Győzelem


http://mocorgohaz.hu/

Volt idő, mikor Magyarország határait és főbb területeit hatalmas, erős várak védték az idegen betolakodóktól. Magas hegyek csúcsára építették őket, ahonnan be lehetett látni az egész környéket körös-körül. A Szanda vár is ilyen hatalmas védő vár volt haj...

Kép forrása: Wikipédia

Volt idő, mikor Magyarország határait és főbb területeit hatalmas, erős várak védték az idegen betolakodóktól. Magas hegyek csúcsára építették őket, ahonnan be lehetett látni az egész környéket körös-körül. A Szanda vár is ilyen hatalmas védő vár volt hajdanán, amikor a török seregek ostromolták Magyarországot. Sok száz délceg magyar vitéz lakta a várat, és amikor hírét vették, hogy megindultak a törökök a vár elfoglalására, félelmet nem ismerve várták őket.

Hosszú napok teltek el a várakozással, mígnem egy hajnali órában felhangzott a török sereg csatakürtje. A magyar katonák mind a helyükre siettek, s felkészültek a nagy ütközetre. Csakhogy a törökök jó előre tudták, hogy a várat sokszáz bátor magyar vitéz védi, ezért a török hadvezér ezerszámra küldte harcba a katonáit. Hosszú ostromnapokra felkészülve sátrakat állíttatott fel a várhegy lábánál, ahol török asszonyok gondoskodtak a katonák jóllakásáról. Fegyverekkel is bőven fel voltak szerelkezve, így hát biztosra vette a hadvezér, hogy hamarosan övék lesz Szanda vára. A török sereg körülvette a várat, s minden oldalról egyszerre támadta. A magyar várvédők vitézül állták a támadásokat, de napról-napra fogyott az élelmük, s így az erejük is. Mivel az ellenség körülfonta a várhegyet, semerre sem tudtak lejutni, hogy élelmet szerezzenek. Hosszú napok teltek el az állandóan meg-megújuló támadással, s a magyar katonák egyre elcsigázottabbak voltak. Nem csak erejük, de számuk is fogyatkozni kezdett, mígnem egy napon a vár kapitánya, látva lehetetlen helyzetüket, feladta a vár védelmét. A török hadvezér a megmaradt magyar sereget elkergette, s büszkén tűzte ki a vár fokára a török lobogót. Öt évig volt Szanda vár török kézen.

Amikor a török ostrom megindult, éppen a vár területén tartózkodott egy öt év körüli fiúcska, aki a hegy lábánál elterülő kis faluban lakott. Ahogy a többi falubéli, ő is gyakran járt fel a várba élelmet hordani a katonáknak. Csakhogy ezúttal, mivel a törökök elzárták az utat, nem tudott hazamenni, így ott kellett maradnia a csata kellős közepén. Szerencsére nem érte bántódás, mert apró termete miatt könnyedén el tudott bújni a kandallóban. Napokig kuporgott odabent, mígnem egy török várfoglaló rátalált, s a hadvezér elé vezette. Megtetszett a vezérnek a fiúcska, s úgy döntött, nem bántja, hanem maga mellett tartja, és török katonát nevel belőle. Török ruhába öltöztették, török étellel etették, és hamarosan a törökök nyelvét is megtanulta. A hadvezér szinte fiaként szerette, s úgy is bánt vele. A várban szabadon járhatott-kelhetett, senki egy újjal sem bánthatta. Így teltek gyermekévei a várban, s bár nagyon hiányoztak neki szülei és testvérei, idővel megszokta, és talán egy kicsit meg is kedvelte a török életet.

Egy napon a vár udvarán játszadozott, újonnan kapott kaftánjában és turbánjában díszelegve. Odaszaladt a kúthoz, fölé hajolt, hogy megnézze magát a víz tükrében, ám a turbán lecsúszott a fejéről, és belepottyant a kútba. Nagyon megijedt a fiú, félt, hogy kikap a vezértől, ha megtudja, hogy így elherdálta az ajándékát, ezért fogta magát és bemászott a kútba. Óvatosan leereszkedett a kövekbe kapaszkodva, és már majdnem elérte a víz felszínét, amikor egy alagutat vett észre. Nem sokat gondolkodott, beugrott a nyíláson, és elkezdett benne szaladni, amilyen gyorsan csak tudott. Fogalma sem volt, hogy merre tart, hová viszi őt ez a járat, de attól a pillanattól fogva, hogy rátalált, csak a szabaduláson járt az esze. Feledve minden törődést, szép ruhát és ékszert, mit a törököktől kapott, csak szaladt, szaladt, ahogyan bírt, abban reménykedve, hogy az út végén megleli régen látott otthonát. Egyszer elérkezett egy szűkülethez, innen már csak fejét behúzva tudott továbbmenni, és nemsokára rátalált egy ajtóra. Benyitott rajta, és lám, ismerős helyre érkezett. Azonnal felismerte, hogy a faluja templomának sekrestyéjében van. De nem is volt sok ideje a bámészkodásra, mert egy erős kéz megragadta hátulról.

