Anna illangó


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/


 rész

Egyszer régen, vagy talán nem is olyan nagyon régen, volt egyszer a magas hegyek karéjában egy kerek erdő, kerek erdő közepében egy helyre formás dombocska. A dombocska tetején barátságos, vadvirágos tisztás. A tisztáson takaros kis házikó. Szak...

Kép forrása: Nivelt

  1. rész

Egyszer régen, vagy talán nem is olyan nagyon régen, volt egyszer a magas hegyek karéjában egy kerek erdő, kerek erdő közepében egy helyre formás dombocska. A dombocska tetején barátságos, vadvirágos tisztás. A tisztáson takaros kis házikó. Szakasztott mása volt annak a kis laknak, ami éppen a mi falunk szélén álldogál. Sárból tapasztva, fehérre meszelve, szalmával lefedve, kicsi tornáccal az elejében.

Ebben éldegélt egy nagyon különleges lény, egy illangó. Mifélék is az illangók? Azt mondhatnánk, olyan formák, mint bárki emberfia, aki közöttünk jár, mi különös van hát bennük? De ez nem igaz. Az illangók, bár ránézésre nem különböznek sem Dorkától, sem Terkától, még a fitos Juliskától sem, mégiscsak nagyon mások, mint az egyszerű földi halandók, ugyanis csodálatos tudás birtokában vannak. Jól értik a fák lombjának susogását, a madarak énekét, az apróvadak rikkantásait, neszeit. Egy szó, mint száz, beszélik minden állat és növény nyelvét. Amúgy meg, az illangók igencsak félénkek, nem lehet látni őket emberek között, úgyhogy, kedves olvasó, szerintem ilyes forma lényt te még soha, de soha nem láttál.

 

A mi történetünk illangóját Annának hívták. Anna törékeny alkatú, szöszke hajú, zöldes-barna szemű illangólány volt. Bizony, nem kék volt a szeme, mint a legtöbb fajtája bélinek, hanem, éppen olyan színe volt, mint amikor az őszi napfény átpislog a színesedő tölgyfalevélen. Anna azt jelenti, kegyelem, könyörület, báj, kecsesség, kedvesség. Tudjuk jól, a keresztségben a nevet mindannyian hitelbe kapjuk. Ami szép üzenete van annak, az az értéke. Kapott nevünk árát aztán szépen, lassan megfizetjük azzal, hogy az abban foglalt jelentés szerint éljük mindennapjainkat. Ki ekkor, ki akkor végére ér a törlesztésnek. Hát bizony, a kis illangó a nevét igencsak korai gyermekéveiben megfizette már, pedig ilyen névhez igen nagy ár volt jegyezve a jó Isten utónévkönyvében! Bizony, ő védte, óvta az erdő állatait, ha kellett vigasztalta, ha kellett gyógyítgatta őket. Amikor pedig annak volt az ideje, elővette a hegedűjét, és elhúzta azokat a nótákat, amiktől védencei boldog táncra kerekedtek. Olyankor még a patakparti szomorúfűz is megcáfolva a nevét vidám tapsikolásba fogott ágaival. Anna mindig ott volt, ahol szükség volt a segítségére. Igaz könyörülettel, szeretettel, kedvességgel gondozta a rászoruló élőlényeket, ahogyan a nevében meg van írva. Így aztán nem is hívták másként, csak Igaz Annának.

Egy napon, amikor a fák zizegő leveleikkel jelezték már, hogy közeleg a jég és fagy világa, előkészítette az őzek téli etetőjét. Alig végzett a munkával, amikor Tapsi Pisti, a kölyök nyuszi nyomában Rőt Rezsőkével, a kölyök rókával rémülten, cikk-cakkban rohanva közeledett feléje a réten át. A kétségbeesett kisállat láttán Anna dühösen toppantott a lábával.

– Ej, te anyaszomorító! – kiáltott Rezsőkére, amilyen dühösen csak tudott – Hát micsoda dolog ez? Unalmadban kis nyuszikat riogatni nem valami hősies és nemes viselkedés ám!

A kicsi nyúl kalimpálva dobogó szívvel szaladt be a csipke és galagonya bokrok szövedéke alá, a rókafi pedig lógó orral, megszégyenülten kullogott vissza az erdőbe, hogy anyja mellé kucorodjon a vénséges kocsányos tölgy gyökerei között lévő kotorékba. Valóban csak unalmában vadászott. Csakugyan jóllakott és elégedett volt, ezt Anna a vörös bundás rókamamától tudta, aki előző este elmesélte, hogy lent, a falu határában az őszi szántás során kiforgatott az eke három pockot és négy egeret, és azokat egytől egyig hazahordta két éhenkórász fiának.

