Mese a barátság születéséről


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Nagymama kertjében, a meggyfa alatt selymes, üdén zöld gyepre terített öreg pléden ott szoroskodtak mindahányan: Liza, Bionda, Retymetyütyü és Csiga. A kilenchónapos Retymetyütyü persze nem tudott egyhelyben maradni, minduntalan felfedezőútra kerekedett, és ...

Kép forrása: pixabay.com

Nagymama kertjében, a meggyfa alatt selymes, üdén zöld gyepre terített öreg pléden ott szoroskodtak mindahányan: Liza, Bionda, Retymetyütyü és Csiga. A kilenchónapos Retymetyütyü persze nem tudott egyhelyben maradni, minduntalan felfedezőútra kerekedett, és négykézláb ugyan, de mégis rendkívül gyorsan haladt újabb és újabb célpontok irányába. El is érte a vágyott helyeket, ha anyukája fel nem nyalábolta, és vissza nem ültette a pokróc puha világában felhalmozott mesekönyvek és játékok közé. Ha anyukája éppen a ruhák teregetésével volt elfoglalva kicsit tovább haladt, s ha nem kalandozott el a figyelme, és nem állt meg valami csormóka levélnél, vagy krajcárka virágnál, egészen messzire jutott. A környezetvizsgálatok rendszerint mélyrehatóak, alaposak voltak, és több érzékszerven keresztül történtek. Ha Retymetyütyü tudott volna beszélni, már bizonyára minden dolog ízéről részletes beszámolót adott volna. Így azonban csak grimaszai árulták el, hogy a csormóka levele keserű, a krajcárka szirmai pedig idegesítően tapadnak az ember szájpadlására.

Liza már több mint hároméves volt, és ő annál többet csicsergett. Mellette ült Bionda, aki rangidősnek volt tekinthető, de különlegességét nem életkora, hanem kék színe adta. Kék volt a haja, a bőre, a szeme. További fontos tudnivaló, hogy Liza közelében volt minden fontos pillanatban, figyelmesen hallgatta őt, és időnként persze kiigazította, de a kislányon kívül senki sem láthatta, hallhatta. Miközben a fontos, lányos megbeszélés zajlott, Csiga szeretett volna a hűsebb, nyirkosabb fűszálakon pihenni, és komoly munkával a pléd széléről átkapaszkodott egy közeli, kényelmes útifűlevélre. Liza azonban arra vágyott, hogy megfontolt, öreg barátja a közelében legyen, és minduntalan visszabiggyesztette a pléd sarkára. Végül Bionda megszánta Csigát, s adott neki egy maroknyi frissen tépett zöldet. Liza buzgón követte.

– Ilyen fű jó lesz neked enni? – érdeklődött tőle, és maszatos kis kezével lelkesen tépett még pár szál pitypangot. Amint kínálta, Csiga a hirtelen közeledő levélkétől megijedve csápját behúzta, aztán lassan, óvatosan emelte ismét apró szemét a világra. Most már teljesen elégedett volt. Ha nem zümmögött és csicsergett volna körülötte a kert, még vidám rágcsálását is hallhattad volna.

A boldog falatozás közepette kíváncsian fülelte a Liza és Bionda között zajló beszélgetést.

– Én már nagycsoportos óvodás vagyok, ötéves – büszkélkedett Bionda, és kék hajfonatát háta mögé dobta, majd elegáns mozdulatát folytatva két tenyerét keresztbe tett lábára helyezte.

– Ugye, te máj mindent tudsz? Még az állatokat is? – kutakodott Liza. – Azt is, hogy az elefántnak van-e szája? Vagy csak ojjmána van?

– Ilyen kérdést! – méltatlankodott Bionda. – Hát nem látod? Van füle, farka és ormánya. Ojjmána nincsen is!

Liza elgondolkodott: Akkor ojjmána nincsen és szája sincsen? Hogy van ez? Amíg töprengett, észre sem vette, hogy milyen drámai események bontakoznak ki a közelben lévő magaságyás mellett, melyet Retymetyütyü kitartóan, lassan elért. Már egy kis ideje azon igyekezett, hogy az ágyás deszkázata közül kikukucskáló fűszálat megfogja és letépje. Annyira lekötötte figyelmét a hajlékony füvecske, hogy egészen csendesen és nyugodtan volt majd egy perce. Eközben az üdén cakkozódó salátaleveleken vígan falatozott valamit egy kicsiny, zöldszínű kukac, mint aki teljes egészében Csiga utánzásával kívánja elütni az időt. Ha másnak nem is, egy üres gyomrú feketerigónak feltűnt a parányi jószág. Az is lehet, hogy inkább egész nap éhesen tátogató fiókáinak szánta az ízes falatot? Nem tudni. Egy dolog biztos. A magaságyásra röppent, s már nyitotta is a csőrét, hogy a kukackát – hamm – lenyelje. Árnyéka rávetült a kicsiny lényre. A parányi jószág rémülten ágaskodott fel, mintha fenyegetni próbálná a vadászt. Mintha lett volna bármennyi kevés esélye, hogy elriassza a rémületes méretű madarat. Az addig a fűben csendesen ücsörgő Retymetyütyü – ha a kukacot nem is látta meg – a fényestollú madarat észrevette, és mit sem sejtve az élet-halál harcról, boldogan kapaszkodott a magaságy szélébe, hogy amellett felállva elérje narancsos csőrű szárnyast. A rigó a kicsitől megriadt, és dolga végezetlenül, kopogó szemmel tovaszállt.

