A selyemkendő

A selyemkendő.

Nóri a megfakult füvön heverészett. Nyár volt, tikkasztó hőség. Szomjaztak a virágok, a zöldséges ágyásban soroló répák levelei petyhüdten terültek el a földön. Az öreg barackfa mellett, sárgult vézna fűszál tövében hangya pihegett. A rovarok egytől egyig mélyen a málló kéregdarabok mögé, vagy a poros föld felszíne alá húzódtak már. Csak ez a kis hangya, ez szorgoskodott az idő múlását nem érezve. Munkájába feledkezvén a déli napsütés perzselő erejére későn figyelt föl. Most kémlelt feszülten. A figyelmét a hangyaboly mellett, a porban heverésző Bodri kötötte le. S mert a Bodri kölyökkutya még, hát soha nem lehet tudni, hogy mikor fogja pöckölni, lökdösni a szorgos hangyanép jeles fiát. Pedig a bolyig el kell jutni valahogyan!

Nóri erről az izgalmas bújócskáról nem vett tudomást. A fák, a virágok, a kerti ágyások poros földje – mindez ugyanúgy nem érdekelte. Az égen, a messziségben egy sötétebb, lilás-kékes felhőfolt látszott. A kis haragos színű felhőpamacs azonban még nem riasztotta meg a tűzgolyót, a szikrázó sugarak teljes erejükkel kínozták a kert növényeit, állatait. Nóri erre sem figyelt. 13 éves volt, még gyerek, de már picit felnőtt is. Ebben az életkorban az ember lánya olykor úgy érzi, sem itt, sem ott nincsen helye, és semmi, de semmi hősi és izgalmas vele nem történik.

Ez volt számára az álmodozás nyara. Anya és apa dolgozott, öcsi óvodában volt, Nóri pedig, …. Nóri csak tervezgetett, szövögette a jövő vásznát, színes ábrándfonalakkal öltötte fel rá az eljövendő élete képeit. Mindezek közben édesanya selyem fejkendőjét húzta elő a háta alól. Korábban a haját kötötte fel vele, de a kendő minduntalan lecsúszott a fejéről. A selyemkendő Nóri szerint a hajában lett volna jó helyen, mert szép volt, színes, mutatós darab. Miért is feküdt az használatlanul a szekrény mélyén? Most szórakozottan csavargatta, hajtogatta, oda sem figyelve a mozdulatokra. Nem is vette észre, hogy ez alatt az idő alatt a távoli felhőcske közelebb húzódott, fenyegető-fekete felhőgomollyá nőtt, és lassan eltakarta a Nap vakító korongját. Csaknem szürkületi sötétség lett.

Ebben a pillanatban hatalmasat dördült az ég, fenyegető villám tört ki a felhőbirodalomból, és sejtelmes fénybe vonta a kert fáinak koronáját. Menten elindultak az óriási, langyos, mégis hűsítő esőcseppek. Itt egy placcsan, ott egy pottyan. Nóri ijedten kapta fel a fejét. Ennek a fele sem tréfa! Felpattant, papucsába bújtatta meztelen lábát, és mindent feledve rohant a házba.

A kis hangya rémülten szedte parányi lábát, mert megkönnyebbülve látta, hogy a Bodri a mennydörgéstől félve, nyüszítve szalad immár a csűr irányába. Egy veszedelem elmúlt. Hanem pillanatokon belül az esőcseppek tétova pötyögését csaknem összefüggő vízfüggöny váltotta fel, már nem esett, zuhogott. A kerti földút minden gödröcskéjében pocsolya nőtt, és szegény hangyának igen csak kellett igyekezni, hogy a tenger-pocsolyákat kikerülve, időben elérje a várát!

Feltámadt a szél is, sodorta a száraz leveleket, fűszálakat, és édes anyuka selyemkendőjét is továbblibbentette. Az hamarosan a köves feljáróhoz sodródott. Egy újabb széllökés, recsegtek, ropogtak az öreg fák ágai, megadóan hajolt meg a felsőbb hatalom előtt a szarkaláb és a cinea. A selyem fejkendő akarata ellenére újabb métereket tett meg, végül a házfalához tapadt vizesen, piszkosan.

