Füllentős Icike meséje

Füllentős Icike meséje.

Valamikor régen, nagyon régen történt. Június eleje volt, lágy napsütés, üde, koranyári reggel. Kint a csirkék kóricáltak, a szomszéd Mariska néni kiabált az ura után, merthogy a bevásárló listáról lemaradt valami igen fontos dolog, bent pedig Icike készülődött boldogan az óvodába. Hogyne lett volna vidám a kedve, amikor édesanyja végre nem szörnyen kényelmetlen harisnyát készített elő, mint a korábbi hűvösebb napokon. Ma a ruhácskák között a félrecsúszós harisnya helyett egy pár zokni várta, hogy a kislány belebújjon. Icike már szinte teljesen egyedül fel tudott öltözni, éppen csak a hátul lévő gombolással nem bírt. Mikor végzett az öltözködéssel, dicsérő szavakat várva elégedetten körülnézett. Mivel azonban senki sem állt fölötte, hogy méltassa az ügyességét, a játéksarok felé fordult, és Piroskához meg Sárikához, legkedvesebb babáihoz fordult az elismerő szavakért.

– Ugye, milyen gyorsan felöltöztem? – kérdezte őket, és sarka körül körbeperdült, két kezét szétárva, mint a ringlispil. Ekkor az egyik, rakoncátlan ujja beleakadt a parányi babácskába, amelyet előző este a játékfotelbe ültetett. Olyan pici volt ez a baba, hogy még Icike apró tenyerében is elfért, és ami nagyon tetszett a kislánynak, az az volt, hogy mozgatni lehetett a kezét és a lábát. Igaz, nem volt szép haja, mint Sárikának és Piroskának, csak amolyan festett, de akkor is igen aranyos volt. A baba a fotelből az ütés miatt most kirepült. A parkettán koppant, majd tovacsúszva, egészen a szőnyegrojtig jutott szegény. Icike fölkapta a pirinyó babucit, és bőszen porolgatta, mintha ez bármit is segített volna a dolgon. Ahogy a kicsiny játék a kezébe került, rögvest meg is feledkezett a ruhadarabok fölötti diadaláról, inkább babázni kezdett. Az óvodában mesélt már erről a babáról Erzsikének is, Magdikának is. Erzsike azt mondta, hogy butaság, ilyen pici baba nincs is. Hmm. Akár el is vihetné, hogy megmutassa; hiszen a köténye zsebében is elfér. Igaz, óvónéni mondta, hogy nem szabad apróságokat vinni, mert azok a kertben, vagy a csoportszobában elveszhetnek, de hát… a zsebéből ez a pirinyó baba ki sem látszik. Persze édesanya is mondta, hogy az otthoni játék otthonra van, az oviba meg ott a sok óvodai, amilyenek itthon nincsenek. No de, csak megmutatja Erzsikének meg Magdikának. Csak hát édesanya is azt mondta, nem szabad.

Jaj-jaj! Icike már toporgott izgalmában, nem tudta, mitévő legyen. A következő pillanatban anyukája lépett be a szobába.

– Hol vagy már, kislányom? – kérdezte kicsit türelmetlenül. – Lassan kihűl a beaprított kifli. Mi tart ennyi ideig?

– A gombolás, anya – válaszolta Icike, és zavartan, hirtelenében a parányi babácskát a kötényzsebébe rejtette.

Édesanyja semmit sem vett észre ebből. Ő már a gombokkal bíbelődött. Az a hátulgombolós melles kartonkötény! Az óvodában senki sem hordott ilyet. Csinos volt amúgy, fodros a válla, pörgős a szoknyarésze, és hát ugye, volt az a két kis helyre zsebecske, a ráhímzett virággal. Bár gombolni Icike nem tudta, ami bosszantó dolog, de kárpótolta a derékra varrt két szalag, amiből csinos masnit lehetett kötni! Olyan szépet, amilyent széles e világon csak édesanya tud csinálni.

