A lányok, akik az égre rajzolták a napot

A lányok, akik az égre rajzolták a napot.

1./
Ott, hol a Szilas-patak ered, 
s szalad ki lankás rétre,
fák közt magában ház áll, rejtve.
Vajon kik lakhatnak benne?
Anyó, papó s két leányka,
velük esett meg e csoda.
A csoda, melyről most mesélek,
hosszú sorokban regélek.

Domb mögül kacsint a napsugár,
vörösen ébredez a táj.
Bércen-völgyön pajkos szél kószál,
fut előle a vak homály.
Zizzent levelet, zörrent ágat,
aranybegy füttyent néhányat.
Kakas az ébresztőt kiáltja,
ne jöjjön a hajnal hiába.

Alig rikkantja el a hármat,
papóka hagyja el a házat.
Lovára pattan, s vágtat,
sorban lehagyva a fákat.
Dűlőútra mikor ráfordul,
kivert eb szűköl, rámordul.
Öreg varjú károg, felreppen,
mező füvén harmat cseppen.

Amint pirkad, a ház is ébren,
anyó kamrát dúlja éppen.
Eljött már a munka ideje,
feje gondokkal van tele.
Pörögve, táncát egyre ropja,
repdesve ide s oda.
Kezébe ragadva meg nem áll, 
perdül, fordul a fakanál. 

Hisz ő, e ház bűbáj asszonya,
jövendőd előre látja.
Tudja, mi haszna fűnek, fának,
tücsöknek, s zöld békának.
Tudása természetfeletti,
nem lehet őt megkerülni.
Varázsol csodát, s szépet,
kergeti a betegséget.

Tiszta kötényt köt s fejkendőt,
felkapja a zsíros bödönt.
Míg tekenőben kel a tészta,
tepsiket bőszen zsírozza.
Ebédre sül kolbász s hurka,
felforrt tejet félre húzza.
Tűzre vet néhány fahasábot,
reggelre süt ízes fánkot.

Konyha zsémbes asszonya dirigál,
kés, villa, kanál sorba áll. 
Szalad is már ki a kamrába, 
na meg százfelé a lába. 
Azt se tudja, hol áll a feje, 
ma még végez-e a keze.
Ivett ekkor toppant eléje,
vegye őt fel az ölébe.

Kezeit nyújtotta feléje,
mosolygós szemekkel kérte.
Anyó kövülten, dermedten állt,
szorongatva fakanalát.
Kezeit ég felé emelte,
úgy perlekedett véle.
Szűk ez a konyha, lábassal tele,
nincsen itt másnak most helye.

Szikrát szórt mind a két szeme,
ölelésre nincs ideje.
Eridj inkább a kertkapuba,
lesd ott, papó jön-e haza!
Ott rögvest találkozol vele,
s ölel majd mindkét keze.
Kerekedett Ivett szeme,
könnyekkel lett ám az tele.

Nem ilyen bánásmódhoz szokott,
ezért talán csodálkozott.
Vállat vonva fordult, távozott,
s egy percig tán habozott.
Pörgött, kezét csípőre tette,
úgy ugrott ki a lépcsőre.
Onnan szemlélte meg a kertet,
rózsát, amit papó kedvelt.

A kis szöszke alig távozott,
valaki csendben beosont.
Fekete fürtje szemére hullt,
csendben anyó lábához bújt.
Mint tejes macska hozzásimult,
vén szüle lágyan felé nyúlt.
Kezébe vette. Anett cseppem.
S ringatta már az ölben.

Mikor lágyan kőre letette,
bújtatta kicsiny köténybe.
Sebtében fésűt kerített,
copfjába színes gumit tett.
Magához ölelte, s leste,
csüngve rajt, kedvét kereste.
Titkolt szavakat felé súgva,
száz bűbájra tanította.

Ivett ez alatt nem duzzogott,
biz’ otthagyott csapot-papot.
Cipője hangosan kopogott
a kövön kipp-kopp dallamot.
Szoknyája pörögve suhogott,
ahogy azon végig futott.
Így érkezett lépcsőnek aljára,
ház zöldellő udvarára.

