A Kőrisfa

A Kőrisfa.

A kert közepén álló Kőrisfa hosszasan nyújtózkodott, hogy kirázza ágaiból a téli merevséget. Ásított egy nagyot, kidörzsölte szeméből a hosszú álmot, aztán boldogan pillantgatott az ágacskáin szunnyadó rügyekre.

- Pihenjetek még egy kicsit - súgta nekik gyöngéden - nemsokára a talpamtól a tetőmig felolvadok, és elkezd bennem keringeni az éltető nedv, hogy nagyra nőhessetek.

Valóban úgy is történt, ugyanis nem telt bele egy hét, és a Kőrisfa máris ismerős hangra lett figyelmes. Méhecskék milliói lepték el nyiladozó koronáját, s hordták szét a kipattanó rügyek apró cseppjeit.

- Itt a tavasz! Köszöntelek benneteket, természet szülöttei! - kiáltotta vidáman bele a nagyvilágba.

A Kőrisfa nagyon szerette a tavaszt. A téli pihenő alatt is azt várta, mikor jönnek el hozzá a Méhek, ábrándozott, vajon hány Gerlepár bújik majd össze szerelmesen lombja között, álmában hallotta, amint a Sárgarigó párját csalogatja, várta már a vidám Fecskéket is, akik a feje fölött szokták a napi betevőt összekapdosni, és ugyancsak remélte, hogy sok kismadárnak jut majd az ágai végén termő magokból, mikor ő újból álomra szenderül. Érthető hát, hogy nagy örömmel és lelkesedéssel fogadta az újraébredő életet. Fiatal Szellőcske játszott az ágai közt, s a Kőrisfa minden egyes fuvallatát mélyen beszippantotta, hogy szinte megrészegült tőle.

Cinege madarak gyakorolták egyre zöldellő koronája közt a tavaszi nászinduló dallamát, de egyszerre elhallgattak és továbbröppentek, mert a Szarka szállt le nagy sebesen közéjük. Hangos rekedt cserregésével szívesen zavart meg másokat, ő ugyanis - ellentétben a Kőrisfával - egész évben csak magával volt elfoglalva, s a többiekről csak akkor vett tudomást, amikor piszkálódni volt kedve. - Csrehehe-csrehehe - nevetett a kis madarak után, aztán a Kőrisfához fordult.

- Hallottam ám, ahogy köszöngettél fűnek-fának!

- Ha hallottad, annak örülök, mert mindenkinek szólt, aki él és virul - felelte a fa.

- Ha te ilyen nagyon örülsz - kezdte a cserregést az undok Szarka - akkor azt mondd meg, mit ér a te örömöd itt egymagadban? Miért nem vagy a többiekkel odafönt az erdőben? Miért nem velük együtt örülsz? Na, miért? - kérdezte, de már szállt is tovább, meg sem várta a feleletet.

- Csrehehe-csrehehe - hallatszott messziről kárörvendő nevetése, és a Kőrisfa megdöbbenve figyelte, visszajön-e, hogy megmagyarázza, vajon mitől kevesebb az ő öröme a többiekétől. De a Szarka nem jött vissza, így szegény Kőris a gondolataiba merülve töprengeni kezdett. Sehogy sem fért a fejébe az, amit a Szarkától hallott. Hogy mit ér az ő öröme, azt nem tudta pontosan, de hogy örülni jó, azt igenis tudta. Legalábbis eddig így érezte. De ez a buta Szarka annyira elbizonytalanította, hogy egyre csak azon gondolkodott, vajon miért van ő itt egymagában.

- Igen! Ez így nem igazságos! - zsörtölődött. - A többiek egymást köszöntik, hiszen együtt alusznak, együtt kelnek, én viszont itt magamban árválkodok, sehol egy társ, egy rokon, egy jószomszéd.

Annyira elmerült a sajnálkozásban, hogy észre sem vette, mikor visszatértek a jókedvű Cinkék, és eljött hozzá a Fakopáncs is, hogy elvégezze a tavaszi nagytakarítást. Aztán egyszer csak felfigyelt, de nem azért, hogy megköszönje a Fakopáncsnak a gondoskodást, vagy hogy örömét lelve figyelje a kis madarak szerelmes énekét, hanem a Szellőt leste, vajon itt van-e még a közelben.

- Szellőcske! - szólította, amint megérezte az ágai közt játszó hűsítő fuvallatot. - Kérlek, hívd ide atyádat, a Szelet, hadd beszéljek vele.

Nemsokára meg is érkezett a süvítő Szél. A méhek és a madarak is mind szétszéledtek, mert nem állhatták a Szél táncát.

- Miért hívtál - zúgta a Szél a fa ágaiba kapaszkodva.