- Mit keresel itt te kis török ördög? Adok én neked! - rivallt rá egy hang.

A fiú megfordulva felismerte a papot.

- Ne bántson plébános úr, én vagyok az, Jancsi! Nem vagyok török, csak a ruhám az! Fogoly voltam a várban öt esztendőn át, hát nem ismer meg?

- Jancsi? - lepődött meg a pap. - Jancsika, hát tényleg te vagy az, a Juhász János elveszett fia? Istennek hála! Hogy kerültél ide?

A fiú elmesélt mindent a papnak, aztán szaladtak együtt, hogy megörvendeztessék a szüleit. Volt is otthon nagy öröm, sírás, ölelés! A család nem hitte, hogy valaha viszontlátják a gyereket, azt hitték, odaveszett az ostromban. Miután megfürösztötték, és megetették, így szólt a fiú az apjához:

- Édesapám, küldessen valakit Balassagyarmatra Horvát Bertalan kapitányhoz! Beszélnem kell vele.

Az apa kinevette a fiát.

- Mi dolgod neked a kapitánnyal, te gyerek? Egyél, igyál, pihenjél, és holnap ott folytatunk mindent, ahol öt éve abbamaradt. Felejtsd el fiam a törököket!

De a fiú hajthatatlan volt, így az apja végül beleegyezett, és elküldetett a kapitányért. Másnap fel is kereste a családot a kapitány követe. A fiú elmondta neki, hogy hogyan fedezte fel a titkos alagutat, amin keresztül észrevétlenül fel lehet jutni a várba. Megüzente nagy komolyan a Horvát Bertalan kapitánynak, hogy szedje össze a seregét, és indítson támadást a vár visszafoglalására. A hír eljutott hát a kapitányhoz, aki annyira meglepődött a fiú üzenetén, hogy ő maga sietett szemügyre venni, vajon igazat beszél-e. A fiú megmutatta neki a föld alatti folyosó bejáratát, s nagyjából lerajzolta, merre vezethet az útja föl a várig. A kapitány nagyon megörült a fiú bátorságának és nagy eszének, s azon nyomban intézkedett, hogy összeálljon a magyar sereg.

Egy hét múlva egy éjszakán elindultak a vitézek, hogy rajtacsapjanak az óvatlan törökökön. Az éjszaka sötétjében fellopakodtak a kútból, és még ki sem hajnalodott, már ott állt a magyar sereg ismét a Szanda vár belsejében. A meglepett törökök azt sem tudták, merre szaladjanak ijedtükben. A támadás jól sikeredett, a törökök rövid idő múlva megadták magukat. Szanda vára hát ismét a magyaroké lett, hála Jancsinak és a bátor magyar vitézeknek.

A győztes csata után nem sokkal a várat felrobbantották a magyarok, hogy soha többé ne kerülhessen török kézre. Hatalmas falai így örökre eltűntek, de égbeszökő, szilaj kéményoszlopa megmaradt, s mint egy felkiáltójel hirdeti az utókornak a hajdani dicső győzelmet.

Venczel Tímea, meseíró

Ezt a mesét írta: Venczel Tímea meseíró

Venczel Tímea vagyok. Óvónéni anyuka szárnyai alatt növekedve dalok, versek, mesék szötték át a gyerekkoromat. Magam is próbálkoztam akkoriban verseléssel, de az írás szele a húszas éveim elején csapott meg igazán. Meseírásra a környezetemben élő gyerekek és a természet ihletett. Gyerekeknek szánt verseim múzsái elsősorban a lányaim, azonban ha széthúzom a függönyt és kitekintek a világba, komolyabb hangulatú vers...


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!