Onnan szelíden visszanézett,
a ház ajtaján belesett. 
Látott felé villanó szemet,
zölden fénylőt, s nevetett.
Anett arca felé ragyogott,
ráöltött nyelvvel grimaszolt.
Anyó tésztás tálhoz vezette,
őt gazdasszonynak nevelte.

Lépcső alján szótlanul állva,
szöszke lány szívét bezárta.
Arcának pírja lett hófehér,
bőre bársonya csupa dér.
Tágra nyílt szeme lesett nagyot,
menten ajkába harapott.
Biz’ az orra a földet verte,
odalett maradék kedve.

Kapta magát sarkon fordult,
s azon nyomban meglódult.
Indult volna rögvest a világba,
ha kapu, útját nem állja.
Nyikorogva nyílt, s rámordult,
jobb, ha máris visszafordulsz.
Nem engedhetlek ki az útra,
szaladj, bánatodba bújva.

Feje felett a kéklő eget,
fehérrel festett felleget,
a napot, mely felé nevetett
s ragyogva ont meleget,
ő bizony egyiket se látta.
Búsan bújt diófa árnyékába.
Ott az udvaron a fa alatt,
botot talált, hatalmasat.

Gyorsan, földbe vésett egy napot,
pont ott, hol a fű kikopott.
Rajzát innen-onnan csodálta,
lelkesen tovább firkálta.
Rácsokat, s sötét felleget,
így már a nap sem nevetett.
Ő tett-vett, dúdolt csendesen,
felnézett, érkezőt lessen.

Kapu felé lépett egy-kettőt,
de kit várt, az biz’ még nem jött.
Mezőn, s réten szertenézzen,
ágaskodott kerítésen.
Szántón futott a tapsifüles,
nagyot ugrott, ó mi ügyes.
Fű között gyors gyík iramodott,
fa odvában mókus lakott.

Ott távol, a kerített réten,
ménes legel, fürdik fényben.
Sárga csikó anyját hajtja,
szökell, iramlik utána.
Pej, fekete s sárga kanca
rúg, s kapál, vére hajtja.
Mén messze a dombon áll
figyel, s türelmesen vár.

Rövidült a fának árnyéka,
csendesen tűrt még a lányka.
Fűről katicát vett a karjára,
virágot tűzött hajába.
Barna szemei felragyogtak,
tündér lesz belőle holnap.
Halkan neszelt, figyelt a tájék,
várt, s ekkor csoda történt.

A kapu lassan megnyikordult,
valaki rajta befordult.
Papó állt a kert kapujában,
ugrott azonnal nyakába.
Kis támadó, mint piros alma
fenn a fán, úgy csüngött rajta.
Megjöttél! Kiáltott kacagva,
mosolyát szerteárasztva.

Nóziját az arcába nyomta,
a puszija csattant rajta.
Papó szorosan átkarolta,
ám lova kantárját fogta.
Te kis szeles. Vigyázz, el ne ess!
Jól van most már elég. Eressz!
Derékon kapta s letette,
lovát szénához vezette.

Lányka kezét megragadta,
ámult, nézett csodálkozva.
Csacsog, be nem állna a szája,
kérdez, s az nem hibája.
Papó, merre vitt el a hajnal,
mely ágyból vert madárzajjal?
Megáll, karóhoz lovát köti,
figyeljen, állát emeli.

Jártam, hol édes vizű patak
habjai közt úsznak a halak.
Messzi lankán, ott zöldül a fű,
s lovat kerít a gyepű.
Pajkos csikó anyját kergeti
patája földet fölveri.
Nyerít, s horkant a sok kanca,
szabadok, nincs rajtuk zabla.

Ágaskodva én is láttam,
míg jöttödre árván vártam.
Ám nézd, pej háta gyöngyöző,
izzad s ez nem tűrhető.
Nyerget, izzasztót levéve
rakta mindet helyére.
Kezébe szalmát ragadott,
menten nekiállt, csutakolt.

