Gilingó

Gilingó.

Tavasz volt. Ragyogó napsütéses, madárröptető, darázs dongató, virágcsalogató szép idő. Már felszáradóban volt a hajnali pára, a madarak befejezték a reggeli köszöntőjük eldalolását, és hernyóvadászatra élesítették csőrüket, aminek láttán az öreg fákat elfogta a várakozás izgalma. Óvatosan megrezzentették koronájukat, és ágaik hegyéig kinyújtóztak, hogy a madarak minden porcikájukat átfürkészhessék.

Éppen így tett a vén Akácfa is, amikor körbepillantva egy idegent vett észre a kertben. Környékbeli társaitól várta, hogy megmondják, kicsoda az illető, de a többi Akác is hasonlóképp tanácstalan volt. Rövidesen kiderült, hogy a kert egyetlen fája, bokra, madara, bogara és egyéb lakója sem tudja, hogy kicsoda a jövevény. Végül a vén Akácfa megelégelte a hasztalan susogást, csivitelést, zümmögést, és megüzente a Göndörfűznek, hogy kérje fel az idegent a bemutatkozásra. Az üzenetet a Rozsdafarkú vitte el a Göndörfűznek, aki miközben a madár vékony csipogását hallgatta, alaposan szemügyre vette az ismeretlen fácskát. Apró termete ellenére mutatósnak találta karcsú törzsét és formás lombkoronáját. - A madarak még sokáig elkerülik - gondolta törékeny ágait méricskélve - én viszont szívesen elnézegetem kedves csengettyűforma leveleit.

A fák közül a Göndörfűznek volt a legszelídebb a természete, még a Szelídgesztenye sem versenyezhetett tapintatos modorával, ezért bízta meg a vén Akác éppen őt az ifjú idegen megszólításával.

- Köszöntelek közöttünk, kedves kis fa! Én a Göndörfűz vagyok. Bizonyára mindnyájan a reggeli készülődéssel voltunk elfoglalva, ezért nem vettük észre, amikor megérkeztél. Hálásak lennénk, ha megmondanád a nevedet.

A kis jövevény megköszörülte a torkát, és félszeg hangon bemutatkozott.

- Ginkgo biloba vagyok.

A Göndörfűz, bár maga is fiatalnak számított a kertben, lágyan közelebb húzódott a tőle néhány ágnyújtásnyira lévő fácskához, és szégyenlősen így szólt:

- Azt hiszem, nem hallottam jól. Hogyan is szólítsunk?

A kis fa kihúzta magát, és szinte kiáltva mondta:

- A nevem Ginkgo biloba!

Ezt már mindenki jól hallotta, mégsem értette, és általános csodálkozás lett úrrá a kert lakóin. Ilyen nevet még sohasem hallottak, de még csak hasonlót sem.

- Gingo micsoda? - kérdezte a közelben álló Orgona. - Ez talán valami nemesi származást jelent?

- Nemesi származás?! - méltatlankodtak a Nyírek. - A nemes megjelenés az, ami számít, nem a származás!

- Akinek ilyen hangzatos neve van, annak terebélyes nagy fának kellene lenni, nem gondoljátok? - pislogott körbe megerősítésre várva az Aranyeső.

Ám senki sem figyelt rá, mint ahogy egymásra sem, csak mindenki a magáét fújta, találgatva, miféle név az, amiről még senki sem hallott. Egyre nagyobb lett a zűrzavar, és a kis jövevényt elfogta a szorongás: - Nem értik a nevemet, kigúnyolnak érte.

A Harkály éppen visszaért a szomszédos kertekben végzett tudakoló körútjáról, és hangosan újságolta, hogy közel, s távol e környéken senki sem ismeri a Ginkgo biloba nevet. A többiek helyeslően bólogattak, mint akik csakis erre az eredményre számítottak, és már-már azon kezdtek tanakodni, hogy talán nem is valódi fa az új jövevény. Ám a sok időt és furcsaságot megélt vén Akác közbeszólt, és lecsitította társait.

- Ne ítélkezzetek elhamarkodottan, hiszen szóhoz sem hagyjátok jutni szegény kis barátunkat - azzal a kis fához fordult.

- Bizonyára van neked másik neved is. Olyan, amit mi is értünk.

A kis fácska könnye patakzani kezdett, és még kisebbre húzta össze ágait. Volt őneki másik neve, bizony, de nem merte senkinek elmondani, mert félt, hogy kinevetik érte. S most szégyenében legszívesebben a föld alá süllyedt volna.

- Mondd hát meg, mi a másik neved! - kérlelte a Galagonyafa, akinek megesett rajta a szíve. - Azt a furcsa nevet, amit mondtál, nehéz megtanulni.

- Nekem is van másik nevem - szólt közbe a Kislevelű hársfa - Tiliának is neveznek, de a barátaim közül mindenki Hársnak szólít.

- A mi családnevünk Betula - mondta egy megenyhült Nyír - de nem használjuk egymás között, hiszen a Nyír sokkal szebb.

Ismételten nyüzsgés kerekedett a fák körében, ugyanis kutatva az emlékeik között, mindannyiuknak eszébe jutott saját, használaton kívül álló neve. A nagy felismerést azután megosztották egymással, persze mind egyszerre. Zengett a kert a fák duruzsolásától. Az új fácska csendben meghúzódott a feje fölött zajló társalgás alatt, és merengve figyelte, amint egy fiatal Sombokor büszkén mutogatja környezetének még meglévő igazolványát.

- Tessék, nézzétek! C-o-r-n-u-s. Látjátok, én Cornus vagyok! - susogta vidáman.