Anna nevetett egyet a huncut rókafiún, majd a kis háza felé vette az útját. Közben felnézett az égre. Lilás-barna, nehéz, csapadéktól terhes felhők gomolyogtak fenn, északon, és húzódtak a sziklás hegyek karéja felől le, a kerekerdő irányába. A szél is egyre erősebben fújt, a bükkös remegve susogott, a faágak nyögve engedték útjukra utolsó, zizegős-száraz, vörös és barna leveleiket.

– Viszek be még rőzsét meg hasábfát a tűzre, és az ablaktáblákat is jó lesz betenni. – mondta Anna, csak úgy magának.

A Csobán kutyát maga elé engedte, úgy lépett a házba. Hamar aludni tért a Nap, a felhők szétterültek az erdő felett és súlyos paplanként nehezedtek a tájra. A csillagok, a Hold sarlója már elő sem bukkantak a szürkeségből. Az északi szél meg-megrázta a fészer ajtaját.

– Dúúú-dúúú sanyarú! Már a tél lesz itt az úúúúr! – bosszantotta a nyikorgó ajtót.

– Nyekergő, tekergő, a nyár úgyis majd eljő! – vágott vissza az ajtó.

Erre a szél dühében akkorát lökött rajta, hogy végképp beszorult az ajtólap, a megroggyant félfa pedig fájdalmasan felnyögött.

 

Anna teát készített, elővette legkedvesebb könyvét, és a kandalló mellé húzódott puha foteljába. A szél süvítése, az erdő fáinak nyögése hallatszott tompán, de ott volt bent a tűz vidám pattogása, a jó meleg és puha béke. A könyv rendkívül izgalmas olvasmány volt. Arról szólt, hogyan kell a kis védencei vérző sebeit réti füvekkel gyógyítani, miként kell a fájó pocakokat masszírozgatni. Már egészen belefeledkezett az olvasásba, mikor a szél kicsit megpihent. A fák is elhallgattak, egy pillanatra a Hold is lekukucskált a Földre, és megvilágította a kis lak előtti rétet. Ott egy parányi, imbolygó kis jószág körvonalait lehetett kivenni, ahogyan tétova léptekkel topog, fáradtan, éhesen, legyengülve bolyong az elszáradt fűben. A kép csak egy rövid ideig villant fel, aztán újra sötétbe borult a táj, még nagyobb sötétségbe, mint addig. A rövidke idő azonban pont elég volt arra, hogy a holtfáradt kicsi állat előtt feltűnjön Anna házikója. Anna mit sem sejtett a történtekből. Máskor már pattant volna az ajtóhoz, hogy szaladjon segíteni, de a kis jövevény lépteinek hangját, meg a cérnahangot, ahogyan segítségért kiáltott, a dühös szél ez idáig elnyomta. A pici állat a beállott csendben maga is elhallgatott. A látvány, ami elé tárult, úgy elvarázsolta, hogy elakadt a szava. Már újra dúlt a dühödt szél, amikor gyöngécske, de boldog hangon megszólalt:

– Hurrá! Éljen! Itt vagyok! Megjöttem! Megtaláltam! – örvendezett aztán a kis pöttöm.

Amennyire csak bírta a lába, igyekezett a ház irányába. Egy csöppnyi állatnak azonban az a pár méter is rettenetes sok, hát még akkor, ha ilyen rossz az egészsége. Amíg a dombtetőre felkapaszkodott, eltelt vagy 30 perc. Az ajtóhoz érve minden erejét összeszedte. Lihegve, akadozva, de annál nagyobb igyekezettel próbált jelet adni. Szerencsére Anna éppen a bögrét vitte mosogatni, és valahogyan meghallotta a halk motoszkálást.

Kattant a zár, nyílt az ajtó. Anna a küszöbön állva kémlelt a sötétségbe, de semmit, senkit nem látott.

– Halló! Van ott valaki? Jár erre valaki? Ha jó szándékkal vagy, akkor nem kell félned, ha rosszakaratú vagy, ide be sem tudsz lépni! Menj Isten hírével, és akkor térj vissza, ha megtisztítottad a lelked! – szólt bele az éjszakába.

Már éppen tette volna be az ajtót, amikor a Csobán kutya halkan vakkantott egyet. Anna rögvest értette a szót.

– Ó, de buta vagyok! Hát mindenfele nézek, csak az orrom elé nem? – felelt, és a küszöbre vetette a tekintetét.