Szorgos ám e lány, s ügyes,
kíváncsi s világra kiles. 
Lovat takar, kis szemfüles.
Nézz ide! Táskám sem üres.
Utamon ezer kincsre leltem,
néked mindet összeszedtem.
Pej hátán nyereghez kötöttem,
s véle hozzád ügettem.

Nézem azon nyomban, papó,
ám Holdfényt várja az itató.
Itt egy répa, ezt neki adom,
vágta után jár jutalom.
Türelmetlen, rúg s kapál,
kaparni is kell a patán.
Rögvest helyére vezetem,
s friss szénával etetem.

Mondd tündérem, kicsi angyalom,
miért szomorú az arcod?
Szemedre a pityergés rajzolt
maszatos sötétlő foltot?
Tán anyó turpisságon kapott,
s azért dorgált, megszidott? 
Anyó? Vállait jól felhúzta,
karjait szerteszét tárta.

 
Rebbent hajának pajkos tincse,
fejét rázva, nemet intse.
Ő száját szidás el nem hagyta,
küldött ide, a kapuba.
Oly temérdek sok ám a dolga,
nem végez vele tán soha.
Láb alá nem kell, ki apróka,
vélem még se volt goromba.

Hát miért bús a kis tündérem?
Kíváncsian kérve kérdem.
Papóka, azt én nem tudhatom,
tündér miért rí oly nagyon.
Magam játszom itt az udvaron,
ugrándozva itt a napon.
Míg anyó s Anett az üst körül,
kanalaz, vigad s örül.

Sütnek, főznek, titkokról súgnak,
ősi mondókát mormolnak.
Kondér körül táncukat lejtik,
fortyognak délig, napestig.
Űzik a régi mesterséget,
nem szeretik a vendéget.
Szemmel verik, ki oda belép,
nem találja többé helyét.

Míg figyelt lányka szavára,
szíve jajdult a panaszra.
Eredj! Gyorsan tedd be a kaput,
futástól kopjon a sarud.
Ivett futott is hamarjában,
szél keringett a nyomában.
Lökött egyet kertnek kapuján,
nem kesergett már a búján.

Rögvest vetett cigánykereket,
no meg mást is, egy bukfencet.
Papó csodálta, szemes e lány,
nyomába nem jő senki tán.
Kócolta, beletúrt hajába,
hívta, lépjen be a házba.
Ivett a kérésre nem mozdult,
csendben ölelt, hozzá simult.

Nékem milyen kincseket hoztál?
Megmutatni ne habozzál.
Kapta hát zsákját azon nyomban,
nyakát oldva hamarjában.
Less csak ide! Ez egy babaház.
irigy ne légy, arra vigyáz.
Lány ajkára görbült a sírás,
hisz ez mind csak léc, semmi más.

Bizony ám! Lesz fúrás, faragás,
kipp-kopp, hangos kopácsolás.
Versengünk a fakopáccsal,
a patkót verő kováccsal.
Meglásd, elkészül egy-kettőre,
gondod lehet sok vendégre.
A teát szürcsölő manókra,
kincseit rejtő koboldra.

Nadrágszárába kapaszkodva
kukucskált, s súgva mondta.
Biz’ azt meghallja a nagyanyó,
nem lesz belőle semmi jó.
Füstölög, dohog azon nyomban,
seprűjével ide toppan.
Papó hangosan felnevetett,
megölelve a gyermeket.

Na, tündérem! Most mi legyen?
Megoldás kulcsa kezedben.
Szeme éji csillag, ragyogtak,
boldogságtól felkacagtak.
Szája elé emelte ujját,
elcsendesítette hangját.
Pszt! Papó, csendesen! Ha mondom.
Megoldásra lesz majd gondom.

Énekelek kint az udvaron,
kopácsolást túlharsogom.
Tündék vélem harsogják dalom,
vígan zeng a sokadalom.
Ha az ég zeng, anyó rám figyel,
felém fülel, velem perel.
Zsémbel, s fut végig a tornácon,
szemével kutat, les, lásson.

