A lánykereső legény

A lánykereső legény.

Élt valahol a telekparti tanyák egyikén egy özvegyasszony, s annak egy semmirekellő fia. A fiú egész nap heverészett, nem dolgozott semmit, mindig csak a hasával volt elfoglalva. Az anyja nyakán élősködött, s ráadásul még csúnyán is beszélt vele. Mikor a fiú huszonegy éves lett, addigra úgy elunta magát a semmittevésben, hogy az anyja nagy mérgében azt mondta neki:

– Eriggy, és keress magadnak egy leányt, aki süt-főz rád, és mossa a gatyádat! Én már megöregedtem, nemsokára meghalok, legyen, aki gondoskodik majd rólad! De ne feledd, ha feleséget akarsz magadnak, avval szépen kell ám beszélni! Hímes szavakat kell mondani neki, illatos vízzel meghinteni, selyem paplanágyba fektetni. Csak így lesz hű társad egy életre.

A legény szépen felöltözött gyolcs ünnepi bőgatyába, vászoninget, posztómellényt vett magára, a fejébe meg széles karimájú, fekete pörgekalapot nyomott, s így szólt:

– Jól van, keresek én, édesanyám, de azt az egyet árulja el nekem, hol találok illatos vizet, mert selyem paplanágyat készít az asztalos, hímes szókat meg magamtól is tudok mondani.

– Menj ki a kert végébe, szedd össze a hajnali harmatot, tedd egy csinos üvegcsébe, szakítsd le a legszebb nárciszt, úgy indulj útnak. Ha utadba kerül egy leány, tégy vele egy próbát. Kedves, szép szavakkal öntözd, és kérdezd meg, hogy mosna-e rád?

– Jól van, édesanyám, így teszek! – S azzal el is indult a legény.

Amint ment, mendegélt, egyszer csak betért a kungyalusi dűlőútra. Amint bandukol az út porában, látja ám, hogy egy csinos fehérnép jön vele szembe, szakajtóval a kezében. A legénynek a finom illattól szinte kicsordult a nyála is, úgy megkívánta a foszlós kalácsot.

– Aha, itt van, ni! Ez a leány biztosan jól tud sütni. Éppen jó lesz nekem feleségnek! – gondolta, s ahogy jobban szemügyre vette, gyorsan eléje is penderült. Nem sokat teketóriázott, előkapta a harmatos üvegcsét, és elmondta a verset, amit út közben farigcsált magában:

Vízbevető hajnalon,
Nárciszt szedtem harmaton,
Meglocsollak, szép leány,
Kimosod-e a gatyám?

 Azzal ráöntötte a leányra meg a kalácsra az illatos vizet. Erre a leány úgy megmérgesedett, hogy egy kukkot sem szólt, csak hozzávágta a szakajtót a legényhez és elszaladt.

– Na – gondolta magában –, ez sem főz nekem vacsorát, és nem mossa ki a gatyám, kereshetek másik feleségnek valót.

Ránézett az üvegre, hát látja ám, hogy elfogyott az illatos víz fele. Nem szomorkodott sokáig, továbbindult leánykeresőbe.

Amint ment, mendegélt, Istvánháza határában találkozott egy másik leánnyal, aki csíramálét vitt egy tálban. A legény érezte a finom illatot, a gyomra is megkordult hangosan. Köszönt neki illendően, majd azonnal fújni kezdte a nótáját:

Vízbevető hajnalon,
Nárciszt szedtem harmaton,
Meglocsollak, szép leány,
Kimosod-e a gatyám?

S ahogy elmondta a verset, nagy hirtelen ráöntötte az illatos víz másik felét a leányra.

Persze a lány kezében lévő csíramálé mind szétázott a víztől. Hej, de az a fehérnép is úgy megmérgesedett erre, hogy rögtön hozzávágta a tálat a legényhez, és ő is elszaladt.

Most szomorodott el igazán a legény, az ünneplőnadrágja és az őszi vásárban vett új csizmája mocskos volt a csíramálétól. Mit tehetett mást, nagy szomorúan elindult hazafelé, s hát amint lehorgadt orral bandukolt a szen’mártoni pusztában, meglátott egy gémeskutat.

– Jó, hogy itt van ez a kút, legalább megmosakszom, mielőtt hazaérek. Mégse legyek világcsúfja ettől a ragadós csíramálétól. Még az anyám sem ismer föl, olyan randán nézek ki! – Azzal leengedte a vödröt a kútba, hogy vizet merjen.

Amint húzza felfelé, hirtelen látja ám, hogy egy nagyon szép kun leány áll a kút mellett, kezében meg valami fehér szalonnaféle. De nem szalonna volt az bizony, hanem háziszappan. Olyan, amilyent az asszonyok főztek üstben fahamuból meg zsírból. Bizonyosan a keszkenőjét akarta kimosni a kútnál. Ettől aztán egyáltalán nem kordult meg a hasa a legénynek. 

De ez a lány olyan szép volt, mint a hófehér tulipán. A napra lehetett nézni, de reá nem. A hajában piros pántlika, fején gyöngyös párta, s úgy ringott a derekán a szoknya, mint a hajnali misére hívó harang. A legény nem sokat gondolkodott, a vödör vizet meglódította, nyakon öntötte, s elfújta a mondókáját:

Vízbevető hajnalon,
Nárciszt szedtem harmaton,
Meglocsollak, szép leány,
Gyorsan mosd ki a gatyám!

De ez a lány nem volt ám ijedős, nem is mérgesedett meg egykönnyen. Hamar beszaladt a közeli tanyára, a legény meg utána. Lekapta a vizes ingvállat magáról, s amíg kimosta a legény gatyáját, megszárította a kemence padkáján a gyüvőmenőt is. Főzött neki utána olyan finom ebédet, hogy a legény mind a tíz ujját megnyalta utána. No, hogy tovább ne csűrjem-csavarjam, ennek a lánynak „nem sült fejébe a párta”! Azon nyomban megülték a menyegzőt, s a legény meg ott maradt a tanyán. Bizony nem heverészett már unalmában, hanem segített a ház körüli munkákban. S képzeljétek, a háziszappan sem fogyott el azóta, pedig a fiatalasszony minden héten kétszer is mosott!