A vihar, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment. Először Bodri merészkedett elő, aztán Nóri is kidugta a fejét az ajtónyíláson. Bodri vidáman üdvözölte az életet hozó víz nyomait, Nóri azonban szomorúan fordult vissza. Vizes fűben fekve nem lehet felhőket nézegetni, ábrándképeket szövögetni, csak alaposan felfázni. Később már csak az ablakon pillantott ki egy-egy rövidke időre.

Ami Bodrit illeti, ő a mának élt. Boldogan fedezte fel a selyemkendőt, és vidáman ráncigálta azt végig-hosszig az udvaron. A kendő azonban nem örült az újféle szolgálatnak. Már attól sem volt boldog, hogy Nóri a hajába kötötte, hogy kihozta a tűző napra, ami csak tovább szívta a színeit. Hát még most! Ezt a megaláztatást, ráncigálást, tépdesést, milyen bánatosan fogadta szegény. Elvégre ő előkelő kort ért már meg! Valaha a dédike fejét ékesítette egy ünnepi alkalomkor, majd a nagymama kötötte fel. Végül édesanya már nem viselte, csak finom mozdulattal tette arrébb a szekrény polcán a szép emlékeket őrző darabot, ha a kezébe akadt. Megbecsülte, védte, óvta. De most, az óvatos kezek, a finom mozdulatok emlékei elfoszlottak, múlttá lettek.

A kendő végül halk reccsenéssel megadta magát a sorsnak. Közepén szétrepedt. Bodri megállt. Megszeppenve nézte az egykor dicsőbb életet élt ruhadarabot. Nagyon erősen érezte, hogy most valami irtózatos nagy baj történt. Kétségbe esve próbálta eltüntetni a bűnjelet. Először a járda betonját kaparta, hogy eltemesse ott, persze, sikertelenül. Aztán a gyümölcsöskertben próbált szerencsét, de a talaj nem puhult fel eléggé a hirtelen nyári vihartól, hát ott is eredménytelen volt az igyekezet. Aztán eszébe jutott, hogy a lótetű az előző héten milyen gyorsan ásta el magát a káposztásban, hogy hiába volt minden kutya-fürgesége, nem tudta őt elcsípni. A kendővel a szájában odanyargalt hát a káposztás ágyáshoz, és bőszen kaparni kezdett.

Szép, formás, mély gödröt ásott ki, egészen rövid idő alatt. A megtépázott kendőt gondosan belehúzta, és nagy figyelemmel visszakaparta a föld egy részét, amivel elég jól el tudta temetni azt. Sokkal gondosabb volt, mint mikor piszkítás után rúgta hátra a talajt. Igen elégedett volt magával.

És mert rövid emlékezetű kiskutya volt, nem telt bele fél óra, már el is felejtette az egészet.

Akkorra bizony nem csak Bodri, Nóri sem emlékezett semmire.

Édesanya és édesapa hazaértek, hamarosan öcskös is otthon volt már, és vidám családi beszélgetéssel, közös ténykedéssel múlt el a nap hátra lévő része.

Telt-múlt az idő, a nyári eget egyre gyakrabban fedték piszkosszürke felhők. A szilva lepotyogott a fákról, a téli alma egyre vidámabb piros mosolyt küldött a lombok közül, lassan színesedni kezdtek a levelek. Megjött az ősz.

Anyuka minden ősz elején nagytakarítást rendezett, és ilyenkor Nórinak is jutott feladat bőven.

Ebben az évben egy olyan, álmatag, bágyadt fényű szombati napon volt a nagytakarítás, amilyenen az ember lánya inkább csak a kuckójában olvasgatna. A polcozott ruhásszekrény is sorra került. Anyuka gondosan szellőztette, rendezte annak tartalmát. Már visszarakodott, mikor kétségbe esve kapott a fejéhez.

