A lila Füles meséi - Faragjunk töklámpást!

A lila Füles meséi - Faragjunk töklámpást!.

A lila Füles meséi – Faragjunk töklámpást!

– Hu, húú… – lépett be Gréti Giza mama szobájába, a fejére borított nagy kendővel. Szerencséjére valamit látott is a vékony szöveten keresztül. Ám így is sikerült nekimennie a lila fülesfotelnek, amiben a nagyi szunyókált.

– Hu, húú … én vagyok a rémisztő kísértet, ébresztő, Gizella! – folytatta az ijesztgetést a kislány.

A nagyi magában jót mulatott a jeleneten, de azért kellő rémülettel fordult a kísértet felé:

– Jaj, jaj…, kedves kísértet, ne vigyél el, mi lesz, ha hazajön a kisunokám és nem talál itthon?! – siránkozott a nagymama.

– Jól van na… nem viszlek sehová. Én vagyok az, nagyikám! – húzta le a kendőt Gréti, és két nagy cuppanós puszival vigasztalta meg ijedt nagymamáját. – Képzeld a szomszéd utcában egy csomó töklámpást láttunk anyával. Megígérte, hogy majd mi is faragunk itthon. Ugye, segítesz, nagyikám!

– Hát persze, de előbb meséljen nekünk valamit a mi Fülesünk. Aztán ha anya megjön a boltból, majd elkezdjük a tökfaragást.

– Olyan mesét kérek, amiben töklámpások vannak – fordult a fotel felé a kislány, és néhány huhogással nyomatékosította kérését.

– Hagyd már abba a huhogást, Gréti, mert nem hallom mit súg Füles! – kérte unokáját a nagyi, aztán mesélni kezdett.

„Valamikor régen, a Valahol nevű faluban élt egy erdész a családjával. A házuk a falu végén, az erdő közelében volt. A két fia, Emil és Erik izgatottan várta a ma délutánt, ugyanis szüleik megígérték nekik, hogy együtt készítenek egy hangulatos őszi díszítést a ház előtti kiskertbe. Édesapjuk azt kérte a fiaitól, hogy a közeli erdőben gyűjtsenek szép ágakat, leveleket, terméseket, bogyókat.

A fiúk egy óra alatt végeztek is a gyűjtögetéssel, szebbnél-szebb színű leveleket, kék, piros, bogyókat, sokféle termést borítottak ki a teraszon lévő asztalra. De volt ott más is, két méretes narancssárga tök.

– Hurrá! – ujjongott Erik – tököt fogunk faragni!

Miután a szülők átnézték a fiúk gyűjteményét, együttesen neki is láttak a tökfaragásnak. Anyukájuk néhány vázlatrajzot készített ötletadónak, persze a két fiú teljesen másfajta tökarcot képzelt el és rajzolt rá fekete filctollal a sárga tökökre. Apa végezte el a nagyobb, veszélyesebb vágásokat, az anyukára maradt a magozás. A fiúk pedig végre elkezdhették a faragást. Egész jól sikerült mindkét töklámpás, kezdődhetett a díszítés. A kiskert közepébe állították a két tököt, köréjük rendezték a leveleket, ágakat, terméseket. Igazán szép színes összeállítás készült, már csak a világítás hiányzott a töklámpásokból. Lassan sötétedni kezdett, így az anyuka kihozta a mécseseket, aztán együtt gyönyörködtek az alkotásukban. A szép látványhoz még meleg tea meg mézes keksz is járt a dolgos kezeknek.

– Azért a mécseseket fújjátok el! – kérte a gyerekeket az édesanyjuk, aztán nyugovóra tért a család.

A közeli kiserdő szélén éldegéltek Egerentyűék, a szülők és a hat csemetéjük: Ella, Enci, Evi, Emi és a két ikerfiú, Egon és Edu. Ez a két apró egérfiú örökké tréfálkozott, hol egymást ugratták, hol a nővéreiket viccelték meg. Gyakran látogattak az erdészék kertjébe, néha még be is merészkedtek a házba.

A kiskert szélén álló sűrű bokrok alól figyelték már jó ideje az egérfiúk a háziak ténykedését, alig bírták kivárni, hogy bemenjenek végre az emberek.

– Gyere, Edu, nézzük meg közelebbről azokat a vigyorgó tökfejeket! – hívta Egon a testvérét. Azzal a kíváncsi egérke bemászott az egyik töklámpás belsejébe.

Edut egyelőre jobban érdekelték a bokrok alá szóródott tökmagok, aztán győzött a kíváncsiság, indult volna a testvére után. De hiába forgolódott, a testvérének nyoma veszett.

– Ezek olyan félelmetesek… – indult a lámpások felé. – Hol vagy, Egon? – hívogatta a testvérét Edu.

Egon mikor meghallotta Edut, rögtön a tréfára gondolt, és huhogni kezdett, ahogy azt az erdei baglyoktól tanulta. Edu megrémült, hiszen a baglyok nekik nem barátaik, meg a tök belsejében a hangok is felerősödtek. Közben Egon az egyik tökszemen kukucskálva nevetett ijedt testvérén. Mivel folytatódott a huhogás, Edu jobbnak látta, ha segítséget hív. A szélső tölgyfa odvában tanyáztak a nővérei, így hozzájuk szaladt.

– Gyertek gyorsan, lányok! Egont elnyelte a huhogó szörnyeteg, mentsük meg, amíg nem késő.

Ella, Enci, Evi, Emi kissé rémülten, de kellő elszántsággal követték öccsüket. Egon, mikor meglátta a felmentő sereget, még hangosabb huhogásba kezdett.

– Ne menjünk közelebb, mert minket is elnyel a szörnyeteg! – súgta Emi a nővéreinek.

– Muszáj odamennünk, ha meg akarjuk menteni az öcsénket! – adta ki a parancsot Ella. – Edu, te hozz egy ágat, azzal majd kihúzzuk Egont a szörnyeteg gyomrából.

Az egércsapat félve közelítette meg a még mindig huhogó sárga szörnyet. Mikor Enci ügyesen bedugta az ágacskát a szörny foghíjas szájába, abbamaradt a huhogás és helyette Egon kacagását hallották meg. Őt ugyanis a bedugott bot pont a talpán kezdte csiklandozni. De ekkor már Edu is jót nevetett saját magán és testvérein, hogy Egon így becsapta őket. Szerencsére a lányok is hamar megbékéltek, örültek annak, hogy Egon épségben kimászott a töklámpásból.

– Lányok, itt összeszedjük a mai vacsoránkat, nézzétek mennyi mag, meg bogyó van a fűben.

Mire a hat Egerentyű gyerek összegyűjtötte a lehullott tökmagokat, meg a finom bogyókat, a szépen elrendezett őszi dekorációból semmi sem maradt.

Reggel az erdész csodálkozva vizsgálta a nyomokat:

– Úgy látom, megint a közeli egércsalád tette tiszteletét nálunk. De sebaj, legalább ők is jól szórakoztak!”

– Megjöttem, Gréti, anya! Kezdhetjük a faragást! – kiáltott be a szobába Gréti anyukája. A kislány pedig örömmel futott ki a konyhába, még a mesét is elfelejtette megköszönni Fülesnek.