A kövér kukac

A kövér kukac.

Sötét volt a cseresznye, kukac lakott benne,
Kicsi házát szerette, mégis mind megette.
Kinézett egy másikat, nagy is volt, meg szép is,
Átköltözött, s hogy vigadt? Befalta a kéglit.

Gondolkodott magában, s mondott is egy nagyot:
– Azt hiszem, hogy hibáztam, hajléktalan vagyok.
Csüngött még pár cseresznye, semmi sem volt veszve,
De egy fiú leszedte, egy maradt csak, messze.

„Nyúlnak arra nagy ágak” – gondolta a kukac,
S ki is nézett magának céljához egy utat.
Menni viszont alig bírt, lomha volt és dundi,
Legalább egy napig sírt: – Bárcsak tudnék futni!

Mellé szállt egy kis rigó, csiripelte neki:
– Lehetsz te vagy száz kiló, akárcsak egy jeti!
– Ne sértegess, varjúcska, így is majd meghalok!
Felvinnél a facsúcsra? Nem haladok gyalog.

– Sértegetni te is tudsz! Rigó vagyok, képzeld!
Mindegy, tovább úgysem jutsz, csőröcskémben végzed!
– Mire gondolsz, kismadár? Mindjárt meg is eszel?
Engem, akin sok a háj? Te is kövér leszel!

Hümmögött a rigóka, nem volt rég, hogy evett,
Rágondolt a kilókra, s szándékáról letett.
– Jól van, jól van, nem bánom, megúszod ez egyszer,
Viszont most már elvágyom; légy erős, és menj fel!

Sóhajtott a kukacka, s húzott egyet magán,
Súrlódott a pocakja, „Most segíts meg, Atyám!”
Lihegett és leizzadt, nem adta fel mégsem,
Másnap, mire megvirradt, megérkezett épen.

Büszke is volt magára, bejárta az utat,
Hívogatta lakása, fúrt is rá egy lyukat.
Evett, de már nem sokat, s teljesült a vágya:
Megmaradt az otthona, nem úgy, mint a hája.