Ott vacogott a kicsi állatka. Anna legnagyobb meglepetésére ott az erdő közepében, távol minden emberlakta helytől, egy véznácska, fekete kiscica, egy sáros, girhes, maszatos kölyökmacska nézett fel rá, bágyadt, szomorú, félénk tekintettel. Anna azonmód lehajolt hozzá, és akkor látta, hogy itt bizony nem kicsi dologról van szó! Nem tétovázott, már vitte is az ajtón belülre a kis állatot. A hajnali órákig szinte szemhunyásnyit sem aludt a kis illangó. Először is megtisztogatta a kis jószágot, aztán szemügyre vette a sebeit. Nagy gondossággal végigtapogatta a kicsi testet, érezte kezével, hogy számtalan zúzódás, sérülés érte a szegény párát. Gyógyító füvekből új könyve tudásából is merítve főzeteket készített, egész álló éjszaka a cicus sebeit tisztogatta. Hajnalban végül elszunyókált. Reggelre, kelve látta aztán, hogy milyen nagyot változott a világ képe. Mindent fehér takaró borított, az előző esti súlyos fellegek lerakták a terhüket. Álomba borult az erdő világa. Anna a kis jövevényre pillantott, aki kimerülten, de békés pofival szunyókált a kenyeres kosárból hirtelenében kialakított ágyikóban.

– De nagy öröm, hogy ideértél a nagy hó érkezése előtt! Ha nem találtál volna rám, ezen az éjjelen biztosan odavesztél volna! – mondta az alvó kiscicusnak.

A cica délidőben nyitotta fel szemecskéjét. Hálás tekintettel nézett Annára. Aztán észrevette, hogy a Csobán felfigyelt a mozgolódásra, és vidám farkcsóválással közeledik feléje. A tekintélyt parancsoló méretekkel bíró ebet megpillantva igencsak megriadt. Anna gyorsan helyreparancsolta Csobánt, és magához ölelte a kis cicuskát.

– Ne félj, kicsi szentem, a Csobán pásztorkutya, nem bánt az senkit! Hanem látom, hogy jobban vagy már! Van kedved elmesélni, mi történt veled, honnan a sok seb és zúzódás rajtad, és végül, hogy hogyan akadtál a házikómra?

– Hát az bizony nagyon szomorú és nagyon hosszú történet, de ha kíváncsi vagy rá, elmesélem. – válaszolta a cica. És mert boldog volt, hogy túlélte a sok kalandot, no meg, mert amúgy igencsak beszédes volt, nem kérette magát, hanem egyből hozzá is fogott a meséléshez.

  1. rész

Íme, a kicsi cica története.

Van annak már vagy négy holdtöltényi ideje is, amikor megláttam a napvilágot. Édes cicamamám nagy gonddal nevelgetett engem, három csíkos kistestvéremmel együtt. A padlás félhomályos, poros, csendes világa biztonságos otthont nyújtott nekünk. Amikor már eléggé nagyocskák voltunk, és bátran elindulhattunk a nagyvilágba, cicamama leterelt bennünket a padlásról. Hát igen, bukdácsoltunk és potyogtunk a létrán lefelé jövet, de végül szerencsésen földet értünk. Mama büszkén lépdelt mellettünk, vezetett bennünket át az udvaron, aztán egyszer csak mind ott sorakoztunk egy magas lépcső előtt. Akkor cicamama hangos szóval kihívta a gazdasszonyt! Az az asszony kerekre nyitott szemmel csak állt a kitárt ajtóban, és összecsapta a kezét!

– Cirmos! Hát ezért tűntél te el olyan sokáig? Ezért voltál úgy megszűrődve mostanság? No, mondhatom! Most aztán vagytok elegen, úgyhogy egér a portán nem lehet többé egy cincogásnyi időhosszig sem, vagy különben el lesztek csapva a háztól!

Az én édes cicamamám nyávogott egyet, és elégedetten sarkon fordult. Mert az asszonyi beszéd annyit jelentett, a díszszemle sikeres volt, be lettünk fogadva mind a négyen. Akkor nagyon szép napok jöttek. Hanem alig telt el egy hét, kettő, történt valami nagyon félelmetes dolog. Tudva lévő, hogy az udvarnak sok lakója volt. Valahogyan úgy lett, hogy egy kései ültetésből volt öt csibe is, akik velünk egykorú formák lehettek. A kiscsibékkel nagyon jó pajtások voltunk. Naphosszat csak az udvar porában henteregtünk, játszadoztunk. Ám egy verőfényes délután a Nap a levegőégben repülő félelmetes alak árnyékát vetítette az udvar csillogó porára. Kotlós anyó kétségbe esve hívogatta a kicsi csibéit, cicamama is idegesen tuszkolt bennünket a lóca árnyékába. Az árny körözött egyet-kettőt, aztán egyre nagyobb és nagyobb lett, majd lecsapott közénk. Kakas úr és kotlós anyó hősiesen küzdött, védte az övéit, de hiába kergette, hiába űzte, az egyik pipikét minden kárálás, szétterjesztett szárnnyal való ideges rohangálás ellenére elragadta az a valami. Mire a gazdasszony kifordult a konyhából, már igencsak fönn, a levegőégben járt a rabló.

– A karvaly! A Héja! A tolvaj! Takarodsz te innen! – kiabált és hadonászott a néne, de már hiába. A kiscsibe barátunk áldozatul esett.

A gazda nagyon mérges volt, azt mondta, ez csak barna rétihéja lehetett, és most rá fog kapni a jóra, ide fog járni, és a többi kicsi csibét is elhordja majd.