A baba sorsa pedig eldőlt. Icike köténye zsebében óvodába ment, szorongatta is egész nap! Ha éppen szükség volt arra a kezecskéjére, amelyik a babát őrző zseb felől volt, és ki kellett húzni onnan, olyankor a lelke is szorongott, hiszen félt, hogy netán elveszíti. Ha belefeledkezett a játékba, hirtelen beléhasított: Jaj, a baba megvan-e még? Nem volt jó döntés, tudta már Icike, a picike babának otthon kellett volna maradnia. Ráadásul Magdika és Erzsike épp csak egy pillantást vetettek rá, amikor az orgonasövény mellett megpróbálta megmutatni a babát; nem is érdekelte őket igazából. Ez az érdektelenség is elszomorította Icikét. Hát még, hogy Marika még meg is feddte őt, emlékeztetve, hogy engedetlenség picurka játékokat az óvodába hozni. Így telt az idő, izgalomban, a babácskát vigyázva, vagy oda-oda kapva a kicsiny zsebhez; benne van-e még a kincse?

Végre délután lett. Icike nagycsoportos volt, komoly nagylány, aki szeptemberben az iskolát kezdi. Ő már egyedül mehetett haza az óvodából. Igaz, óvónéni a kapuból figyelte, rendben elindul-e hazafelé. Csak szépen végig kellett sétálnia az ovi kerítése és a patak között vezető kis gyalogúton, átkelni a patak kis hídján, és végigsétálni az utcájukon. Édesanyja pedig csaknem minden nap elébe sietett. Így volt ez megbeszélve, Icike így gyakorolta az önálló közlekedést. Ezen a napon sem volt másként. Csupán annyi történt, hogy anyukájával a hidacska kellős közepén találkoztak, akinek ekkor feltűnt, hogy a kiskötény zsebe erősen dudorodik, a kis kezecske valamit görcsösen szorongat.

– Mi van a zsebedben Icikém? – érdeklődött azon nyomban.

– Nincs semmi. – vágta rá Icike.

– Dehogy nincs! – erősködött anyuka!

– De tényleg nincs! – füllentette ismét Icike.

Addig-meddig vitatkoztak, hogy a végén csak kibújt az igazság, azaz a picike játék Icike zsebéből.

Anyuka nagyon elszomorodott.

– Icikém! Hát hányszor megbeszéltük, hogy nem szabad az óvodába vinni ilyesmit. És a legnagyobb baj, hogy hazudtál nekem. Tudod, hogy a füllentős kiskakas hogy járt? Emlékszel még a mesére, igaz? Aki hazudozik, annak nem fogják elhinni a szavát még a barátai sem. És az nagy bajba kerülhet. Ugye megígéred, hogy ez máskor nem fog előfordulni?

– Nem, soha nem fog, anya! Ígérem – fogadkozott Icike, és elsírta magát. Amikor letagadta a huncutságot nem gondolt arra, hogy az anyukáját elszomorítja ezzel, de most már erősen bántotta a dolog.

Teltek, múltak a hetek. A virágokkal pompázó június derekán járt a naptár. Napközben, délidő tájt sokszor olyan nagy volt a meleg, hogy jobban esett a hűs szobában foglalatoskodni, mint a verőfényes udvaron. A vasárnapi ebéd után anyuka a konyhában mosogatott, apuka a cipőket fényesítette, Icike a nappaliszobában várta az idő múlását. A Nap már a szobaablak felé fordult, és a félig leeresztett redőny rácsain át rézsútos csíkokat festett a falakra, a bútorokra. Az íróasztal sarkán álló kecses kínai vázában pár szál fehér rózsa illatozott, de már kezdték a virágfejek megadni magukat a hőségnek. Az egyik szál virág egy bágyadt szirmot halkan, finom nesszel leejtett. Icike éppen akkor nézett oda, amikor az a fényes asztallapra érkezett. A kislány egy beeső fénypászta elé tartotta a szirmot, ami halványan derengve megmutatta ereinek finom rajzolatát.

– Milyen szép! – ámuldozott Icike. – Vajon olyan ízletes is, mint amilyen szépséges? – tette föl a kérdést, és azon nyomban be is kapta a szirmocskát. – Hm! Nem is rossz! – állapította meg, és mert tetszett neki a dolog – hiszen az ebédet csak módjával fogyasztotta, és még üres volt a pocakja – óvatosan piszkálva a virágot segített még pár sziromnak lepottyanni. Már jócskán teletömte a száját, amikor édesanyja a szobába lépett azzal a szándékkal, hogy a délutáni szunyókálást elrendelje.

– Icike! – csodálkozott rá anyuka. – Mi van a szádban, mit rágcsálsz?

– Semmit, anya, igazán, semmi. Nincs semmi sem a számban – tiltakozott a vád ellen Icike.

– Dehogy nincs! – vitatta anyuka határozottan.

Mondani sem kell, hogy a végén megint, minden kiderült. Anyuka csaknem szóról szóra ugyanúgy korholta Icikét, mint a baba óvodába való csempészése után.

