A különleges utazás

A különleges utazás.

Furulyácska egy kismadár.

Furulyácska egy kis énekesmadár.

Furulyácska egy szép, színes tollú, kis termetű énekesmadár.

Nagyon jólelkű, mindig segít másoknak. És nagyon szereti a kalandokat. A legkedvesebb elfoglaltsága a furulyázás, innen is kapta a nevét. Másik kedvenc időtöltése az éneklés.

Furulyácska kora tavasszal, március közepén született fészeklakó kis fiókaként egy gyönyörű erdőben, ahol sokféle szép fa éldegélt, így például tölgyfa, bükkfa, kőrisfa, hársfa, akácfa, erdei fenyőfa és még sorolhatnám.

Szülei nevelgették, de két hónap alatt úgy megnőtt, hogy el kellett hagynia a fészket. Új otthona egy szép nagy, terebélyes bükkfa lett a mezőn, az erdő mellett.

Furulyácska nagyon szeretett a bükkfán élni, de kedvelte a kalandokat is. Mindent tudni akart a természetről, a vizekről, az erdőkről, állatokról és növényekről. 

Nagyon furdalta a kíváncsiság, hogy honnan is ered a Duna. Így hát azon morfondírozott, hogy elmegy világot látni, és megkeresi a Duna forrását, hogy hol bukkan elő a földből. Mert kell lennie egy helynek, ahol elindul ez a folyó, nem születhetett meg ilyen nagynak. 

Repdesett, repdesett a folyó felett, ment arra, amerről folyt a víz. Amikor megszomjazott, leszállt, ivott kicsit a Duna vízéből, ami itt már egyáltalán nem volt nagy és széles. Sőt! 

Ahogy repült, egyre kisebb, egyre keskenyebb lett! A végén már tényleg csak olyan pici volt, mint egy erdei patak. És ennek a végén találta meg a forrást, a Fekete-erdőben. 

Ahogy ivás közben a Dunára pillantott, meglátott egy levelet a vízben. 

– Szia, Levélke! Én Furulyácska madár vagyok, imádok énekelni.

– Szia, én egy levél vagyok, nincs külön nevem. Egy tölgyfáról estem le nemrég, így kerültem ide a vízbe. 

– Levélke, mi lenne, ha mostantól barátok lennénk? – kérdezte vidáman. 

– Rendben, benne vagyok, örülök neki – válaszolta elérzékenyülten a Levélke. – Furulyácska, tudod mit? Nézzük meg, hogy merre visz engem a Duna! Van kedved elkísérni? 

– Hát persze! 

– Akkor indulás, mert én már úton vagyok, a víz sodor engem! – kiáltott fel Levélke. 

Furulyácska követni kezdte Levélkét. Útközben énekeltek, gyönyörködtek a tájban. A víz átlátszó volt és kristálytiszta. Mintha nem is a Duna lett volna, mert amilyennek Furulyácska a Dunát ismerte, az bizony már zöldes volt, iszapos és eléggé koszos. 

Találkoztak több hallal, így például egy amur fiúval, aki épp házasodni készült egy amur lánnyal, mert nagy volt köztük a szerelem, azaz franciául a l’amour. Találkoztak egy nagy bajuszos harcsával, aki épp pihenni tért egy rejtekhelyre. Találkoztak még egy ponttyal is, aki éppen egy gyülekezőponthoz tartott, mert ő lesz az egyik zsűritag a kishalak versenyén, ahol pontozza, hogy ki milyen produkciót mutatott be. Mindenkivel váltottak néhány szót, de mivel gyorsan sodorta a levelet a víz, el is búcsúztak, és mindenki ment a dolgára. 

A levélke lubickolt tovább a vízben, Furulyácska pedig követte a barátját. 

Egyszer csak beértek egy nagyvárosba, egy hídhoz. Ekkor egy váratlan dolog történt! A levélke lebukott a víz alá és eltűnt. Furulyácska nagyon aggódott, hogy hova tűnt a barátja. Kereste, kereste, de nem találta sehol. Aztán újra felbukkant. 

– Te jó ég! A szívbajt hozod rám! Mi történt veled? Hova tűntél? 

– Örvénybe kerültem – válaszolta Levélke Furulyácskának. 

– Az mit jelent? 

– Körülölel a víz, megfog, nem tudsz szabadulni, és csak visz lefelé körbe-körbe. Olyan, mintha egy tölcséren csúszdáznál lefelé. A végén pedig elenged, és újra fel tudsz úszni a felszínre. Nekem könnyű, mert én mindig a víz felszínén lebegek. 

– Értem már! 