- Nem, te Som vagy - nyugtázta a Kőris röviden, amire mindenki helyeselt, még a kis Som is, mélyen elrejtve ágai közt igazolványát.

A fácska egyszer csak felfigyelt merengéséből, mert megérezte, hogy valaki nézi őt. A Göndörfűz mosolygott rá barátságosan, s ez a mosoly olyan bíztatást árasztott a kis fa felé, ami azt jelentette, hogy itt bizalmasan elmondhatja, ami a szívét nyomja.

- Az én nevem máskülönben Páfrányfenyő - vágta ki egy szuszra, azután nyomban el is hallgatott, és a kertre szokatlan csend telepedett.

Fiatal, csengő hangja nyílként hasította ketté a lármát, és a név hallatán a kert népe megint csak értetlenül tátotta a száját. Ugyanis Páfrányt és Fenyőt jól ismerték, de ez a kis fa egy cseppet sem hasonlított rájuk.

- Nem lehet, hogy rosszul emlékszel? - szakította meg a csendet a Fenyőfa, és bár kérdésében inkább bizakodás volt, mint gúnyolódás, a kis fa megszégyenülten reszketett.

- Tudtam előre, hogy ki fogtok nevetni, ha megmondom, hogy Páfrányfenyőnek hívnak - zokogta. - Nincs helyem köztetek, akiknek olyan szépséges neve van, mint Aranyeső, Akác, Gyertyán, Gyöngyvessző, Fűz, Nyír és sorolhatnám valamennyitek nevét.

- Szegény kis árva! Vagy a Páfrányoknak, vagy a Fenyőknek be kell fogadniuk őt - kelt pártfogására a Szomorúfűz.

Egyesek helyeseltek, és kezdték számba venni, melyik családba illene be jobban újdonsült kis társuk.

A vén Akácfa azonban berekesztette a találgatást.

- Barátaim! Mit számít a név? Szemmel látható, hogy kis társunk se nem Páfrány, se nem Fenyő, tehát nem fogadhatja be őt egyikük sem, különben is van őneki családja.

- Van neki? - ámult el a Szomorúfűz.

- Persze hogy van - folytatta az Akác. - A Páfrányfenyők családjából származik, hiszen ez a neve.

- Na, igen, ez a neve, de éppen ez a baja is szegénynek! - erősködött a Szomorúfűz.

Nagyot sóhajtott erre a kis fa, és egyszerre a kert minden lakója átérezte szomorúságát. Ám a Göndörfűz nem elégedett meg azzal, hogy együttérez kis barátjával. Gyógyírt keresett a bajra, és meg is találta.

- Ne bánkódjon egyikőtök sem, kigondoltam valamit! - kiáltotta vidáman. - Ha nem felel meg a neved - fordult a kis fához - kaphatsz újat. Én azt hiszem, ha csengettyűkkel teli koronádat nézem, a Gilingó név illene neked a legjobban.

- Gilingó, Gilingó! - zengték máris a fák, susogták a bokrok, füttyentették a madarak, és zümmögték a bogarak.

Általános lett a jókedv, és a kis fa is örömmel ízlelgette az új nevet.

- Nos, Gilingó? - kérdezte tőle a vén Akác. - Elfogadod barátaidtól ezt a nevet?

- Elfogadom! - kiáltotta megkönnyebbülve a kis fa, és örömtől rázkódó koronáján a levelek mintha azt csilingelték volna: Gilingó!

Eljött a nyár, és Gilingó is, akár a többiek, békés mindennapjai alatt hosszú hajtásokat növesztett. Körjátékot táncoló pillangók, vagy vándorúton megpihenő katicák időnként megbillentették csengettyű leveleit, amire azok sűrű gilingózásba kezdtek. A többiek ezt mindig örömmel hallgatták.

Ahogy őszbe fordult az idő, a Nap egyre rövidebb időre bújt elő a felhők közül, és gyakran eleredt az eső. A pillangók, bogarak, madarak már ritkábban keresték fel a kerti világot, és a benne lakó fák és bokrok napjai álmosan teltek. Csendben készülődött mindenki az ünnepre, a levélkarneválra, amivel elbúcsúznak az év dolgos időszakától, és a tél, vagyis a jól megérdemelt pihenő eljövetelét köszöntik. Amikor elkészültek őszi koronájukkal, valamennyien körbetekintettek, hogy megcsodálják egymás díszét. A kis Gilingó koronája láttán a többiek csodálattal kiáltották:

- Ó de gyönyörű aranykorona!

Gilingó levelei ugyanis színaranyban pompáztak, de olyan ragyogón, hogy még a búcsúzó Nap is elidőzött a látvány felett.

- Igazán hálás vagyok Gilingó, hogy a közelembe költöztél! Ez az arany nagyon jól kiemeli a színemet! - szólt elismerő hangon a Vöröslevelű nyír, aki még zöldlevelű rokonainál is többet adott a megjelenésre.

- Arany Gilingó, Arany Gilingó! - énekelték a többiek, s Gilingó első karneválja bódult büszkeségben telt.

Fiatal gyökereiben megérezte az otthon biztonságát, ágacskáiban pedig a tél közeledtét. Egy dolga volt csupán hátra, mielőtt álomra hajtotta volna fejét, megválni ünneplő díszétől. Megrázva koronáját kacagott egyet, s egyszerre hullani kezdtek aranycsengettyűi, boldogan csilingelve télköszöntőjüket:

Gilingó, gilingó,

dunna alatt volna jó!

Lesz jó meleg takaró,

ha lehull a fehér hó!