Mese a mókuskerékről


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

A Nap millió sugara, mint kés pengéje vágta a Balaton-parti sovány fák képét a poros, sápadt gyepszőnyegbe. A parttól távolabb a tó felszíne keretre feszített, csillámporral mintázott, türkizszín selyemkendőhöz hasonlóan, rezzenetlen ragyogott; a lépcsők ...

Kép forrása: pixabay

A Nap millió sugara, mint kés pengéje vágta a Balaton-parti sovány fák képét a poros, sápadt gyepszőnyegbe. A parttól távolabb a tó felszíne keretre feszített, csillámporral mintázott, türkizszín selyemkendőhöz hasonlóan, rezzenetlen ragyogott; a lépcsők mellett azonban az önfeledten pacsáló gyerekektől iszapos, homokos, zagyva volt a langymeleg víz.

Az árnyak már jó hosszúra nyúltak, a játszótéri csúszda és mászóka sziluettje eggyé olvadva óriási bogárként kúszott egészen a napozópadokig. A padok mellett, a járdán türelmetlen nagymama topogott; Indulni kellene már! Az üdülőben alig egy óra múlva szolgálják fel a vacsorát. A két rakoncátlan unoka mit sem törődött a mamával, nevetve, s egyre vadabbul kupacolták egymás fejére a tófenékről markolt, finom iszapot. Végül a kisebbik, a lányka szemét már csípte a szutykos víz. Kedvét vesztve, botladozó léptekkel indult a lépcső felé. A bátyja a játéktól hevülten, nevetve üldözte, s egy jókora sárgolyóval megcélozta kistestvérét. A golyóbis – placcs – elérte a kislány hátát. Ahogy a gyermek igyekezett testvére elől minél gyorsabban meglógni, a vízbe engedett lépcső egy mohos fokán megcsúszott. Sípcsontját alaposan megütötte. A fájdalom miatt eltörött a mécses. Nagyanyja egyszerre vigasztalta és korholta. Méltatlankodó szavakból jutott a kislegénynek is bőven. A fiúcska meg is sértődött. Ő csak játszott, nem tehet arról, hogy ez a kis buta nem tud vigyázni magára!

Nagymama végül ráncba szedte a két szertelenkedőt, és elindultak a kapu irányába. A kisfiú még mindig duzzogott, és mintha nem magával tolna ki, mamája háta mögött kullogva, egészen a kapuig szórta a rábízott kölesgolyót, tökmagot, miegyebet a járdán úgy, mint a mesebéli leány, aki az elejtett szemek mentén akar visszatalálni.

A strand lassan elnéptelenedett. Milán, a vörös bundás mókuslegény, aki a szomszédos fűzfaliget új lakója volt, már a tüskés drótkerítés fölé nyúló faágon hintázva kémlelte a terepet. Odúját és főleg pocakját tölteni miféle jó falat kerül ma?

Amint a part elcsendesedett, és a Nap elegáns búcsúakkordként végiggurította aranyhídját a víztükrön, Milán nekiveselkedett, és egy jókora ugrással máris a kerítésen innen álló jegenyefenyő egyik ághegyén termett. A kis akrobata pillanatokon belül a földön volt már, s a parkos terület sarkában lelt, száraz tobozt kezdte rágcsálni. Ahogyan az alkony magához ölelte a tópart fáit, egyre merészebben közelített a térkővel kirakott utacskáig. Ott aztán örömmel fedezte fel a kislegény által szétszórt, vacsorának való csemegét. Kölesgolyótól tökmagig, szotyolától mogyoróig szedegette az ízes falatokat. Ám a következő pillanatban, amint egy újabb falatért nyúlt, egy meglehetősen dühös madár csapott le az orra előtt lévő finomságra. A termetes, tekintélyes tartású Dolmányos nevezetű varjú volt az. Milán a meglepetéstől ijedten hőkölt hátra.

 

– Kár! Kár a mancsodat ide dugni, egy szemet sem fogok hagyni! – förmedt rá a varjú, és azzal szárnyát szétterjesztve erős csőrével feléje vágott.

