A legszebb mese

A legszebb mese.

            Az este selymes, bársonyos melegséggel ölelte át a gyerekszobát. Az olvasólámpa sárga fénye megvilágította a könyv lapjait, melyből a fiatal anya olvasott. Mikor a mese végére ért, ránézett a kisfiára, aki nyitott szemmel feküdt az ágyban.

            – Úgy látom, még nem vagy álmos – állapította meg.

– Tényleg nem. Szeretném, ha még mesélnél nekem! – mondta a kisfiú.

– Jól van. Melyik mesét olvassam? – kérdezte az anyukája.

– Fejből mondd! – kérte a kisfiú.

– Rendben. Akkor lekapcsolom a lámpát – válaszolta az anyukája, és lekattintotta a billenőgombot. A sárga fénysugár eltűnt a szobából, néhány pillanatig sötétség honolt, de amint hozzászokott a szemük, az utca bevillanó fényei láthatóvá tették a bútorokat és az arcukat is. A kisfiú szeme várakozóan csillogott.

– Anya, mondd el nekem a legszebb mesét, amit csak tudsz! – kérte.

– Jól van! – bólintott az anyukája, majd ölében a becsukott mesekönyvvel halkan mesélni kezdett:

            – A kék tengeren túl, a rózsaszín felhők fölött van egy ország, ahol sok millió kisgyerek él. Ha reggel felkelnek, az ablakon át egy csodálatos rét tárul a szemük elé, amely szinte hívogatja őket. Mindenki felöltözik, és még reggeli előtt a virágok között tesz néhány kört, a szomjazó töveket meglocsolja, szól néhány kedves szót a nyiladozó rózsákhoz, a kéklő nefelejcshez, és a pirosló tulipánhoz. A madarak éneke kíséri őket útjukon, mikor az etetőhöz érnek, magot szórnak bele, és csendben figyelik, ahogy csipegetnek belőle a cinegék. A sünik előbújnak az avar alól, és köszöntik őket, a mókusok a fák ágain ugrándozva bemutatót tartanak. A közeli forrás csobogása egész nap lágy zeneként száll a levegőben.

– Anya, az olyan kisfiúk is sétálnak a réten, akiknek be van gipszelve a lába, mint nekem? – szólt közbe a kisgyerek.

– Persze. Ebben az országban minden gyerek sétál egyet reggel ezen a csodálatos réten – felelte az anyukája.

– Akkor jó! Folytasd! – kérte a kisfiú.

Az anyukája tovább mesélt:

            – Mikor eltelnek a friss levegő és a rét illatával, a gyerekek reggelizni indulnak.  Az asztalon várja őket a finom ennivaló, amit jóízűen elfogyasztanak.

A kisfiú ismét közbevágott:

– Anya, mindenkinek szabad ott az összes ételből enni és senki sem lesz beteg?

Az anyukája csendesen válaszolt:

– Persze. Ebben az országban mindenki tud mindenből enni. Mondhatom tovább?

A kisfiú elégedetten bólintott. Az anyukája folytatta:

– Az iskolába saját, színes tollú madaruk hátán utaznak. Mindenkinek van egy. Nevükön szólítják egymást, és beszélgetnek út közben. Mikor odaérnek, bemennek az osztályterembe, és alig várják, hogy kezdődjön az óra. A tanító nénik örömmel oktatják őket, mert mindenki figyel, és azonnal megjegyezi, amit hallott. Nem kell osztályzatokat adni, mert az összes gyerek kitűnően tud mindent, amire megtanítják. Szünetekben együtt játszanak, a kisfiúk és a kislányok nagyon vigyáznak egymásra.

A kisfiú közbeszólt:

– Anya, ebben az országban sosem veszekednek a gyerekek?

– Nem. Vitatkozni szoktak, ha nem értenek egyet egymással, de nem vesznek össze – felelte az anyukája.

– Akkor nem is verekednek – tette hozzá a kisfiú.

– Nem. Itt senki nem bántja a másikat. Sem szóval, sem tettel – felelte az anyukája.

– Nem csúfolódnak? – kérdezte a kisfiú.

– Nem – válaszolt az anyukája, majd így folytatta a mesét:

– Tanítás után hazamennek a színes tollú madaraikon, és otthon a nagy réten labdáznak, fogócskáznak vacsoráig.

– Milyen jó lehet nekik! – ásított egyet a kisfiú.

– Ha becsukod a szemed, akkor te is látod azt a rétet – suttogta az anyukája.

– Igen, látom már! – felelte csendesen a kisfiú. Az anyukája néhány percig mozdulatlanul ült az ágyon, majd mikor hallotta, hogy egyenletesen szuszog, lábujjhegyen kiment a szobából.

            Másnap korán keltek. A klinikára mentek, ahol kiderült, a kisfiú lábáról le lehet venni a gipszet, és hamarosan ő is ott szaladgálhat a többiekkel az iskola udvarán. Alig várta, hogy focizhasson az osztálytársaival. Végre eljött ez a nap is!

– Gyerekek, ma délután a közeli réten tartjuk a focimérkőzést! – mondta a tanár bácsi, és elvezette őket a napfényes úton oda. Mentek a lányok is, és drukkoltak a fiúknak. A rét éppen olyan volt, mint amilyenről a kisfiú anyukája mesélt. A kisfiút véletlenül meglökte egy másik gyerek.

– Nem adod vissza? – kérdezte csodálkozva a társa, mikor látta, hogy a kisfiú nem bántja.

– Tudom, hogy nem akartad! – mosolygott rá a kisfiú.

Innentől kezdve a játék barátságosabban folyt, mint bármikor máskor. A mérkőzés döntetlenül végződött. Utána leültek a fűbe tett plédekre, mindenki kapott egy szép almát a tanár bácsitől. A lányok azért, mert drukkoltak, a fiúk azért, mert játszottak.

            A nap végén, mikor hazaértek, a kisfiú anyukája kíváncsian kérdezte:

– Mi történt az iskolában ma?

– Éppen olyan volt, mint a legszebb mesében, amit mondtál nekem, mikor még be volt gipszelve a lábam! – felelte a kisfiú.

– Mi volt olyan a mai napban? – érdeklődött tovább az anyukája.

– Játszottunk a réten, nem veszekedtünk, nem verekedtünk, senkinek nem esett baja, almát kaptunk, mindenki azt evett, mert azt mindenkinek lehet – válaszolta a kisfiú.

– Nem lesznek osztályzatok sem? – kérdezte rejtélyes arccal az anyukája.

– Az csak a mesében lehetséges! – felelte a kisfiú nevetve.

            Mikor lefekvésre került sor, az anyukája kezében a meséskönyvvel ült le az ágy szélére. A kisfiú azonban fejből kérte a mesét. Az anyukája halk szavai elvitték őt a kéklő hegyeken túlra, ahol őzek, mókusok, emberek csodálatos összhangban élnek a fákkal, virágokkal és egymással. Ezekkel a gondolatokkal az álmok mezején időzött egészen reggelig.