Úgy nézett ki, igaza lehetett a gazdának, mert alig telt el pár nap, és már megint ott volt a félelmetes ragadozó. Most nem vetett árnyékot, mert felhők tornyosultak a Nap előtt, de a levegő is megdermedt és a hangok elnémultak, amint megjelent odafenn. Akkor tyúkanyó és cica mama már tereltek is bennünket biztonságos helyre. Én is úgy tettem, mint aki hallgat a szóra, de az utolsó pillanatban visszafordultam. Akkor úgy véltem, eljött az idő, hogy ország – világ előtt bebizonyítsam, a legbátrabb, legfélelmetesebb és legerősebb cica én vagyok kerek e világon. Bátran szembenéztem a veszéllyel. Kivillantottam a metszőfogaimat, fújtam, kimeresztettem a karmaimat, feléje kaptam.

– Nem fogsz több kárt tenni, nem fogod több barátomat elrabolni, te gonosz nagymadár! – kiáltottam.

De a héja rettenetesen nagy és erős és rendkívül gyors ellenfél volt. Felkapott, a magasba emelt, és vitt-vitt, egyre messzebb. Harcoltam, küzdöttem, amennyire csak telt tőlem, de sajnos, ez semmire sem volt elég. Ekkor éreztem, hogy milyen parányi lény vagyok én a mindenségben, milyen kiszolgáltatott, milyen tehetetlen. Végül megérkeztünk a héjafészekbe.

A héjafészek egy mocsaras partú, sekély vizű tó melletti fűzfa ágai között volt.

Amint letett a fészekbe, hogy vacsoraként tálaljon engem, iszonyatosan nagy durranás hallatszott, aztán még egy, még egy és még egy! A fülsiketítő hangokat kutyák csaholása és emberek kiáltozása követte. A héját megriasztották a történtek, és rikoltva repült föl a fészekről. Bár én magam is féltem, rettegtem, de ez volt az én egyetlen, parányi esélyem a szabadulásra. Mit sem törődve a vérző sebekkel, a fészekből kivetettem magamat. A vadászok észre sem vettek engem, a nád sűrűjében a héja sem látott meg. Hála Istennek volt őneki nagyobb gondja is, mint hogy énutánam kutasson. Pedig a vadászok valami szárcsát emlegettek, hogy meg kellett most annak lennie, a héja szóba sem került, de hát biztosan bántotta a lelkiismeret, azért riadt meg annyira a félelmetes madár. Nagy szerencsém volt abban is, hogy a fészek alacsonyan épült, és hogy az aszály miatt a nádas csaknem kiszáradt, különben nem jutottam volna messzire. A nádas szélén azonban csak megálltam pihenni egy keveset. A lábamon iszap bocskor, a madár karmai által okozott mély sérülések csak könnyeztek, pirosan könnyeztek.

Mire a nádas szélére értem, már elcsendesedett a táj, bealkonyodott. A fájdalmas sebeket nyalogatva azon törtem a fejem, merre induljak, hogy hazajussak az én cicamamámhoz? Ekkor két, hosszú, pipaszárat láttam. Mint a nád, olyan vékony volt mind a kettő, hanem ezek nem hajladoztak a szél ringatásától, hanem a pocsolyában gázoltak! Akkor nézem, a két járkáló nád fent madárban folytatódik. Azt mondta nekem, ő a Gólya Géza. Ez akkor még nem jelentett a számomra semmit, de ma már nagyon hálás vagyok neki, mert tőle hallottam rólad először. Képzeld csak, az a Gólya Géza jártas a falun élők és a vadon élők világában is! Ő nagyon okos madár. Tudta, hogy létezik egy igazi illangó, s hogy a neve úgy van, Igaz Anna. Azt is elmesélte, hogy Igaz Anna illangó a kerekerdőben él, és ő az, aki meg tud engem gyógyítani, és ő az, aki segíthet nekem hazajutni az én édes cicamamámhoz. Csak azt nem tudta, merre kellene elindulnom. Annyit tanácsolt, csak menjek mindig kelet felé, ott lehet az a szép erdő, ahol a te házad áll. Az erdő széléig bizony vagy három, négy napkeltét is megszámoltam, de lehetett az még több is!

El is értem az erdőt, de láttam jól, hogy az milyen hatalmas nagy! Ösvények, csapások, kocsiút, melyiket válasszam? Fáradt voltam, éhes voltam, minden porcikám fájt, csak szédelegtem. Akkor megint történt velem valami nagyon-nagyon megrázó. Egy lompos farkú, vörös szőrű támadt rám. Minden erőmet összeszedve kapaszkodtam fel a közelemben lévő vadgesztenyefa törzsén. Remegett a lábam, alig bírtam tartani magamat, a vörös már utánam is eredt, amikor egy aranyos kis állatka, egy amolyan vicces lapátfülű szürkés szőrű jószág száguldott el mellettünk. A vörös felfigyelt a nagy trappolásra, és ez volt a szerencsém, mert amíg én megdermedve és kétségbe esve kapaszkodtam a fa törzsén, az elvonta rólam a vörös figyelmét. A lapátfülű futtában még odakiáltott nekem.