Milán hátrahőkölt, de – mert fiatalkora dacára meglehetősen kotnyeles és pimasz mókus volt – azonmód kérdezett:

– Ugyan miért? Miért akar nagyságos uram ennyi rengeteg sok élelmet csak magának? – firtatta, majd egy, a minap a parki padon felejtett napilapból frissen szerzett tudását fitogtatva így folytatta:

– Ha a világban fellelhető javakat a tisztes polgárok igazságosan megosztják, és nem sajátítja ki senki sem egymaga számára, akkor van esély arra, hogy minden élőlény életben maradjon!

– Kár! Kár! Kár! Kár a sok okosság, ha nincs hatalmad, nincs igazad! – vágta oda Dolmányos, és hogy szavát megerősítse, fenyegetően lépett párat a mókus felé, majd szárnyát széttárva egy-egy csapással kissé a levegőbe emelkedve támadt a tiszteletlen kis pimaszra. – Kár! Kár! Kár volt az orrodat idedugni, nem kapsz egy falatot sem, mert ezen a strandon én vagyok az úr, és én nem hagyom! – zárta le a varjú a pökhendi hangú károgást.

Milán megfutamodott. Egészen a parti nyárfasorig vonult vissza, s ott egy sudár fán jó két métert mászott felfelé, miközben a törzset is megkerülte. Mint a villám, oly gyorsan ment végbe mindez. Amint magát biztonságban érezve, fejjel lefelé kapaszkodva figyelt, látta, hogy Dolmányos a finom csemegéket feledve éppen a szeméttároló állványba befogott műanyag zsákot tépi, rángatja dühödten. Hisz abból még fennköltebb illatok, a főtt kukorica kidobott csövének édes, s a tejfölös lángosnak olajos szaga árad kifelé. A zsák alól riadt egércsalád menekült, ki merre látott. Egyikük, a Ceciliusz nevezetű vézna, koros és meglehetősen poros egérúr éppen az alá a nyárfa alá keveredett, amelyről Milán figyelte az eseményeket.

– Hát te, egéruram, mitől vagy ilyen poros, hogy a szőröd színét senki sem tudja már meghatározni? – szólította meg Milán a lihegő egeret, csodálkozásában a köszönést is feledve.

– Cin-cim-cimborák vagyunk tán, hogy ilyen bizalmasan fordulsz hozzám, mókus? – kérdezett vissza Ceciliusz, miközben orrát sértődötten felhúzta. – Úgy vélem, már rég becsületes munkával kerestem a családom betevőjét, amikor te még az iskolapadban lógattad a lábadat, hát megérdemlek egy tisztességes köszöntést – méltatlankodott.

– Üdvözlöm, egér uram. Bizonyára a munka pora, egér uram! A tisztességes élet nyoma – váltott Milán illendőbb hangra, majd – mert nem hagyhatta a kritikus megjegyzést szó nélkül – hozzátette még:

– Higgye el, uram, nem volt az az iskola olyan könnyű dolog! A magamfajta mókusnak meg kellett teremtenie az időt, a tanulás hajnaltól estig folyt. A szüleim felhalmozott éléstárából dézsmáltam, különben felkopott volna az állam. Mégis, szerencsém, hogy jó szülőim támogatták az iskoláimat, bár – itt tétovázott egy kicsit – sokra nem vittem, hiszen lám, Dolmányos most mondta, ő itt az úr. Meglehet, a hatalomba bele kell születni. Vagy tán kegyelmedék emelték őt uralkodói magasságba? – érdeklődött.

Ekkor a félhomályból előrelépve, a torkát köszörülve megszólalt Güzülla, a folyton zúgolódó ürgemama.

– Üüüügyesen, csak üüüügyesen! Gondolkodni tessék, kérem! Mi volt a választás, mire szavaztunk? Hogy aki állat itt lakik a strandon, felelősen, üüüügyesen rendben tartja lakhelyét, s mit az emberlények hátra hagynak, bérként elhordhatjuk majd magunknak. Hohohogyan lett Dolmányos úr a főnök? Kérem szépen, hát azt gondoltuk, amelyik ily előkelő dolmányt visel, az mind gáláns úr! Sooooha napján, kérem szépen! Sooooha napján! Csak nézzék a kegyelmetek, csak figyeljék! Üüüüldözőbe vesz, elzavar mindenkit, szétszór, kiválogat, hátrahagy. A dolgos, ki üüüügyködik a renden, a munka porát kapja, a jóból meg csak a maradék maradékához jut hozzá! Az utolsó fáradt fénynyalábtól búcsút vesz a szorgos és teszi a dolgát, még a reggeli napsugarak itt találják; de a pulyák pocakja mégis horpadt, sőt, az üüüürgelyuk is béleletlen marad, nem csak a bendő!

