A kiscsiga

A kiscsiga.

A kiscsiga

A kiscsiga óvatosan kidugta csápjait. Egy esőcsepp éppen a feje búbjára pottyant. Az előbb még nyújtózkodni akart, de a fejrepacsi visszaparancsolta görbefalú, görbetetős házába.

− Semmit sem lehet azonnal végrehajtani, mindennek kétszer kell nekilátni az utóbbi időben − zsörtölődött magában hangtalanul, és elbújt a meggyfa tövében egy pitypanglevél alatt.

− Már fel is húztam a halacskás kiscsizmámat! − kiáltotta Zoé, aki nagyon várta, hogy elálljon az eső, és tapicskolhasson az árokban. Nagyon szeretett a járda és az úttest közötti sekély mélyedésben összegyűlt vízben gázolni. A nyári zápor után ki nem hagyta volna ezt az élvezetet.

− Mekkorát csattant a víz! Megint rátaposok, hogy még nagyobbat csobbanjon − tudósított lelkesen az öröméről. − Ha magasra emelem a térdem, és gyorsan belecsapom a lábam a vízbe, akkor még az útra is kifröcskölöm a vizet. − Élvezte, ahogy jó magasra emelte a térdét, és mindenfelé szétfröccsent a felkeveredett iszapos víz.

− Próbálj a bal lábaddal is ilyen erősen dobbantani a vízre!   − tanácsolta a nagymamája.

− Fogd meg a kezem, mert így elcsúszok! − kérte Zoé.

− Hűha, akkor én is vizes leszek! − csúszott ki a nagymama száján, de Zoé ezt nem hallotta, mert megpillantotta a kiscsigát, és elindult, hogy megsimogassa.

− Elfáradtál? Sokat cipelted ma a házadat? − kérdezgette, miközben leguggolt hozzá, és egy fűszállal megsimogatta az aprócska állat buksiját, mire az megmozdult, és csigaarasznyit mászott egy aprócska faág felé. − Gyere, gyere, már kisütött nap! − szólongatta, és a kis csiga mintha értené, kitartóan haladt előre. − Te is ötéves vagy? Gyönyörű a barna csíkos házad!  Az ovis jelem is éppen ilyen. Majd reggel megmutatom a kulacsomon − közölte Zoé, aztán belegázolt a közeli pocsolyába. Ment, menetelt egyikből a másikba, és élvezte a sáros, zavaros víz kavargását a lába körül. Ha az árok alján csúsztatgatta csizmáját, a hullámok mindig szembe jöttek vele, simogatták, mosdatták csizmája szárát. Amint a nagymama mellé ért, jobb kezével belekapaszkodott a pulóverjébe, kis ideig egylábon állt, majd a gyengébbik lábával beletoppantott az árokba pontosan ott, ahol a legmélyebb volt. Nagyon örült, hogy az árkon túlra is kifröccsent víz. 

− Látod, mami, ez a lábam is ügyesedett − állapította meg büszkén.

− Örülök − jött az őszinte, önkéntelen válasz. − Még ügyesítsd egy kicsit! − hangzott a szeretetteljes tanács.

− Még ötöt, jó? − jelentette ki boldogan a tervét Zoé.

− Az igazán szuper! − bátorította a nagymama, aztán kitaláltak még mindenféle érdekes járást. Zoé azért, hogy minél többet pancsolhasson a vízben, a mami azért, hogy játék közben is gyógyuljon, erősödjön az a kis beteg végtag. Zoé bicegve futkározott oda-vissza egyik kapubejárótól a másikig, és mintha apró szigetek lettek volna a keskeny patakban, kerülgette a vízen úszó virágleveleket. Ezeknél a szlalomozásoknál meg-megcsúszott, de ma ügyesebben egyensúlyozott, mint két héttel ezelőtt, nem csüccsent bele a koszos lébe.

− Ma még nem is eveztem! − jutott eszébe egy másik játék, és már indult is két botért, amikkel úgy szokott kalimpálni, mintha egy csónakban állva evezőt húzna.

− Támaszkodj erre a lábadra, amelyik közelebb van hozzám, és húzd meg mindkét evezőt! Most ne egyszerre húzd mindkét evezőt, hanem először az egyiket, utána a másikat! − hangzottak a kedves utasítások.

− Ez nehéz − állapította meg a kislány, de mégis folytatta. Tudta, hogy akkor is kell egy-egy mozdulatot gyakorolnia, ha kényelmetlen. A gyógytornász néni azt mondta, hogy mire iskolás lesz, nem marad nyoma a balesetnek, és ugyanolyan ügyesen tud labdázni, ugyanolyan gyorsan tud futni, mint a többi gyerek, ha mindennap gyakorol.  

− Ugye milyen szerencse, hogy csiga a jelem! −  jelentette ki ekkor boldogan Noé.

− Miért, kicsi kincsem? − kérdezte a gyógytornász néni.

− Mert olyan vagyok én is, mint a  házukat cipelő csigák. Én is elvégzem azt is, ami nehéz.