– Egyet se félj, csak menj a középső ösvényen, mindig csak fölfelé, fölfelé. A kerekerdő közepén, a dombtetőn, a tisztáson! – a végét már nem értettem, mert a hangja elhalt a fák között, de úgy gondoltam, nincs mit veszítenem, ha a jó tanácsot megfogadom.

Aztán valahogy ideértem, hozzád, kedves Igaz Anna.

  1. rész

A cica befejezte a történetét, és Anna látta, hogy a nagy meséléstől milyen nagyon elfáradt a kis hős. A sebeket gyógyító írrel ismét bekenegette, finom étellel megetette, tiszta forrásvízzel megitatgatta, aztán a karján álomba ringatta az elesett jószágot. A pihegő cicát nézegetve így foglalta össze magában a történteket.

– Szóval Rezsőke a cicát nézte ki prédának. A kis Tapsi Pisti pedig az életét kockáztatta ezért a számára vadidegen szőrmókért. Na, most merje mondani bárki is, hogy gyáva nyúl! Azonban itt a következő gond. A cica hogy fog hazajutni, ha el sem tudja mondani, honnan jött? Nos hát, míg meggyógyul, ha egyáltalán lábra fog valaha állni, el fog telni jó pár hét. Addig csak kitalálunk valamit! Igaz-e, Csobán? – fordult a kutyushoz, aki a nevét hallva vidáman megcsóválta a farkát, azonban csak ennyit tudott válaszolni:

– Én mindig melletted leszek, mindig segítelek, kicsi gazdám.

Anna ezen elmosolyodott, majd így folytatta.

– No de Csobán! azt meg kell hagyni, hogy ennek a kis cicusnak nagyon nemes lelke, nagyon nagy szíve van! Ugyanakkor, ha vakmerő is volt, de mégis bölcs volt. Amikor a héjától elmenekült, ott, és akkor, amikor minden más állat megdermedt volna a félelemtől, tudta az eszét használni. Mint egy hadvezér, vagy mint egy uralkodó, úgy állt ki az övéiért, úgy hozott döntéseket. Pedig csak egy picurka cicalányka. Hát bizony, a viselkedéséhez, jelleméhez illő nevet kellene ajándékozni neki! Ez a legtöbb, amit most tehetünk érte, aztán már csak reménykedjünk, hogy a fiatal test és az ifjú lélek győzedelmeskedik. No és, mi legyen a neve? Nem lehet hétköznapi név, mint a Kormika, a Cirmike, vagy ilyesmi. Fekete és előkelő, mint a bibliai Sába királynője. Sába! Igen, ez a név illik hozzá! Sába!

Sába bizony igen lassan gyógyult. Sokat küzdött érte Anna, de nem adta fel a reményt. Még szerencse, hogy a gyógynövények gondosan szárítva, csomagolva, feldolgozva ott sorakoztak a kis kamrájában. Sába teljes gyógyulásáig annyi fogyott azokból, mint amennyi előző télen az őzike törött lábának kezelésére elment. Vagy még eggyel előtte, nyáron a kisnyuszi felpuffadt pocakjának gyógyítására. De a lényeg az, hogy Igaz Anna nem hiába volt az, aki volt. Sába decemberbe fordulva már szépen lábadozott. Már egészen szívesen elegyedett szóba Csobánnal, és egyre gyakrabban jutott eszébe a kis vendégnek az etetőtálkáját megnézni, akad-e benne valami finom falat. Sőt, úgy János napján talált egy elgurult diószemet a konyhaasztal alatt, és olyan vígan volt, hogy kedve szottyant azt pofozgatni! Aztán persze igen hamar elfáradt, és bevackolta magát a kosárkájába. Mégis, Anna már biztos volt abban, hogy kis barátnője – mert addigra meglehetősen nagy barátok lettek – amikorra a Luca széke elkészül, teljesen meggyógyul.

A hó, a jég úgy rátelepedett a tájra, mintha soha el nem akarna távozni onnan, örök fagy birodalmat akarna építeni a télapó. A fehér bunda oly igen megvastagodott már, hogy ahol a szél el nem igazgatta, igencsak nehezen esett benne a járás. Anna a domb tövében fakadó forrásig gondozta a kis ösvényt, de sokszor kellett messzebbre mennie, csak éppen mindig máshová. A vadcsapásokon járt olyankor. Ellenőrizte a téli álmukat alvó állatokat, pihenőjüket elég biztonságban töltik-e? A kölyök fenyők ágait megszabadította a hótehertől, nehogy megtörjenek azok. Az őzeket és a vaddisznókat is nagy gonddal etetgette. A tél elején a vaddisznó kitúrta a makkot, de most már olyan vastag hópihebundát kerekített télapó a vidékre, hogy a kis csíkos malackák mind éhen vesztek volna, ha Anna nem segít.