A szóáradatnak az vetett véget, hogy a szemeteszsák végre megadta magát, s a lyukon át a közelbe gurult egy kapitális méretű kukoricacső. Dolmányos uram rávetette magát, tépte, cibálta a főtt szemeket, továbbra sem vetve ügyet az éhségtől kopogó szemű társaságra.

– Dolmányos uram! – szólította meg Milán minden bátorságát összeszedve. – Tán, ha meggondolná magát, és hajdani barátait…

Mondandóját nem tudta befejezni, mert a következő pillanatban egetverő károgással a dolmányos pereputtya, apraja, nagyja ott landolt a kuka körül. Odacsalta őket a zsenge kukorica, dús tejfölös lángos, amelyek kiszabadulva a rabságukból lágy esti szellő szárnyán üzentek a varjúnépnek: Terítve az asztal!

A kis strandlakók idő közben egyre többen gyűltek, gyülekeztek a nyárfa alatt. Már jó páran figyelték elszontyolodva a lakmározó varjakat. Ceciliusz és Güzülla népén kívül Hőbör úr, a hörcsög és családja is ott volt már, s idő közben Vakéria a selymes bundájú vakond hölgy is kidugta orrát a föl alól. Ő ugyan nem sokat látott, de bajuszkájával annál inkább érezte a rezdüléseket, amelyek olyan nyugtalanítóak voltak.

Milán töprengő tekintettel méregette a népes társaságot, aztán szeme egyszer csak felcsillant, és így fordult új ismerőseihez:

– Új választás kell! Lázadjunk! Sokan vannak, de mi még többen vagyunk! Kegyelmetek csak itt, vagy harmincan, s hol van még a többi? Bizonyára jó páran összetűzésbe kerültek már Dolmányossal és nemzetségével. Írjunk kérelmet, írjunk össze mindent, és ha mind aláírtuk, csak hozzuk elébük! – lelkesedett.

A többiek értetlenül néztek rá:

– Cin-cin-cinkos lenni, lázadni? – csodálkozott Ceciliusz. – Hát, de hogyan? Nem lehet, hiszen törvény van! Akkor szólalhatunk fel, amikor a strandlakó állatok gyűlést tartanak. Igen, majd akkor szólhatunk! A szabályokat követni kell! Meg kell annak várni az sorát! Mi volna, ha mindenki azt csinálna, amit akar? Akkor a hattyúk sétálnának a gyepszőnyegen, a a a gólyák is idejönnének, és a népes családomat… jaj-jaj-jaj! Gondolni sem merek arra! – Ceciliusz már nem is találta a szavakat, annyira felzaklatta lelkét a gondolat.

– Füüüürdenének a hörcsögök, vizet hordanának az üüüürgelyukba – fantáziált Güzülla asszony, aki a pulyákat igencsak féltette az ázástól-fázástól. Őt már úgy elragadta a képzelete, azt sem tudta, miről beszél? Hörcsögöt ki látott fürdeni? S főleg, akkora pofazacskókkal mennyi idő lenne telehordani, sőt, egyáltalán, csak kissé megáztatni az ürgenép kacifántos rajzolatú járatait?

Hőbör úr is tisztában volt azzal, hogy a Güzülla által festett kép meglehetősen túlzó, mondhatni apokaliptikus, és az őt ért vádak sértő mivolta okán – merthogy hőbörögni nagyon tudott – azonmód föl is háborodott. Miután Güzüllát kioktatta az ürgei butaság mértékét taglalva, hátat fordított és elvezényelte családját a szomszédos liget irányába. Güzülla fel sem fogta, hogy az ürgék és hörcsögök örök barátsága megingott, abba buta fantazmagóriájával hatalmas éket vert. Vakéria, aki életét amúgy is inkább magányosan, senkivel sem törődve élte, most már megelégelte a nyüzsgést, méltatlankodva fordult vissza a maga túrásához.