Bújtak kíváncsi szemek elől,
ott, hol a rózsa égre tör.
Cinkos mosollyal az arcukon,
osontak kinccsel hátukon.
Végig futva istállók során,
beléptek pajta ajtaján.
S rejtették annak végébe,
vasalt ládának mélyébe.

A láda épp jókor csukódott,
hisz az ajtó kivágódott.
Csípején kézzel ott állt anyó,
bújva Anett, a kuncogó.
Hát ti meg merre kószáltok?
Zsémbelve rájuk kiáltott.
Eszetek jár turpisságon,
semmi jón, biz’ azt én látom.

Rájuk se nézett, csak mondta,
lesz reájuk most már gondja.
Morog, dohog, ahogy szokta,
lábával nagyot toppantva.
Rátok biz’ hiába várok!
Gőzölgő ételre ez átok.
Futás nyomban kezet mosni,
asztalnál áldást mondani!

Fordult, s futott a konyhába,
Anett lihegve nyomában.
Ivett papóra csimpaszkodott,
lábát húzva himbálózott.
Így mentek ők a mosdótálhoz,
szurtos kéz nem nyúlhat tálhoz.
Sorban mind asztalhoz ültek,
tejet, ízes fánkot ettek.

2

A déli harang még hallgatott,
harangozó nem kongatott.
Papó lovak közt sürgött, forgott,
talicskával trágyát hordott.
Mindkét lány tett-vett körülötte,
itatót vízzel megtöltse.
Ám a víz folyása elapadt,
hihetetlen e pillanat.

Anett rémülten néz papóra,
Ivett kuncog, búj bokorba.
Kezében tömlő, az megtörve,
les, vizét mikor eressze.
Engedi is már a huncutja,
riadt lányt fülig áztatja.
Az csurgó hajjal ordít, prüszköl,
s toporzékol a dühtől.

Sikít, s fut, zöld szeme villan,
csaphoz ugrik, zárja nyomban.
Ott áll most, csöpög ruhája,
a tettes biz’ ezt megjárja.
Nagy a zsivaj, harci lárma,
rontanak bőszen egymásra.
Rúg s kapál, a haját fogja,
testvér testvért ránt a porba.

Jajdul az egyik, s a másik,
nincs békesség, az már látszik.
Sajó kutya iszkol s ugat,
csűrbe oson, ott elbújhat.
Konyhából anyó előtoppan,
seprűt ragad azon nyomban.
Indul rögvest a harcmezőre,
perpatvarnak legyen vége.

Távolról zendül, harsog hangja,
villám csap le az udvarra.
Döng a lépte, rémül, ki hallja,
csendesül a két lány harca.
Felhő mögé rejtőzött a nap,
bár vége a háborúnak.
Anyó udvaron kövülten áll,
arca nedves, szemén homály.

Papó fordul, s fejét fogja,
ha nem volt, most már lesz gondja.
Anett szipog s bújik menten,
Ivett dacos, biz’ jól tettem.
Sarkon fordul s megy a dolgára,
kérik, de ő meg nem állna.
Tart egyenest a kert végébe,
világgá megy mindörökre.

Kerítésre felkapaszkodva,
ott átlesett ágaskodva. 
Messze elnyúló mezőt látta,
ámulattól száját tátva.
Tarkálló, méz illatú réten
pettyes póni legel éppen.
Sóhajt, s ugrik le a földre,
lapul, tájon körbelesve.

Nem jön senki, hát pattan, nyargal,
bontott hajjal, gyors irammal.
Odáig, hol több léc hiányzik,
tátong a lyuk, nosza, mászik.
Máskor is kiosont a rétre,
szellőként fusson kedvére.
Ám most ruhája szögbe akad,
nincs rá gondja, így az szakad.

