a sürgés-forgás. Egyre rövidebbek voltak a nappalok, egyre hosszabbak az esték, egyre hidegebbek az éjszakák. Aztán egy napon fehérségre ébredtek a lakók. Hatalmas, puha hópaplan takart mindent, csend, szürke némaság terült szét a vidéken. Gigát és Gugát most már nem csak a hideg gyötörte, nyomasztotta, hanem eleség is alig akadt a számukra. Az ól mélyéről a pár télire megmaradt szárnyas jószág már elő sem bújt, az előtérben kapták meg az élelmet is. Ahogyan a kalendárium az utolsó lapjaira fordult, egyik nap az estébe hajló idő jégszakállú tél hideg szelet kerekített. Először zúzmarával ékítette a csupasz faágakat, majd elkergette a felhőket, és csikorgó fagyot ültetett a tájra. Giga és Guga vacogva összebújtak, pici fejüket szárnyuk alá dugva, korgó gyomorral, elcsigázottan tértek nyugovóra.

Másnap délelőtt aztán kicsit, nagyon picit mintha engedett volna az a fagy. A napocska bágyadtan világított be a sarokba, a verébfészek irányába. Giga és Guga hangos kotyogásra ébredt.

– Hé! Ti ott! Ti! Ti! Verébék! No, gyertek le, az ól elejében ott vár benneteket a reggeli! Ne várakozzatok sokáig, mert ha kevesen vagyunk is, de az étvágyunk jókora! Még a végén nem jut belőle! Amúgy meg, köszönöm, hogy annak idején, a nyáron riasztottatok bennünket. És igazság szerint a Csörke szárnya nem is attól lett suta, hogy a héja odacsapott neki, no. Olyan volt az születésétől. Na. Gyertek be hozzánk. Elvégre ti is ide tartoztok, vagy mi.– fejezte be beszédét Kotyogi asszonyság, azzal – mint aki jól végezte dolgát – visszafordult az ólba.

Hát így történt. A falinaptár éppen december 25-ét mutatott, és abban a pillanatban, amikor Kotyogi asszonyság a tyúkól ajtaján betottyant, megkondult az öreg templom harangja, hogy karácsonyi misére hívja a falu népét.

Ágota Nivelt, amatőr meseíró és blogger

Minden gyermeknek van egy álma. Vagy kettő. Vagy végtelen sok. És megesik, hogy az álmokat, vagy azok valamelyikét évekig dédelgeti az ember. Az én legnagyobb álmom az írás volt. Jó sokáig vártam vele, de végre eljutottam abba az életszakaszba, amikor már megtehetem, írhatok. Nagymamaként legkedvesebb tevékenység számomra a mesék szövése. Mérnökként élvezem a történetek építését, és örök ifjúként a gy...


http://mocorgohaz.hu/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!