- Szívességet kérek tőled - válaszolta a Kőris. - Vigyél el engem innen a házakon túlra, az erdőbe, hogy a többi fával együtt élhessek!

A Szél annyira megdöbbent a furcsa kéréstől, hogy egészen elcsendesedett. De aztán hirtelen felerősödött, s hatalmas robajjal támadt a fának.

- Tudod te, mit beszélsz? Forgószél öreganyám és Orkán öregapám együttes tombolására volna szükség ahhoz, hogy te ebből a földből kikerüljél. De ha ők ketten összefognának, közel, s távol nem maradna egyetlen fa, bokor, de még fűszál sem. Minden élő elpusztulna, hát te is holtan esnél össze! Hallatlan, még hogy az erdőbe - dühöngött a Szél, miközben faképnél hagyta a Kőrisfát.

Szegény fa zavarodottan rázta rendbe ágait, s újra magába roskadt. A Szarka szerint az erdőben volna a helye a többi kőris között. A Szél viszont azt mondja, ez lehetetlen, hacsak nem akar mindent elpusztítani, beleértve önmagát is.

Teltek a napok, múltak a hetek, de a Kőrisfa nem lelte nyugalmát. Elhagyta minden jókedve, nem is törődött a körülötte zajló világgal, pedig lombozata akkorra már tekintélyes koronává nőtte ki magát, a madárvilág elkészült a fészekrakással, a méhkaptárak pedig roskadoztak a virágok poraitól. Ő azonban ezekből semmit nem vett észre. A környezete viszont annál inkább észlelte a benne végbement változást, s most először történt, hogy koronájában egyetlen madárpár sem rakott fészket. A Gerlék, Cinegék, Tengelicek és Sárgarigók mind messze elkerülték a Kőrisfát. Elhallgattak körülötte a Méhek, és még a Fecskék sem szálldostak felette.

Így érkezett el a kertbe a Nyár. Csendben, észrevétlenül. A mindig vidám lármától zengő Kőrisfa most magányosan állt, levele sem rezdült. Bágyadtan nézelődött maga körül, s egyszerre feltűnt neki, hogy milyen egyedül van.

- Hol vannak a madárkáim, hol vannak a méhek? Csupa-csupa levél vagyok, de egyetlen fészket sem találok ágaim között. Mi történt a barátaimmal? - kérdezte aggodalmasan, de nem akadt senki, aki hallotta volna.

Azazhogy egyvalaki mégis meghallotta. A Csiga éppen kifelé tartott a kertből, mikor a Kőrisfa sóhajtozni kezdett. Megfordult hát, és minden igyekezetével azon volt, hogy mielőbb a fához érjen. De így is hosszú órák teltek el, s a Kőrisfa ismét magába roskadt.

- Senki nincs velem. Elhagytak. Nem szeretnek. Mást szeretnek - így sírdogált, amikor a Csiga végre elérte őt.

- Elhagytak igen, mert félnek tőled - kiabálta az apróság a hatalmas fának, hogy meghallja. - Mindenki fél tőled!

- Félnek tőlem? - ámuldozott a Kőris. - A barátaim, akik hosszú ideje minden évben velem vannak? Akiket sosem bántottam, csak szerettem és védtem?

- Igen - felelte a Csiga. - A barátaid, akik szeretnek, de nem mernek a közeledbe jönni azóta, amióta meghallották, hogy el akarod hagyni őket, és ide akarod hívni a Forgószelet. Azóta félnek, és másfelé költöztek, nehogy kárt tegyél bennük.

- Kárt tenni bennük? Hiszen én értük élek. Ők a mindeneim. A Cinegék, a Sárgarigók, a Harkály, a Fecskék, a Méhek, és te is kicsi Csiga, hiszen tudod, hogy ti vagytok a legkedvesebbek nekem.

- Én tudom, Kőris. S bár kicsi vagyok, mégis jól tudom azt is, hogy aki az ostoba beszédnek hisz, az nagy bajt okoz. Te hatalmas nagy vagy, mégis hittél a Szarkának, pedig tudod, hogy ő mindenkivel rossz tréfát űz, és annak örül, ha összezavar másokat. Neki hittél, aki szerint neked nem itt van a helyed, s közben megfeledkeztél a barátaidról. Pedig a lelked mélyén tudnod kell, hogy igenis itt van a helyed, mert itt erednek a gyökereid, s ez az a hely, ahol a szeretteid vannak, akiknek fontos vagy. Fontos vagy a Cinkéknek, akik nálad költik ki, s nevelgetik fiaikat, fontos vagy a Sárgarigónak, aki szívesen rejtőzködik ágaid között, fontos a Fecskék, a Méhek számára is, akik körülötted gyűjtögetik össze az ennivalójukat, és számítanak rád a Tengelicek, Zöldikék és egyéb apró madarak, akik magvaiddal vészelik át a téli éhínséget. És ha tudni akarod, én is a te törzsed tövében vackolom be magam télire.