Amikor estére hazaért, és már nem akadt dolga, a kandalló elé heveredtek mind a hárman, és szebbnél szebb történetekkel szórakoztatták egymást. Így telt-múlt az idő, békességben, csendben, egyre vidámabb hangulatban. Azon a napon, amikor karácsony szent estéjére készült a világ keresztény népe, ragyogó napsütésre ébredtek. A hó úgy szikrázott a Nap fényében, hogy szinte könnycseppet csalogat az ember szemébe. Anna úgy látta, Sába cica már valóban elég erős, az idő is, az időjárás is alkalmas, hát ezekkel a szavakkal fordult a kis jövevényhez:

– Kis barátnőm, mi a véleményed? Elinduljunk ma megkeresni a cicamamádat? Ma nem várható újabb havazás, jól bebugyolállak, és leviszlek a faluba. Ha most elindulunk, akkor végig tudjuk járni az összes utcát, és megkérdezgetjük az embereket, hogy nem tudják-e, kinek vitte el a csibéit meg a cicuskáját a rétihéja. Majd csak akad valaki, aki útba igazít. No, nem ígérek én biztosat, csak azt, hogy a legközelebbi faluban szerencsét próbálunk. Jó az esélye, hogy ott nyomra lelünk, mert annak a határában van is egy kis nádas tavacska, éppen olyan, amilyennek leírtad a héja fészek környékét.

Anna nehéz szívvel mondta ezeket a szavakat, mert, mint írtam is, az illangók igencsak tartanak az emberektől, és mert tudta, hogy Sába igencsak fog hiányozni a kicsi házból, ha a régi otthonában marad. Sába azonban lelkesen üdvözölte az ötletet. Így aztán nem telt bele egy fertály óra sem, már ballagtak lefelé a kis ösvényen. Csobán is ment volna velük nagy boldogan, azonban Anna hazaparancsolta.

– Nem Csobán, te maradsz itthon. Őrzöd a házat, míg én odavagyok. A faluban csak megriasztanál minden gyereket és kisállatot, aztán nem látnának bennünket szívesen. Úgy meg hogy várhat az ember útbaigazítást?

Csobán lógó orral ballagott vissza, de belátta, hogy Annának teljesen igaza van. Anna és Sába jó óra hosszat törte a havat, majd kiértek egy kocsiútra. Onnan még vagy fél óra gyaloglás következett. Egy lankás oldalon kanyarodott az út a falu irányába.

A kanyarban már föltűnt a település képe. A völgy vonalát követő girbe-görbe utcácskák rendezetlen képet mutattak, de hívogatók voltak. A házak ablakszemeikkel barátságosan pislogtak a Nap fényében, a kémények békésen pipáltak a piros cseréptetők fölött.

Anna nagy félénken az első szembejövőt, egy vigyorgó képű suhancot kérdezett meg először. A legény nem tudott válaszolni, sem héjáról, sem cicáról nem volt tudomása. Pár sarokkal arrább egy pirospozsgás apóka csoszogott szembe, de ő sem sokat segített. Annyit azonban tudott, hogy valóban héja portyázott a faluban az őszön. Már igencsak elment a Nap is delelőről, és jó pár utcát bejártak, amikor egy sokszoknyás, tenyeres talpas asszony akadt az útjukba. Annának a sok csalódás után igencsak össze kellett szednie minden bátorságát, hogy megszólítsa az asszonyt.

– Adjon Isten, néném! Már bocsásson meg, hogy így, ismeretlenül megszólítom, de fontos dolgom volna. Keresem azt a gazdát, akinek az udvaráról a rétihéja az őszön elragadott csibét, lehet többet is, meg egy pár hónapos forma kiscicát, feketét.

– Ugyan, mi dolga van magának azokkal? – kérdezett vissza az asszony bizalmatlanul.

– Van énnálam egy fekete kiscica, olyan fél éves forma. Arra gondoltam, tán megörülnének neki! Nem akarok én semmi rosszat, ha a cica nem kell, hát nálam jó dolga lesz, amíg csak él. De kötelességemnek éreztem, hogy ahol hiány keletkezett, ott az a mai napon betöltessék.

Az asszony enyhültebb hangon válaszolt:

– Nos, ha a Diósverő felé veszi az útját, ott a Posta utcában jobb felől a harmadik porta a Vargáéké. Náluk volt nagy ribillió a héja miatt.

Anna erre a hírre kicsit megvidámodva folytatta útját. Sába egész végig izgatottan fészkelődött a nagykendőben, de most aztán végképp nem bírt magával. Be nem állt a szája, egyfolytában kérdezgette az illangót, izgett-mozgott. Az nem győzött felelgetni, nem győzte takargatni.