Mezőre toppanva megszeppen,
jaj, a ruhámmal mit tettem?
Szájára szorítja tenyerét,
kerekre nyitja a szemét.
Biz’ odalett a pörgős szoknya,
hatalmas lyuk tátong rajta.
Nem búsul, noha nagy lett a kár.
Kiált, a mező reám vár!

Ott legel a póni, a szürke,
sebesen szökell feléje.
Nyakát szorítja, s az hagyja,
hátára ugrik, nyargalja.
Az ám! Szőrén üli, féktelen,
vágtat, övék a végtelen.
Szabadon száll, mint a gondolat,
sose múljon e pillanat.

Ezalatt Anett bent a házban
nem dúl, háborog magában.
Csendben, gyorsan bújik ruhába,
s ered Ivett nyomába.
Átugorva sok-sok pocsolyán,
rohan a tanya udvarán.
Csusszan át a kerítés alatt,
kint a réten vígan szalad.

Hahó, kurjant s kezével int,
nyargalnék a pónin itt kint.
Hőköl a lovas, s harsogja,
gyere, s ülj a hátára!
Összesimul hát a két leány,
eggyé válva a ló hátán.
Kacagva kergetik a szelet,
pata fölveri a földet.

Körbe-körbe futva a réten
varázslat történik éppen.
Kidőlt fán ugrik át a szürke,
s huss, eltűnnek a ködben.
Ott a homály másik oldalán
rájuk ezernyi csoda vár.
Eléjük táruló tünemény,
szívükben viruló remény.

3.

Erdő szélén, hol sárga pimpó
rezgő szirma mind aranyló.
Ott lilul a mezei katáng,
körötte darázs zsong, falánk.
S a fák között hajnal pírja,
madár szól, zendül a trilla.
Lombok közt susogva fut a szél,
kutat, keres, társat remél.

Erdőnek mélyén, lombok alatt
fehér ló prüszköl s szalad.
Iramlik, vágtat, mint üldözött,
játszó, sikoltó szél előtt.
Megtorpan, hisz a hegyek felől,
hol az óriás könyököl,
pataknak hűs vize csörgedez,
tükrébe pillant, odales.

Elárvult társa visszafordul,
s bosszankodva rámordul.
Ugorj! Nem lehet ez akadály,
nincs megállás, ez a szabály.
Ám ő áll, s csodálja magát,
csavart szarvú ábrázatát.
A lábainak karcsúságát,
bojtos végű farkincáját.

Két lány száját tátja, s ámul,
kerekre nyílt szemmel bámul.
Nem láttak még ilyet tán soha,
csupán könyv lapján, rajzolva.
Fehér ló csak magát csodálta,
s nem figyelt a barátra.
Ki feldúltan nyargalt a vízbe,
széttört annak sima tükre.

Fodrokat rajzolt a habokra,
ágakat tördelt halomra.
Amint néhányat leszakított,
újból csendesen susogott.
Unikornis, csodás barátom,
utad állja gőgöd, látom.
Míg ámulva bámulod magad,
mi fontos, az biz’ elmarad.

 
Előtted a fák meghajolnak,
hozzád zengve, zúgva szólnak.
Szaladj! Vár reád tündék népe,
indulj tova ki a rétre.
Csörgő patak túlsó oldalán,
táncol számtalan szilfid lány.
Harmatot gyűjtenek köténybe,
csillámlik rajtuk nap fénye.

Egyszarvú érti a fák szavát,
bólint, összekapja magát.
Ugrásra lassan hátrahőköl,
elrugaszkodjon a földtől.
Figyel. Könnyű, gyors iramra kész,
ám előtte szertenéz.
Elámul azon, amit ott lát,
pónit, s azon két leányt.

Hozzájuk lépdel az avaron,
tündék legyetek, akarom.
Fénylő szarva érinti őket,
lába rúgja a felhőket.
Sörényét rázta, s vágtatott,
átugratta a patakot.
Pata koppant a túloldalon,
s lányok szállnak szárnyakon.