Levélke sodródott tovább, Furulyácska pedig megkönnyebbülten követte. A város után a víz sajnos csúnyább lett, már nem volt olyan tiszta, mint előtte. 

Egyszer csak Furulyácska észrevett egy katicabogarat, aki ott vergődött a vízben. 

Szólt Levélkének: 

– Levélke, hadd másszon rád a katicabogár! Ott vergődik, mentsd meg, kérlek! Ússz feléje, ha tudsz! A levél úszott, amerre Furulyácska mutatta. 

– Gyere, katica, mássz fel rám, én kimentelek! – kiáltotta Levélke. 

A katica körbenézett, de nem látott senkit. Nem tudta elképzelni, hogy ki szól hozzá. 

Furulyácska odaszólt neki: 

– Ott jön a kedves levél barátom, ő szólt hozzád az imént. Kapaszkodj belé, ő majd kiment! 

Így is történt. A levél kimentette a katicabogarat, aki belékapaszkodott, felmászott rá, és így megmenekült. Még meg kellett száradnia a szárnyainak, hogy újra repülni tudjon. Ezalatt jót beszélgettek, énekeltek, és katica elmesélte, hogy egy erősebb szél sodorta őt a vízbe. Aztán amikor megszáradt, megköszönte a segítséget, és elrepült. 

A folyó kiszélesedett, lelassult a folyása, ezért Levélke is lassabban sodródott. Egészen kisodródott a partra, ahol megpihentek. Ekkor Furulyácskának támadt egy szuper ötlete. 

– Nincs kedved esetleg repülni egyet? Felrepítelek a levegőbe! Megfoglak a lábammal, és megnézheted a világot a magasból, madártávlatból. 

– Nagyon is van kedvem! Menjünk! 

Furulyácska óvatosan megfogta Levélkét a lábaival, és együtt repültek tovább. Csodálatos látvány fogadta őt fentről, teljesen lenyűgözte. Majd megpillantottak egy hajót. Levélke megkérte Furulyácskát, hogy legyen szíves tegye le a hajóra, mert szeretné azt is kipróbálni. 

Így is lett. Addig hajókáztak, míg visszaérkeztek Furulyácska lakhelyére, és elbúcsúztak egymástól. Furulyácska hazarepült az odújába, és nagyot pihent a fáradságos út után. 

Levélke pedig tovább élvezte a hajózást. Idővel el is jutott a Duna végéhez, a torkolathoz, a Fekete-tengerre.

Ott egy hirtelen szellő befújta őt újra a vízbe. Érdekes volt, mert az édes vízből hirtelen sós víz lett. Innen tudta, hogy ez már a tenger. Levélke elhatározta, hogy ír egy levelet Furulyácskának, és elhívja ide. Készített egy palackpostát, és elküldte madárbarátjának. A levélben ez állt: 

„Kedves Furulyácska! Nagyon hiányzol! Képzeld, a hajóval eljutottam a Fekete-tengerig. Gyönyörű a tenger! Ezért szeretném, ha te is láthatnád! Gyere el hozzám! 

Barátod, Levélke” 

Három hét múlva megérkezett a palackposta Furulyácskához. Kinyitotta a palackot, elolvasta a levelet, és annyira meghatódott, hogy rögtön útra kelt. Hét nap alatt oda is ért, és újabb hét napig kereste a barátját, míg meg nem találta. Hej, volt is nagy öröm! 

– Levélke! 

– Furulyácska! 

És a két jó cimbora összeölelkezett. 

– Hát tényleg nagyon szép itt a Fekete-tengeren! – kiáltott fel Furulyácska. 

– Igen, bizony! Csak nagyon hiányoztál már... – tette hozzá szomorkodva Levélke. 

– Hát, te is nagyon hiányoztál! Nyaraljunk egyet itt közösen, aztán nekem haza kell mennem, várnak rám otthon. De van egy ötletem! Gyere velem haza! Lakjunk együtt! Megismerheted a barátaimat! 

– Igazán? Fantasztikus lenne! Köszönöm, szívesen veled tartok! 

Még három napig nyaraltak együtt itt, aztán Furulyácska feltette a hátára Levélkét, és elindultak hazafelé. Egy hét alatt haza is értek, Furulyácska bemutatta a többi barátjának, Levélke pedig mindenkinek elmesélte az ő különleges utazását a Dunán a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig. 

Azóta is vígan élnek együtt a nagy bükkfán. Ha te is találsz egy tölgyfalevelet egy bükkfán, akkor gondolj erre a történetre, és találd ki, hogy az a levél hogy kerülhetett oda.