– Anna, tényleg lehet? Igaz lehet? Ők lesznek azok? Anna! Válaszolj!

Anna illangó lelke azt súgta, jó nyomon járnak, de maga sem volt teljesen biztos a dolgában, ezért csak visszafogottan válaszolgatott.

– Nem tudom, kiscicám, de remélem. Akár ők is lehetnek, Sába, de ne éld még bele magad.

Így értek a házhoz. A porta éppen olyan volt, amilyennek Sába cica elmesélte. Anna már majdnem egészen biztos volt abban, hogy célba értek. Egy dolog aggasztotta még. A történtek előtt nagyon sok idővel járt az emberek között. Jobbára csak az erdő világával beszélgetett. Most, hogy emberekkel kellett szót értenie, és olyan bizalmatlanok voltak vele az úton járók, elbizonytalanodott. Mi van, ha nem sikerül, ha Vargáék nem olyan kedvesek és jók, nem annyira érzékeny lelkűek, mint ahogyan Sába emlékszik? Végül óvatosan megzörgette a deszkapalánk kerítést. Azt ugyan nem hallotta meg odabent senki, mert a házban olyan nagy volt a nyüzsgés, a karácsonyi készülődés olyan nagyon lekötötte a családot, hogy semmi másra oda nem figyeltek. Azonban, csaknem utolsó járókelőként éppen akkor ért haza Varga gazda, aki a komájánál járt. Az ünnep örömétől vidám tekintettel, kezében boros flaskát szorongatva, kérdőn nézett Annára. Abban biztos volt, hogy még soha nem látta ezt a fehércselédet, és bár úgy fest, mint a faluban élő hasonló korú lánykák, mégsem tudta hová tenni.

– Hát magácska ki fia-borja, és mit keres itten? Instálom. – kérdezte.

– Adjon az Isten békességet, gazdagságot a háza népének! – köszöntötte Anna illedelmesen – Azért jöttem, mert van nálam egy parányi kis lélek, aki úgy gondolom, hogy ide tartozik, ehhez a házhoz.

Sába már nem bírta tovább, erre már kifúrta fekete orrocskáját a nagykendőből, és belenyávogott a szürkületbe.

– Ejha! – nyögte ki Varga gazda. Egyebet a meglepetéstől nem igen tudott mondani. A komájától ajándékba kapott, ünnepi áldomásra szánt nedűt tartalmazó palackot zavartan rakta egyik kezéből a másikba. Ekkor nyílt ki a ház ajtaja, és kisenderült rajta a gazdasszony, akiről Sába olyan sok szeretettel mesélt Annának.

– Éppen jókor! – szólt oda neki a gazda – és ezzel sikerült is elterelni asszonya figyelmét az ő kései érkezéséről, amit máskor nem vitt volna el szárazon!

Innen már egyenes út vezetett a kalács illatú házba. Anna bocsánatot kért az alkalmatlankodásért, és elmesélte töviről hegyire, amit el lehetett mesélni a történetből. Vargáék hitték is, meg nem is. Hanem, amikor a Cirmos előkerült! Hát ő mindent értett! Olyan boldogan nyalogatta a kicsi fekete cicakirálynő bundácskáját, hogy már nem lehetett nem elhinni a Sába meséjét.

Anna látta, hogy nyert ügye van, és csendesen, udvariasan mosolygott.

A gyerekek, két nyolc-tíz éves forma fiúcska tátott szájjal bámulták őt. Amíg mesélt, meg sem tudtak szólalni a csodálkozástól. A gyermeki lelkek rögtön tudják, hogyha valami nagyon szép dolog történik. A lurkók tisztában voltak azzal, hogy egy nagyon különleges lányka jött el közéjük, csak azt nem tudták eldönteni, tündér, vagy kiskirálylány áll-e előttük? Ám, mivel az év legszebb napján esett meg a dolog, arról mind a ketten szentül meg voltak arról győződve, hogy a karácsonyi angyalka küldte Igaz Annát ajándékba.

A kicsi Sába? Hát ő aztán a végtelen nagy boldogságát minden módon igyekezett kimutatni, amivel egy cica azt elmondhatja. Törleszkedett, hízelkedett, szaladgált boldogan, nedves orrocskáját hálásan nyomta Anna arcához, azt sem tudta, hogyan köszönje meg ezt a kis karácsonyi csodát. Ahogy telt az idő, egyre többször futott oda Annához, végül csak az ő karjában tért nyugovóra. Valahogy minden boldogságában is ott volt a legjobb, az illangóhoz bújva elszunnyadni.

A cicamama elégedetten figyelte elveszettnek hitt és megkerült kölyke minden mozdulatát.