– Icikém! Ez virág, nem étel. Nem is tiszta. És, ha megbetegít? Ráadásul megint hazudtál, pedig megbeszéltük, hogy többet nem fordul elő. Nem szabad a bizalmat eljátszani! – korholta. – vagy talán füllentős Icike szeretnél lenni? -kérdezte szomorúan.

– Bocsánat, anya, soha, de soha nem fogok már hazudni – fogadkozott Icike, pont, mint ahogyan az óvodából hazafelé a kishídon tette, s közben már görbült is lefelé a szája. Sokáig pityergett szégyenében, nagyon sokáig. Igencsak restellte, hogy ismét rossz kislány volt.

A nyár a maga útján ballagott tovább. Egyik nap a másikba öltötte magát, az idő suhant itt volt ennek a hónapnak, a júniusnak is a vége. Icike az óvodából már teljesen egyedül jöhetett haza. Bizony, csak pár nap, és véget is ér az óvodás korszak. De az a pár nap, az még vissza van!

Kicsit borongós volt az idő ezen a napon, amikor a történetünk folytatódott. Icike csak úgy kapkodta a lábacskáit, hogy mielőbb hazaérjen. Didereg talán? Édesanyja és édesapja a szoba ablakából figyelték az igyekvő gyereket, és először úgy gondolták, fázik a kislányuk.

Amikor Icike belépett a kertkapun, a ház sarkánál lévő víztároló ciszterna felé fordult. A ciszterna mellett, a nappaliszoba ablaka felől hatalmas bokor terpeszkedett. Icike nagyon izgalmasnak találta mindig is ezt a bokrot. Az aljában egy egész tündérlak elfért volna. A zöld levelei télen is integetők voltak, s ha a hó lenyomta az ágakat, méretes területen nyúlt el a bokor, egészen más formáját mutatva, mint ez a nyári volt. Icike elbújt a bokor tövében, majd kisvártatva előkeveredett onnan. Amint beért a házba, édesanyja kérdéssel fogadta.

– Mit csináltál a buxus bokor alatt, Icike?

– Semmit sem, csak… – kezdte a kislány újból a füllentést.

– De bizony, ott matattál, láttam az ablakból – cáfolta az anyukája félbeszakítva őt.

Apuka közben már fordult is ki a házból, hogy azt a semmit megkeresse a bokor aljában. Icike tudta, hogy már megint hibázott. Nem feledte el, hogy milyen nagy szomorúságot okozott a füllentésével kétszer is. Félve, könnyek között, de becsületesen folytatta a megkezdett mondatot:

– …Sanyika nekem adta a szájharmonikáját, de én nem mertem hazahozni – vallotta be a végén már zokogva, ám ezek már nem is a szidalom miatti szorongás, hanem a megkönnyebbülés könnyei voltak.

– Na, látod, most végre sikerült őszintének lenned – állapította meg anyuka, és csöppet se nem haragudott, hanem még a ragyogó, dióbarna szemével mosolygott Icikére. – Azonban – folytatta a poros szájharmonikára tekintve, amely idő közben előkerült a bokor alól – ezt a szájharmonikát holnap Sanyikának vissza kell adni. Ez nagyon értékes játék. Sőt, igazi hangszer. Ilyen drága ajándékot nem szabad elfogadni. A Sanyika szülei nem éppen gazdag emberek, nem biztos, hogy pótolni tudják – magyarázta a még mindig hüppögő kislányának.

Icike szépen, lassan megnyugodott, aztán másnap édesanyjával együtt ment óvodába. Sanyika anyukája is ott volt a kapuban, amikor megérkeztek. A harmonika nevetések és kedves szabadkozások közepette visszakerült a gazdájához.

A nagycsoportosok életének ez volt az utolsó óvodában töltött napja. A gyerekek legközelebb az iskola hűvös, ám barátságos első osztályos tantermében találkoztak.

Mint mondtam, ez régen, nagyon régen történt. Icike fölcseperedett. Mi több, ma már ősz szálak vegyülnek a hajába, szarkalábak költöztek a szeme sarkába, és a saját kislányát is rég az útjára bocsátotta. A minap találkoztam vele, ő maga mesélte el nekem ezt a történetet füllentésről, őszinteségről, arról, hogyan tanították meg ezek a sok-sok év óta őrzött emlékei az igazmondásra.

Salgótarján, 2025. május 2.