– Na! Mit csináltál! Elüldözted a madajat! – korholta Liza. A babának a szigorú hangú testvéri számonkérésre már görbült is a szája lefelé.

– Látod? – fordult Biondához Liza. – Elijesztette!

Bionda érdeklődve nézte a gazdagon burjánzó ágyást, és végül fölfedezte a kis kukackát. A zöld csöppség ormányszerű száját most nem táplálkozásra, hanem szóra nyitotta volna, amikor Bionda észrevette.

– Itt van ni! Egy fura hernyó, vagy micsoda! És biztosan minden szép levelet megrág, a fekete madár meg nem tudta elcsípni – fordult Bionda az éppen odaérkező Liza felé, miközben mutatóujját a kis állatkára szegezte.

A beálló pillanatnyi csendben végre a kicsi kukac is szóhoz jutott. Cérna hangját alig hallották, de a vád hallatán való felháborodása e halk beszéd ellenére is jól érzékelhető volt.

– Nem is igaz! Én kukac vagyok, a nevem pedig Kukacája, és én zengőlégy lárva vagyok, nem ám akármiféle hernyó! És a zengőlegyek lárváinak csaknem fele a csúnya levéltetveket pusztítja, amikre az emberek meg a kék emberek is olyan nagyon haragszanak! És nagyon nagyra akarok nőni, ezért meg is ígértem az anyukámnak, hogy mire bebábozódok, legalább kilencszáz tetvet elfogyasztok ám! És… és nagyon hálás vagyok az anyukámnak, mert bababáb koromban a lehető legjobb éléskamrát biztosította a számomra. Meg is lesz a kilencszáz tetű – erősködött Kukacája.

Ekkor érdekes, zizegő hang hallatszott Bionda és Liza füle mellett. Bionda ijedten lépett hátra, Liza pedig izgatottan hadonászott.

– Jaj! Egy darázs! – rémüldözött Bionda.

– Ne féljetek, nem darázs, hanem az én anyukám, aki gyakorta meg szokott látogatni engem – büszkélkedett Kukacája. – Csak nézzétek meg jól! A darazsak olyan karcsúak, mintha derekuk nem is lenne! De az én anyukámnak erős, jól látható dereka van. A darazsak cikáznak a levegőben, az én anyukám szinte egyhelyben is fenn tud maradni, ezt úgy mondják, szitál. A darazsak két pár szárnya van, de az én anyukám olyan erős, neki ehhez egy pár szárny is elég. És ő nem bánt senkit, csak nektárt eszik, amit a virágok adnak neki. Cserében ő segíti a beporzást, hogy sok kis mag és sok új virág születhessen.

– De akkor is, így olyan ijesztő! – vitatkozott Bionda.

– A kinézete az ellenségeinket megtéveszti, távol tartja. De a barátoknak el merem mesélni, hogy ő milyen hasznos, és jó.

– A bajátaid vagyunk? – kíváncsiskodott Liza.

– Hát persze! Hiszem, hogy jól tanított az anyukád és a nagymamád is. Én hallottam! A nagymamád mondta, mikor az ágyásokat gyomlálta, hogy az én étkemet nem bántja, nehogy éhen maradjak.

Még hosszan beszélgettek ők hárman, sőt, Csiga is megszólalt, aki amúgy eléggé hallgatag állat volt. Ígéretet tett, hogy azokat a salátaleveleket, ahol Kukacája lakmározik, nem fogja lelegelni.

 

Eltelt egy hét, eltelt kettő, sőt, három is. Liza megint meglátogatta a nagymamát. Anyukájával izgatottan szemlélték a salátás ágyást, de Kukacáját nem lelték. Aztán Liza anyukája egy érdekes kis csomóra mutatott, ami a szélben elhajló levelek közül bukkant elő.

– Nahát! Nézd csak, Liza! Ott van! Az ott Kukacája. Ő most már báb. Hamarosan ki fog kelni abból a kis bábból, és már ő is igazi zengőlégy lesz!

– Anya! És felismej majd minket? És Biondát is? Csigát is? – érdeklődött Liza izgatottan.

Erre a kérdésre az anyukájától már nem kapott választ. De ősszel, amikor az óvoda kitárta kapuit, hogy a sok óvodás nagylányt és nagyfiút barátságos meleget sugárzó falai közt magához ölelje, a Napocska csoportban, a kisszékén ücsörögve büszkén mesélte a társainak:

– Nekem lett hájom bajátom: Bionda, Csiga, és Kukacája.

 

Salgótarján, 2023. augusztus 18.

 

Ágota Nivelt, amatőr meseíró és blogger

Minden gyermeknek van egy álma. Vagy kettő. Vagy végtelen sok. És megesik, hogy az álmokat, vagy azok valamelyikét évekig dédelgeti az ember. Az én legnagyobb álmom az írás volt. Jó sokáig vártam vele, de végre eljutottam abba az életszakaszba, amikor már megtehetem, írhatok. Nagymamaként legkedvesebb tevékenység számomra a mesék szövése. Mérnökként élvezem a történetek építését, és örök ifjúként a gy...


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!