– Dobogtok és dohogtok, alig gondolkodtok. Még jó, hogy én odalent takarítok, semmi közöm hozzátok – morgott, és hozzálátott az ásáshoz.

Milán elszontyolodott. Azt hitte, történelmi tanulmányai alapján kifondorkodott terve sokkal nagyobb támogatásra lel.

– Mikor lesz hát az a strandlakók gyűlése? – kérdezte lemondóan, de mégis, kicsit reménykedve.

– Mikor is? Hát, csak azt tudom, hogy majd nagy trombitaszó lesz, meg a strand parkja fehér és puha lesz, amilyet mi még nem láttunk. Az a nap lesz, amikor majd másnap újra kezdődik minden, meg az emberek a tó tetején járnak, meg csúúúúsznak. De mi nem tudjuk, mikor is van az a nap, mert mi nem jártunk iskolába – adta meg a homályos választ.

Milán homlokát ráncolva végiggondolta a naptárt, majd lompos-zászlós farkával szomorúan legyintett, és csak ennyit szólt:

– De tisztelt uraim és hölgyeim, az biz' a január első napján lesz, amikor kegyelmetek mind téli álmot alszanak! Ki fog kibújni a vackából, hogy Dolmányos urammal meghányja-vesse a strandi nép sorsát? – tette fel a kérdést kissé bosszúsan, majd válaszra sem várva átlendült a problémán és az ágakon is. Alig fél perc múltával már a ligeti fészkében elnyúlva gyönyörködött az Esthajnalcsillag első sugarainak ragyogásában.

A varjak is tovaröpültek elégedetten, jóllakottan, hogy nyugovóra hajtsák fejüket. A környék elcsendesedett, a tólakók a nyugalomban egészen a part közelébe merészkedtek. Jószerivel csak a víz halk csobbanása hallatszott, amikor egy-egy ezüsttestű halacska farkuszonya könnyed csapásával megfordult a partközeli sekély vízben.

Miközben az éj sötét köpenyével beburkolta a Balaton-parti kicsiny strand világát, az apró nép töprengőn, csendesen, ám engedelmesen hozzálátott munkájához.

 

Aztán a hidegfényű Hold meghajolt Nap királynő ereje előtt, visszavonult, átadta helyét az égbolton. A ragyogó Nap pedig meleg sugaraival egyre erősebben ölelte magához a tóparti fákat.

A fürdőzni vágyók sorra megérkeztek, nyíltak a napozóagyak, csobbantak a vízibiciklik. Maga után hosszú, tarka reklámszalagot húzva kicsiny, fedeles szárnyú gép repült éppen a levegőégen, amikor a nagymama és a két gyermek belépett a strand széles kapuján.

– Odanézzetek! – mutatott a mama a csillogó, piros kis repülő irányába.

A kislány tátott szájjal figyelte a csodát, s közben még meg is botlott egy kiálló díszkőben. A fiúcska azonban füle botját sem mozdította nagymamája szavára. Az estefelé történtek jutottak az eszébe, elmélyülten, elkerekedett szemmel vizslatta a gyalogutat.

– Nahát! – csodálkozott. – Eltűnt mind! Vagy valaki mindent megevett. Vagy valaki elsöpörte. Vajon mi történhetett? – töprengett.

A kis repülő motorzúgása megerősödött, már megfordult Siófoknál, és ismét a fürdőzők fölött járt. A reklámszalag vidáman lobogott, a lágy reggeli szélben a víztükör is csillogva fodrozódott. A kisfiú szeme szomjasan itta a boldogító látványt.  Hogy mi eshetett meg a Hold ezüst világánál, nem érdekelte már.

 

Ágota Nivelt, amatőr meseíró és blogger

Minden gyermeknek van egy álma. Vagy kettő. Vagy végtelen sok. És megesik, hogy az álmokat, vagy azok valamelyikét évekig dédelgeti az ember. Az én legnagyobb álmom az írás volt. Jó sokáig vártam vele, de végre eljutottam abba az életszakaszba, amikor már megtehetem, írhatok. Nagymamaként legkedvesebb tevékenység számomra a mesék szövése. Mérnökként élvezem a történetek építését, és örök ifjúként a gy...


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!