Vöric kalandjai: 15. Horgászat Füstössel, 16. Rezső bá' mesél

Vöric kalandjai: 15. Horgászat Füstössel, 16. Rezső bá' mesél.

15. Horgászat Füstössel

Kora délután, felfrissülve indult egy kis sétára Vöric. Most a nyitott kapun távozott. A háziak úgy gondolták fölösleges bezárniuk, ha menni akar, úgy sem lesz akadály a macskának a bezárt kapu.

Mivel a reggeli programja remekül sikerült Kormossal, újra a játszótér irányába indult. A fekete macskafarok helyett most a szürkét pillantotta meg az egyik bokor alatt.

– Tudod, mi már idősebbek vagyunk nálad, ezért vannak külön programjaink. Egyébként is más a hobbink, Kormosé a vadászat, az enyém a horgászat – magyarázta Füstös Vöricnek.

A vörös cica kíváncsi lett, miféle szórakozás az a horgászat. Erről még sosem hallott senkitől, ezért megörült, amikor a szürke cica felajánlotta, hogy elmehet vele horgászni. 

– Majd a tónál mindent elmagyarázok. Gyere a nyomomban, nincs messze a horgásztó! – indult fürge léptekkel Füstös. Keresztülvágtak a játszótéren, aztán egy virágos réten, majd megérkeztek egy nagy vízhez. Ennyi vizet egyben még sosem látott Vöric. Azon gondolkodott, kinek lehet ez az itatója. Meg is kérdezte Füstöst, aki ezen jót nevetett. 

– Ez nem itató, hanem a halak lakhelye. Látod ott a túlsó parton azokat az embereket a hosszú botjaikkal? Ők a horgászok, és azért vannak itt, hogy kifogják a vízből a halakat, aztán hazavigyék őket vacsorára. Mi is úgy fogunk horgászni, mint ők, tehát szükségünk van horgászbotokra – azzal indult is a parti fűzfák irányába. Letört ágak után kaparászott, talált is hamar két alkalmasat.

– Na, most figyelj rám, kis vörös! Ha ügyes leszel, halat vacsorázhatsz ma. Ezzel a hosszú bottal megközelítjük a vizet. De légy óvatos, bele ne ess! Tudod, mi macskák nem rajongunk a fürdésért. Ha mégis belecsúsznál, csak kapálózzál gyorsan a part felé. Figyeld a víz szélét, látni fogod az úszkáló halacskákat. Azok közül fogunk kipiszkálni néhányat, ha a szerencse is mellénk szegődik.

Azzal Füstös, amennyire csak merte, megközelítette a víz szélét. Pont annyira merészkedett, hogy a fűzág leveles vége a vízbe ért. A másik végére pedig rátette mellső mancsát, és meredten bámulta a víztükröt. Vöric figyelt, próbálta mindenben utánozni Füstöst. Közben rettegett, hogy becsúszik a vízbe és kapálóznia kell a part felé. Ijesztőnek tartotta azt a ragacsos szürke dolgot is, amibe a mancsa belemélyedt. Óvatosan közelítette a botját a víz felé, utánozva mesterét. Hosszú percekig némán bámulták a vizet, amikor Füstös a fogai közt felé sziszegte: „Kapásom van!” – azzal hátralendítette a botját, aminek a végén egy vergődő, fénylő kis jószág kapaszkodott.

„Ez tehát a hal” – állapította meg Vöric, és csodálattal bámulta, ahogy a nagyobb macska egy roppantással kettéválasztotta a kishalat. Pontosabban majdnem egészben lenyelte, csak egy kis részt hagyott meg a farkával együtt. Azt viszont jó szívvel kínálta kis tanítványának.

– Az a legjobb része, kóstold csak meg! – bíztatta Vöricet.

A kiscica nem akart csalódást okozni mesterének, ezért belekóstolt a haldarabkába, bár a szaga nem igazán volt a kedvére való. Néhány falatka után azonban el kellett ismernie, hogy a hal finom étel. Míg Füstösnek még négy halacskát sikerült fogni, addig Vöric csak egy élettelen halat piszkált ki, amelyik a víz felületén lebegett. Az idősebb macska lebeszélte ennek megkóstolásáról, inkább nagyobb darabot adott a negyedik zsákmányából az egyre éhesebb kis horgásztanulónak. 

„Nem tudom, anya horgászott-e valaha. Biztos tetszeni fog neki, ha mesélek erről az új tudományomról” – gondolta, miközben a játszótér felé bandukoltak Füstössel.