– Nem láttam a dédi kendőjét. Nórikám, te találkoztál vele? - kérdezte.

Nóri szíve összeszorult. A kendő! Ugyan hová keveredett? Nóri fejecskéjében lassan összeállt a kép. A kendőt a hajába kötötte, de az minduntalan lecsúszott. Játszadozott vele, aztán jött az a félelmetes vihar, és…. Nóri csendesen csóválta a fejét, két tenyerét széttárta, de szólni nem is mert, nem is tudott. Édesanya lázas igyekezettel rakodott ki és be, nézte át sorra a ruha stószokat, de sehol semmi. Vagy fél órán át keresett, kutatott a kendő után, de persze sehogy sem lelte.

– Lehet, hogy kint maradt a gyümölcsöskertben? – motyogta Nóri bátortalanul. Olyan bizonytalan, megszeppent hangon mondta, hogy senki nem hallotta meg a szavait.

Közben anyuka már az akasztós szekrényt rendezte, hátha annak az alján bukkan a kendőre. A kétségbeesett kutakodás magyarázatként a körülötte tébláboló Nórinak mesélte a selyemkendő történetét.

– Varázslatos kendő az, kislányom! A dédmamád az édesapjától kapta, mikor már nagyocska volt. Vándorszatócs boltjában vette azt az édesapja. A szatócs állította, hogy varázserővel bír a kendő – mesélte édesanya. – A varázserő abban rejlik, hogy a kendőben tündér lakozik, és a tulajdonosa amint kézbe veszi, vagy felköti, a tündér igéjére olyan tiszta szívűvé válik, hogy soha semmit füllenteni, hazudni, elhallgatni nem bír. Hát a kendőt egyszer kötötte a fejére a dédmamád, amikor elment a farsangi bálba. Szegény lány volt, semmi vagyona sem volt, csak ez a kendő. De a bálban a szép arcú szegény lány feltűnt valakinek – édesanya elmosolyodott. – Egész éjjel együtt ropták a csárdást. Az a legény lett a te dédapád. Mert a kendőtündér varázslatára a dédanyád sem bírta eltagadni előtte, hogy igen megtetszett neki! Pedig fiatal volt még, eszében sem voltak addig az időig a legények! Hát így lett, hogy hamarosan meg is ülték a lakodalmat. – Nóri édesanyja elmerengett, aztán így folytatta:

– Később nagymamád kötötte a fejéra a varázslatos kendőt. Ő is csak egyszer viselte életében. Akkor háború volt, dörögtek a fegyverek, és menekülni kellett. Én még pöttöm baba voltam. Nagymamád a varázskendő történetét ismerte, ezért igencsak megbecsülte azt. Nem sok dolgot vett magához, de a kendőt nagy kapkodva felkötötte. Engem pokrócba csavart és magához ölelt. Mikor elért velem a légópincéhez, nem nagyon akarták már beengedni őt. „Megtelt! Nincs itt hely!” – mondogatta mindenki. – Hanem nagymamád nem tágított. Mindenféle ötlet átsuhant a fején, hogyan könyörögjön be kettőnket, de nem volt semmi jó füllentés, ami az eszébe jött volna. Rám gondolt, hogy ott sírdogálok a karjában, és csak azt tudta, engem meg kell mentenie valahogy. De hogyan? Akkor a kendő gyorsan kimondatta vele a szavakat: „Az én életem fabatkát sem, ér, s ha engem nem is engedtek be, a kisleányomat, ő olyan parányi, neki még élnie kell, őt fogadjátok be, emberek!” – kiáltotta. És a kimondatott szavak szívhez szóltak megint. Így végül csak beengedtek, befogadtak bennünket.

Édesanya feladta a keresést. Csendesen letörölte a könnycseppeket, melyek a régi történetek és az emlék elvesztésének szomorú érzésére gyűltek meg a szemében. Aztán valahogy elmúlt a nap. Nagyon szomorú volt, a szívét a veszteség miatti bánat szorongatta.