Póni sem a lábát koptatta,
bukdácsolva lent a porban.
Hol a lányok, ő is ott legyen,
túlszárnyalt minden fellegen.
Lásson csodát, tündérek honát,
égen lebegő palotát.
Rózsától illatos kerteket,
hová fénylő híd vezetett.

Amerre a szemük ellátott,
tündért s virágot látott.
Az ám, kora hajnal lehetett,
mind gyűjtött harmatcseppeket.
Fiúk s lányok szorgoskodtak,
föld nedvében arcot mostak.
Tükrében hajukat fésülték,
éji ruhát lecserélték.

Szálltak, szárnyukat rezegtetve,
színpompás virágkelyhekre.
Virág körül méh zümmög, kereng,
s fű között hangya tekereg.
Anett lebegve perlekedett,
darázsléggyel veszekedett.
Gyúlt arccal, csípőre tett kézzel.
óh, te falánk légy! Szólt hévvel.

Az barna szemével felé lesett.
Hozzá szólnak, hogyan lehet?
Zengő szárnyait rebegtetve,
helyben lebeg megszeppenve.
Nyújtogatta apróka csápját,
falná már virágnak porát.
Csúfolkodsz velem, te mihaszna?
Álcád, ha tudna, becsapna.

Darázs, csíkokkal rejted magad,
s lábaidra nektár tapad.
Dühöng Anett, vádol s perel,
szembeáll a zengőléggyel.
Unikornis nyomban ott terem,
segítsen a kis tündéren.
Csitítva, halkan szól hozzája, 
legyen a légynek barátja.

Haragból véle ne pöröljön,
hagyja, kedvére röpködjön.
Ivett sem a lábát lógatta,
szállt fent, kerengve, kacagva.
Póni s ő a kéklő égen,
felhőkön ugráltak éppen.
Azonban szárnyai fáradtak,
pihegve dőlt egy vén fának.

Kezét, lábát ott kinyújtotta,
szemeit lassan lecsukta.
Ám ekkor harsona harsogott,
a réten érces hangja szólt.
Tündér nép a jelre körbeállt,
s égre emelt arccal várt.
Nyílt a palota vaskapuja,
kireppent tündék hintaja.

Királynőjük szivárványon át,
hattyú szárnyakon földre szállt.
Oda, hol fű s lepke lenget,
ezer apró lény tekerget.
Lilán s fehéren erdő alját
odvas keltikék borítják.
Ott ébredez az erdő, mező,
patak, dombok közt kerengő.

Magasba nyúlik a tőzike,
szellőrózsa, Vénusz könnye.
Kelyhükben kis tündérek ülnek,
üdvözölni felrepülnek.
Ivett s Anett egymást fogja,
kezeiket összefonva.
Mint a mezőn táncoló lánykák,
kik a karikázót járják.

Égen, s mezőn összegyűltek,
kört alkotva csendesültek.
Ott a királynő fent lebegve,
hangos szóval kihirdette.
Eljött, itt a tavasz ideje,
szükség lesz minden tündérre.
Munkára hát, folyók partján,
dombok lankáin, s hátán.

Repüljetek a tarka rétre,
árnyat adó, zöld erdőkbe.
Sziklás, tanúhegyek ormára,
kertek ezer virágára.
Készülődik már a természet
beköszönt a csodás kezdet.
Kikelet hírnökei bújnak,
avar közt félőn lapulnak.

Fürgén mozogjon ám minden kéz,
ettől függ, lesz-e pergő méz.
Szorgoskodjatok lankadatlan,
ne múljék lustán a hajnal.
Zsong a rét, sürög az aprónép,
rezgő szárnyain táncra kél.
Százfelé szállnak, egy se henyél,
munkájukhoz a szél zenél.

4.

Ám sötétedett az ég alja,
nap fényét felhő takarta.
Gomolyogva ült rá a rétre,
ránehezült minden szépre.
A tündérnép ijedten megkövül,
aki tud, az mind menekül.
Virágoknak védő kelyhébe,
rejtő szirmoknak mélyére.