Vargáék azt vették észre, hogy lassan már itt a gyertyagyújtás ideje. Annát el nem engedték. Hogy is engedték volna ki a világba, a sötét éjszakába! Ott marasztalták, és együtt ünnepeltek mindahányan. Az éjféli misére is velük ment Igaz Anna, aki – valljuk be – könnyen engedett a marasztaló szavaknak. Az ő örömkönnyei közé a bánat könnycseppjei is bekerültek. Hozzátapadt már a szíve a Sábáéhoz, fájt a gondolat, hogy el kell őt lassan engednie. Látták ezt Vargáék is, hogy milyen nehezére van Annának is, Sábának is az elválás.

Anna a tisztaszobában, a csinosan felöltöztetett kis fenyő mellett kapott fekvőhelyet. A sok izgalom és a majdnem egész napos gyaloglás jól elfárasztotta, így el tudott aludni annak ellenére, hogy a gondolatai folyton Sába és a búcsú körül keringtek, ami csöppet sem volt könnyű. Reggel, karácsony első szent napjának reggelén a család minden tagja ott ült a konyhaasztal mellett. Varga gazda pedig így szólt.

– Kedves leányzó. Nagyon jól esett minekünk, hogy a megtalált kicsi cicát megmentette, tartotta, gyógyítgatta, és magát nem kímélve visszahozta a nagy messziségből. Csodának lássuk az áldozatot. Köszönjük is mink, őszinte hálával. De hát mind úgy vettük észre, egy kicsit már mégis csak magácskáho’ is tartozik ez a jószág! A testvéreinek mindnek akadt már tisztes gazdája, neki is itt az ideje, hogy olyan portán hajkurássza az egereket, ahol szívesen felfogadják a szó’gálatra. Egy szó, mint száz, mink, a Varga famílija aztat gondoltuk, magácskának adnánk, ha meg nem sértődik.

A gyerekek komoly képpel bólogattak, a gazdasszony meg elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában. Sába boldogan szaladt oda Annához, bebújt az ölébe, a fejecskéjét a nyakába fúrta, kapaszkodott belé minden kis karmával. Anna pedig… Anna pedig tudta, hogy ezek az emberek jók, a döntése helyes volt, és most olyan történt, hogy éppen a másik oldalra került, hiszen eddig az erdő világa volt hálás őneki, de a hála érzése most őt tölti el ezeknek az embereknek a jóságától. A meghatottságtól szólni sem tudott.

Végül elérkezett a búcsú pillanata. Anna már nagyon szeretett volna hazaérni, Csobánért is aggódott, mert tudta, milyen nehezen viseli kutyája a magányt. Sába szépen elbúcsúzott cicamamájától, közben mindenki egy nyári viszontlátásról beszélt. Anna ígéretet tett a Vargáéknak arra, hogy visszatérnek, és a lurkóknak még arra is, hogy akkor majd megtanítja őket minden madárfütty felismerésére. A két legényke arca az örömtől, mint a Nap, fényesen ragyogott. Vargáék pedig a szeretetüket nem csak Sába elajándékozásával fejezték ki. Az úrjézus születése napján úgy illik, hogy üres kézzel a vendéget elengedni nem szabad! Igaz Anna jókora batyuval ért haza Csobán kutyához. Teli volt az minden finomsággal, molnárkaláccsal, aszalt szilvával, sajtos pogácsával. Csobánnak is jutott abból pár velős csont. Csobán azt sem tudta, minek örüljön jobban. Annának, Sábának vagy a velős csontnak. Nem is tudott mit csinálni nagy vidámságában, csak körbe-körbe szaladgált a ház körül, mint aki a farkát kergeti. Aztán csak megállt megpihenni, mert nem volt már olyan szeleburdi, fiatal eb, aki nem tudja, hol a határ.

Ha a Csobán meg nem állt volna, az én mesém is tovább tartott volna!

Ágota Nivelt, amatőr meseíró és blogger

Minden gyermeknek van egy álma. Vagy kettő. Vagy végtelen sok. És megesik, hogy az álmokat, vagy azok valamelyikét évekig dédelgeti az ember. Az én legnagyobb álmom az írás volt. Jó sokáig vártam vele, de végre eljutottam abba az életszakaszba, amikor már megtehetem, írhatok. Nagymamaként legkedvesebb tevékenység számomra a mesék szövése. Mérnökként élvezem a történetek építését, és örök ifjúként a gy...


http://mocorgohaz.hu/

Vélemények a meséről

Gani Zsuzsa

2023-06-11 09:38

Kedves Ágota! Nagyon kedves, aranyos a meséd. Nekem is van cicám, kutyám. Szeretem őket, ahogy a meséd is tetszett. Szeretettel: Zsuzsa

Ágota Nivelt

2023-06-11 10:49

Kedves Zsuzsa! Nagyon szépen köszönöm a dicsérő szavakat. :) Igen, nagyon sok örömmel jár az állatokkal töltött idő. :) Kívánom, hogy sokáig veled legyenek. :) Szeretettel: Ágota