Nóri is roppant mód lehangolt volt, őt pedig a bűntudat gyötörte. Most ébredt rá, milyen felelőtlenül viselkedett. Feltűnően csendes lett, korán ágyba bújt, de még az éjszaka is a kendő körül forogtak a gondolatai.

Az álomtündér nyugtalanító álmot hozott a számára. Látta benne a Bodrit, a kendőt, és hogy a kendővel a Bodri szalad a hetedik határ irányába, vagyis a zöldségeskert felé.

Nóri erre az álomra már felriadt. Hiszen ő az ablakon kitekintve valóban látta a Bodrit, amint futva a kert felé, a szájában egy sáros rongydarabot húzogatott, ráncigált. Az lett volna tán a selyemkendő? Azon az éjszakán már nem aludt semmit. Másnap vasárnap volt, de hiába ért volna rá kényelmesen készülődni, kétségbe esve igyekezett a reggelijét mielőbb magába tömni. Amint végzett, szaladt a kertbe.

Mikor a zöldségesbe ért, szétnézett, itt-ott kapargatta a buckákat is, de csak egy régen elveszettnek hitt homokozó formát lelt meg. A Bodri kíváncsian figyelgette Nórit. Ő aztán nem értett az egészből semmit!

Az a vasárnap csak úgy szomorú volt, mint a szombat este. És Nóri ettől a naptól fogva valahogy nagyon megkomolyodott. Sokat segített a konyhában, a házimunkában, szépen tanulgatott, sorra hozta a jeleseket, csak éppen szótlan volt, csendes, gondterhelt. Szülei kérdezgették, próbálták kideríteni a lehangolt viselkedés okát, de Nóri mindig kitérő válaszokat adott. Mert gyakorta látta, ahogy anyuka a nagy, polcos szekrény nyitott ajtaját fogva, bánatos tekintettel elmélázva megáll, nem nagyon tudta feledni a történteket. Olyankor Nóri, a szomorú pillantások és a rosszkedv felelőtlen felelőse gyorsan elbújt egy könyv mögé, csak szóba ne hozza édesanya az ő hangulatát, mert akkor nem tud tovább hallgatni, és gondolni is félelmetes arra, milyen szidalom és büntetés jöhet.

Mivel elérkezett a zöldségek betakarításának ideje, a következő szombat ennek a jegyében telt. Nóri – mert kicsit még reménykedett a kendő előkerülésében – ezekben a munkákban különösen igyekezett. Édesapja ásta ki sorra a petrezselyem gyökeret, a répát, Nóri rakta azokat a vesszőkosárba. Eközben minduntalan az ásó nyomát figyelte, hátha… Talán mégis előkerülne az a kendő, és esetleg vissza lehetne csempészni a szekrénybe észrevétlen.

Lassan a végére értek a betakarításnak. Nóri már nagyon feszült volt. Leginkább a csalódottság meg a megkönnyebbülés érzése váltakozott a szívében. Ha most sem lesz meg, akkor talán a feledés borít rá végre fátylat, és megúszta a felelősségre vonást, csak tovább ne bántsa már a dolog. Ha megkerül, ügyesen visszateszi, és akkor anyuka örül majd, ha ráakad. Talán nem is jön rá, kinek a keze van a dologban, csak a saját figyelmetlenségének tudja be, és akkor Nóri egy kis sikert könyvelhet el magának, hogy lám, milyen ügyesen elsimította az egész selyemkendő ügyet.

A kelbimbót hagyták még, de pár fej káposztát készültek elvermelni, hát azokat is kihúzogatták. A káposztákat éppen Nóri rángatta ki a földből, mikor valami színes foszlány került elő. Nóri szíve nagyon dobbant! Csak nem? Óvatosan, remegő kézzel tovább bontotta az őszi esőktől laza talajt.

Ott volt! Viharvert, piszkos, szakadta, de meglelte hát!