Királynő kiált, ne féljetek,
legyőzhető e szörnyeteg.
Fent az égen napot fessetek,
fénye tűzzön át fellegen!
Rajokban szálltak fel elszántan,
velük Ivett, Anett bátran.
Ám visszahulltak le a földre,
minden porcikájuk törve.

Sajgott s fájt, ám mind újra állt,
vezért nekünk, kérőn kiált.
Támad a hűvös észak népe,
reánk zúdul fagyos réme.
Dörgő fergeteg lándzsája hull,
jeges záport hint szét vadul.
Sebesen vágtat át a réten,
törve, zúzva ki él, féljen.

Égre száll újra tündék hada,
élen a királynő maga.
Kézbe ragadva ecset, festék,
napot az égre felfessék.
Gigászi ott fent a küzdelem,
döng, villámlik minden elem.
Gyürkőzik, ront, rombolva támad,
zúgó felleg vize árad.

Forog az örvénylő légtölcsér,
begyűjt mindent, mit utolér.
Nem lehet így vége e csata,
füvön hever tündék hada.
Unikornis könnyével gyógyít,
kenve rájuk a gyógyírt.
Jajdulva, lassan lábra állnak,
görnyedve dőlnek fűszálnak.

Míg jajdul, nyög a tündér sereg,
dühöngve dúl a fergeteg.
Esztelen, s rombol mindent, mi szép,
mi egész töri szerteszét.
Zúzza kövét, s fújja porát,
pusztul a föld, fű, fa, virág.
Nincs kegyelem, vesszen az, ki él,
ha tud, küzdjön a holnapért.

Nincs, ki tombolását fékezné,
észak hadát elkergetné.
Nem használ se bűbáj, se varázs,
hiába a ráolvasás.
A két lány lent a porban hever,
szörnyű csata emlékével.
Arcukra kiült a fájdalom,
s sziszegték, ezt nem hagyom.

Zengő légy éppen ott lebegett,
szólt, hát akkor kövessetek.
Zizzenve libbent s tovaszállt,
ott a távolban lebegve várt.
Lányok osontak a fű között,
botladozva egymás mögött.
Kezükben ecset, vödör festék,
napot az égre felfessék.

Felettük a légy zengve szárnyalt,
nekilódult a világnak.
Esőcseppek verték szárnyát,
szél cibálta a ruháját.
Villám gyulladt az égnek alján,
fénylett a rét jégsubáján.
Ők hárman mentek, nem lankadtak,
az erdőszélre tartottak.

Szuszogó árnyként fánál álltak,
szétlestek, jó helyen járnak?
Biz’ égig nyúlt a fának ága,
felhők feletti világba.
Ők ámultak szájukat tátva,
Zengő szólt, keljetek szárnyra.
Amint mondta, úgy is tett rögtön,
sebesen égig röpüljön.

Ám a rét megrengett, dübörgött,
a szürke patája döngött.
Repült, szárnyalt a lányok után,
nem maradhat árván, bután.
Szélsebesen fánál termett,
megtudni a haditervet.
Ott volt azon nyomban sietve,
veletek tartok, lihegte.

Hű barátja néki mindkettő,
harcban társ, ő nem tekergő.
Négyen fejüket összedugták,
csatát nyernek, ezt kimondták.
Hangosan zengett Zengő, a légy,
csak ügyesen, nagy itt a tét.
Megoldáshoz furfang kell bizony,
mely az észak hadán kifog.

Súgtak, búgtak ott hamarjában,
szürke rúgott haragjában.
Gyors vágta s menekül a banda,
álljatok készen a harcra.
Ivett intett, légy most még csendben,
a rohamnál ne hagyj cserben.
Kapaszkodjunk az ágak között,
s ott leszünk a felhők fölött.

Nekikezdtek, felfelé mászni,
ágak közt rejtve, bujkálni.
Törtek egyre feljebb, magosba,
lábuk mélységet taposta.
Csendben osontak egyre följebb,
szárnyra kaptak, úgy könnyebb.
Szárnyaltak fel a magas égre,
sötétnek legyen már vége.