– Holnap délelőtt gyere ide, mert Rezső bá’ várni fog bennünket a boltnál. Már beszéltünk rólad, mondta, hogy kíváncsi, mert nagyon régen nem látott vörös cicát – köszönt el a szürke macska.

Nyitott kapu, friss vacsora várta már Emiék teraszán. Bele is kezdett a falatozásba, amikor a kisgazdája kijött és kiabálni kezdett.

– Gyertek gyorsan! Tiszta sár ez a kiscica és valami fura szag is lebeg körülötte.

A szülők hamar rájöttek, hogy a cica mancsain rászáradt iszap van, a szag pedig egyértelművé tette, hogy kedvencük horgászni volt.

– Hozz a vödrödben egy kis esővizet a hordóból, Emi! Ha jóllakott, megpróbálom a lábait lemosni. A halszag meg majd csak elillan előbb utóbb – nyugtatta az apuka a lányát.

16. Rezső bá’ mesél

A másnapi reggeli után a kiscica gondolta, játszik egy kicsit a háziakkal. Azok azonban nem igen akartak kijönni hozzá a teraszra. Így elunva az egyedüllétet eszébe jutott, hogy tegnap Füstös valami bácsiról beszélt, aki őt látni akarja. Remélve, hogy tanító mesterei a játszótéren lesznek, elindult abba az irányba. A kapu nyitva volt, de érdekesebbnek tűnt egy újabb rést felfedezni a kerítésnél, és ott távozott.

A testvérek, Kormos és Füstös már türelmetlenül várták a játszótér szélénél.

– Igyekezz, nem várathatjuk meg Rezső bá'-t, hiszen ő a mi falunk legidősebb és legbölcsebb kandúrja. Nagyon sok cicának volt ő a mestere. Minket is ő tanított horgászni és vadászni – nyávogták menet közben Vöricnek.

Rövid, de tempós séta után egy érdekes házhoz értek. Más volt, mint amiben az emberek laktak, nagy üvegablakai voltak, azokban pedig mindenféle dobozok.

– Köszönj illedelmesen Rezső bácsinak, Vöric! – szólt Kormos. – Tudod, neki ez a bolt a törzshelye, ha zárva vannak, akkor ő vigyáz itt mindenre. Az őrködésért aztán megjutalmazzák finom falatokkal. Látod, most is van mellette jó kis macskaeledel. Nem szabad hozzányúlnunk, majd ha ő akarja, ad belőle.

Vöric bátortalan nyávogással köszöntötte a hatalmas, szürke csíkos-foltos öreg kandúrt. Az csak fél szemét nyitotta ki az érkezésükkor. Mivel tetszett neki a fiatalok tisztelettudó viselkedése, mindhármuk felé lökött egy-egy falatot a macskatápból. Különösen a kis vöröset figyelte meg alaposan. Ő volt az az idegen, akiről a másik kettő mesélt már neki. Olyan ismerősnek tűnt számára ez a kis kölyök, de biztos volt benne, hogy nem találkozott még soha vele. Kíváncsian kérdezgette a családja felől, de egyetlen használható választ sem kapott a kiscicától. Azt azért el tudta mondani, hogy két testvére van, az egyik hófehér, a másik meg foltos. A foltja színe olyan, mint az ő bundája. Az anyukája nevére nem emlékezett, de arra igen, hogy ő is foltos. Csak a vörösön kívül olyan szép csíkos foltjai is vannak, mint Rezső bácsi bundája.

Na, ez már felkeltette az öreg kandúr figyelmét. Elmesélte, hogy nagyon régen volt egy kislánya, Rozika, akire illett az a leírás, amit Vöric az anyukájáról mondott. De aztán elvitték a szomszéd faluba, azóta nem látta. Sok gyermeke közül erre nagyon jól emlékszik, mert olyan különleges volt a bundája.

Segíteni a hazatérésben sajnos a bölcs öreg kandúr sem tudott, de legalább érdekes történeteket mesélt a három fiatal macskának a vadászatairól.

Búcsúzóul még egy-egy falatkával jutalmazta a fiatalokat, majd szunyókálni kezdett a bolt kirakata előtt.

– Kár, hogy nem tudta megmondani Rezső bá’, hogy merre induljak haza a mamámékhoz! Azért jó volt vele beszélgetni, ha egyszer hazajutok, majd erről is beszámolok a családomnak.

Elköszönt a testvérektől, és indult az új otthona felé.