Nóri a kezébe vette a sokat látott, kiérdemesült darabot, és mélyet sóhajtott. Mielőtt édesapa észrevette volna, hogy miben mesterkedik, a fürdőszobába sietett. Óvatosan kiöblítette a selyemkendőt, és szívszorongva bámulta. Bizony, elég siralmasan festett szegény. A színek még fakóbbak, a minták még elmosódottabbak voltak. A repedés, mint fájdalmas kiáltás éktelenkedett a közepén. És bizony a kendő is siralmasnak, szánalmasnak érezte már magát, hiszen a sok hányattatás után tovatűnt a nyárelőn érzett büszkesége. Most mi legyen? Nóri magába roskadtan, összetörődötten huppant le a szennyesláda tetejére, és a selyemkendőt gyömöszölgetve töprengett, sírdogált, sírdogált, töprengett.

Végül édesanyjára gondolt, felidézte azt a szomorú tekintetet, amivel a kendőt kereste, a lassú, lágy hangját, ahogyan arról mesélt, és minden bátorságát összeszedte. Anyukája éppen a kertben teregetett a kifeszített kötélre. Nóri bátortalan léptekkel közelített, szemét lesütve megállt mellette.

– Édesanyám, valami nagyon fontos dolgot kell most bevallanom neked – mondta. Majd töviről hegyire elmesélte, mi történt a nyáron. Nem hagyott ki egyetlen részletet sem!

Közben Bodri is odaért. Vitte őt a kíváncsiság, hisz a veteményeskert körül már nem nagyon volt mit nézni, a békésen egerésző cirmost is sikeresen megzavarta. Így aztán új szórakozást keresve, boldogan lelte fel kis gazdasszonyát. Nóri lába mellé telepedett, és elégedett ábrázattal figyelt. Aztán valamit megértett abból, amit gazdája mesélt, mert immár lehajtott fejjel, lógó füllel ült ott, mint aki tisztában van azzal, hogy bűnrészes volt.

Édesanya figyelmesen hallgatta a vallomást, majd a kendőre pillantott. Hát igen, a kendő siralmasan festett, anyuka mégis elmosolyodott.

– Látod, kislányom, a kendő tündére most is teszi a dolgát. Aki kezébe fogja, aki viseli, az nem tud hazudni, füllenteni többé. Az az igazságot kimondja! De bizony mennyivel könnyebb lett volna mindez, ha a kendő tündérének nem kellett volna intézkednie, ha te magadtól bevallottad volna, még akkor, amikor a takarítás alkalmával fény derült a fejecskédben! Egyenes úton, az őszinteség kezét fogva kell járni, akkor soha nem lesz baj.

Azzal magához ölelte kislányát. Igazából anyuka soha nem tudott haragudni a gyermekeire, ha azok őszintén fordultak hozzá. Úgy tűnt, Bodri is megértette, mert szinte megkönnyebbült, vidám csaholással ügetett a kerítéshez, hogy rendet teremtsen az elkóborolt csirkék sorában.

Nóri az anyai megbocsátásban feloldódva, a megkönnyebbülés könnycseppjeitől csillogó szemmel ballagott be a házba.

– Édesanya úgy tud szeretni, ahogyan csak egy tökéletes édesanya tudhat! – gondolta.

A selyemkendőt közös munkával kimosták, óvatosan átvasalták. Anyuka nagy gondossággal összeöltögette a repedést. Bár a kendő színe megfakult, de mégis, alig lehetett már azon észrevenni, hogy hajlott korára milyen izgalmas események részesévé vált. Együtt tették be a polcos szekrénybe, hogy a kissé megrokkant, megfáradt selyem fejkendő békésen tölthesse élete hátra lévő napjait.

Ahányszor a nagytakarítás elővarázsolta onnan, Nórinak mindig eszébe jött a története.

– Egyenes úton, az őszinteség kezét fogva kell járni, akkor nem lesz baj – mondogatta olyankor magában.