Sietve, kutatva, keresve,
lestek távoli sötétbe.
Hova rajzolják fel a napot,
mely aranyló sárgán ragyog.
Nézzétek, ott már feldereng,
hangoskodott egy vörösbegy.
Füttyentett biztatón hármat,
örült, hogy a bátrakkal szállhat.

Felhőknek alján megpihentek,
Szusszantak, és tovább mentek.
Túl a nagy sötét fellegeken,
remény gyulladt a szívükben.
Bár a fa a messzeségbe nyúlt,
arcukra öröm tüze gyúlt.
Ivett súgta, megérkeztünk,
az égre fel, napot fessünk.

Áttörték a sötét felleget,
ámulva nézték az eget.
A felhők fölötti világot,
szem ily csodát még nem látott.
Fénylőn ragyogtak a csillagok,
ezüstösen a telihold.
Ám az arany nap sehol se volt,
ég bársonyáról hiányzott.

Megragadták hát az ecsetet,
bemázolják a felleget.
Hullámzott ám az ég bársonya,
szertefolyt a nap aranya.
Ijedten repdesett a két lány,
ki barát ott volt valahány.
Feszíteni az égi vásznon, 
ki alkot, munkához lásson.

Legyőzték a zordon északot,
égre festették a napot.
Ragyogott aranylón az égen,
fénylően, mint réges-régen. 
Nyoma se volt a jeges vésznek,
vigadhattak az égi lények.
Tündék a réten táncra keltek,
csengő hangon énekeltek.

Királynőjük int, ide gyertek,
hőstett az, mit ők megtettek.
Mosolyogva feléjük lépett,
ölelte biz’ mind a négyet.
Táncra perdültek a tündérek,
összefonódtak a kezek.
Míg a lányok körbeforogtak,
fiuk vígan kurjantottak.

Ropták ám a vidám körtáncot,
Szürke, Zengő és a lányok.
Járt a lábuk pergő zenére,
dobokkal vert ős ütemre.
Lassan elfáradt táncos lábuk,
fűszálhoz döntötték hátuk.
Elaludtak a selymes réten,
álmot láttak fent az égen.

5.

Delelőn forrón tűzött a nap,
anyó, papó lassan ballag.
Összeért a két öreg keze,
eltűnt az élet neheze.
A vén harang ércesen kondult,
Sajó kutya vakkant, s mordult.
Kert alján, hol a szederfa áll,
zöld halmon kakas kiabál.

Lustán nyikordul a kertkapu
s a réten guggolt a lapu.
Anyó s papó csendesen megállt,
mosolygón nézték a két lányt.
A kezük ölelve fonódott,
arcukon vidámság játszott.
Ám a réten hűs szellő szaladt,
ébresztésül kócolt hajat.

Nyújtózva ébredtek a lányok,
messze elszálltak az álmok.
Ám az illatos rét megmaradt,
hol a szürke vágtat s szalad.
Zengő is ott táncolt, lebegett,
a két lánynak feje felett.
Köröttük napnak fénye táncolt,
fűszál árnya rajzolt láncot.

Két öreg halkan súgva szólalt,
gyertek, terítettünk asztalt.
Ugrottak is a hívó szóra,
felpattanva kicsi lóra.
Az istállóig elügettek,
közben nagyokat nevettek.
Jászol elé került a szürke,
szabadon, nem lett megkötve.

Tanyát ölelte tündérvarázs,
szeretetre itt rátalálsz.
Kézen fogva a két testvér,
biz’ ez egy csodával felér.
Ragyog arcukon a boldogság,
nincs a szívükben hamisság.
Asztalhoz ültek áldott csendben,
hála fénye a szemükben.

Tálból az étel gyorsan kifogy,
anyó szeme ettől ragyog.
Ölelve köszönik az ételt,
aki éhes, az még kérhet.
Összebújnak a két öreggel,
szuszognak már lehunyt szemmel.
Altatónak papó mesét mond,
a testvérszívet egybefond.