A Kőrisfa megszeppenve hallgatta, amit a Csiga mondott. Sokáig meg sem tudott szólalni, csak nagyokat sóhajtozott. Végül összeszedte magát, és így szólt:

- Igazad van kicsi Csiga. A butaságommal mindenkit megbántottam. Hogy hihettem el, hogy nem itt van a helyem, mikor világ életemben itt éltem, itt vagyok boldog, itt van az otthonom. Csiga! Meg tudtok nekem bocsátani?

- Én nem haragszom kedves Kőris, hiszen látod, nem félek tőled, s nem is hagytalak el, még ha ezt te észre sem vetted. De a madarak! Ők olyan érzékeny lelkek. Félnek minden változástól, hiszen fiókáik vannak, akiket fel kell nevelniük az Ősz beállta előtt. Nem tudom, visszatérnek-e hozzád valaha.

A Kőrisfa nagyon szomorú lett a Csiga szavaitól, mert tudta, hogy örökre elveszítheti kedves madarait. De hálás is volt neki az őszinte beszédért, s hogy visszaállította a rendet megzavarodott bensőjében. Megfogadta, hogy ezentúl szilárdan kiáll az itteni élet mellett, és soha többé nem fog benne kételkedni. Ezután minden napját éppolyan éberen töltötte, mint régebben. Érdeklődve figyelte a körülötte zajló életet, s szégyenlősen leste, vajon eljárnak-e még feléje régi barátai. Teltek-múltak a napok, s a Kőrisfa visszanyerte életkedvét. Bár koronájában nem zengett a madárének, s nem dongták körül az apró Méhek, ő annak is örült, ha kis barátjának, a Csigának lepottyanthatott egy friss levelet.

Így intett búcsút a Nyárnak, csendesen mosolyogva. Lombkoronája még teljes zöldjében pompázott, de a Nap már megüzente neki a pihenőidő közeledtét. Álmosan tekintgetett felfelé az égre, figyelte a Sárgarigót, ahogy családjával elsőként vág neki a hosszú útnak.

- Remélem, látjuk még egymást! Én itt leszek - gondolta magában.

Bágyadó merengéséből egyszer csak valami furcsa, szokatlan neszezés ébresztette fel. Figyelte felfelé, kereste lefelé, de sehogy sem tudott rájönni, honnan jön a hang. Végül csak megtalálta. Ahol a legkevésbé számított rá, a koronája legbelsejében megbújva egy apró Mókus a dióját próbálta feltörni, ez okozta a váratlan zörgést. A Kőrisfa annyira megörült, majd kiugrott a kérgéből. De mégis inkább csendben maradt, úgy nézte a Mókust, boldogsággal szívében. Igyekezett még jobban összezárni ágait, nehogy bárki is megzavarja Mókuskát dolgában. A fa lábánál egy kosár volt, telis-teli dióval, így hát az apróság mindennapos vendég lett a zöld levelek között. A Kőrisfa alig várta, hogy a Csiga visszaérjen kertvégi útjáról, hogy elújságolhassa neki új védence megjelenését. Ezután már ketten várták a Mókust ebédre, és a kicsi Csiga sejtelmesen mosolygott, mert tudta, hogy a Kőrisfa hamarosan visszakapja régi barátai bizalmát.

Egy szép őszi napon nagy meglepetés érte a Kőrisfát. Éppen a Mókust várva leveleit rendezgette, amikor távolról ráköszönt valaki. Körülnézett, s lám, rég nem látott kedves arcokat pillantott meg.

- Drága Fecskék! - kiáltott boldogan, de más egyéb nem jött ki összeszorult torkán.

- Eljöttünk, hogy elköszönjünk tőled - mondta Fecskepapa. - Tavasszal újra találkozunk.

- Én itt leszek! Itt leszek! - tört ki zokogva a Kőrisfa.

- Mi is! Mi is! - felelték a Fecskék. - Viszontlátásra kedves Kőris!

- Ég veletek drága Fecskék! Jó utat! - kiáltott utánuk a meghatódott fa, és soha nem érzett melegség járta át gyökereitől az ágvégekig.

Hideg napok jöttek, a Mókus is és a Csiga is befészkelték magukat téli kuckójukba. A Kőrisfa is lehullajtotta megbarnult leveleit, s álomra szenderült. Álmában hallotta, hogyan csivitelnek lombja közt a madarak, és érezte a körülötte dongó méhcsapatok mézédes illatát. S bár ő nem tudott róla, mindeközben valóban meglepték ágait kedves barátai, az ott maradott Cinkék, Tengelicek, Zöldikék és Verebek, akik hálásan csipegették téli csemegéiket, a nekik tartogatott kőrismagvakat.