A körhinta lovai_27. fejezet: A hálás tanítványok, 28. fejezet: Pónik a láthatáron.

27. A hálás tanítványok

Noella ebéd után átbiciklizett Patkósékhoz. A három gyerek félrevonulva örvendezett a sikeres akciójuknak. Megállapodtak, hogy elmennek Tódor bácsihoz, hadd örüljön velük együtt a pónik szabadulásának. Elkéredzkedtek biciklizni, és irány a Zsálya utca. Türelmetlenül nyomták a „Táltos” feliratú csengőt. A mágus kissé soká jött, ugyanis a virágait ápolgatta a hátsó kertjében. Rögtön látta a gyerekek ragyogó arcán, hogy jó hírt hoztak. Aztán elejétől a végéig be kellett számolni a kis csapatnak a történtekről. Tódor bácsi elégedett mosollyal hallgatta a pónik szabadulását. Együtt örvendezett velük, aztán még hozzáfűzte:

– Ha nem hívták a rendőrséget, az csak azt bizonyítja, hogy valami csalafintaságot követtek el. Biztosan nem merik nagydobra verni ezt a hírt, mert a végén ők húznák a rövidebbet. Ti pedig reménykedjetek, hogy jóravaló emberek megtalálják majd a pónikat, és visszaszolgáltatják őket Celesztinnek.

Végül a mágus meghívta a gyerekeket, hogy jöjjenek hozzá bármikor látogatóba, egy-két mutatványt akár meg is tanít nekik szívesen. A gyerekek lelkesen köszönték meg a felajánlást, meg is ígérték, hogy a nyári szünetben minden héten meglátogatják egyszer-kétszer.

28. Pónik a láthatáron

– Képzeld, Noella! Az egyik lovászunk tegnap azzal állított be apához, hogy nyargaló pónikat látott a kiserdőnél. Azt mondta mindegyik más színű és tíznél kevesebben voltak – ezzel a hírrel fogadta Panka, érkező barátnőjét hétfőn délelőtt.

A remény, hogy újra láthatja kedvenc pónilovait, örömmel töltötte el Noellát. Igen ám, de hogyan fog ez bekövetkezni, hiszen olyan hatalmas a városka környéke, bárhol lehet a pónicsapat. Merre keressék őket? Ezen tanakodott a két kislány egészen délig. Ebéd után engedélyt kaptak egy kis tereplovaglásra. Megint Pityu vezetésével indultak a környék felfedezésére. A lányok a kiserdő irányába akartak menni, így Pityu is arra fordította lovát. Most csak lépésben haladtak, hogy jobban megfigyelhessék a terepet, hátha találnak valami árulkodó nyomot. A kiserdő mellett elhaladva a bokrok közül mintha egy ragyogó kék szempár villant volna Noella felé. De ahogy odafordult, már ismét csak a bokrok zöldjét látta. Ugyanakkor távolodó, futó léptek zaját is hallotta.

– Valami őz, vagy szarvas lehetett – vélekedett Pityu.

Egy órás útjuk során semmi nyomát nem látták a pónicsapatnak. Noella csalódottan vezette vissza lovát az istállóba.

Másnap délelőtt megint átbiciklizett a barátnőjéhez. Kedvenc helyükön a kerítés tövében kezdtek el játszani. Beszélgetés közben egyszer csak az út felől jövő nyihogásra lettek figyelmesek. A poros út túloldalán egy kis ligetes erdő volt. Innen jött a hang, amire felkapták a lányok a fejüket. A kerítés résein keresztül óvatosan kikémleltek. A faágak közül egy lovacska dugta ki a fejét. Fekete volt, csak az orrán viselt egy fehér foltot. Aztán amilyen gyorsan előbukkant, olyan gyorsan el is tűnt.

– De hiszen ez Petya! – ismert rá Noella.

– Csak óvatosan, nehogy megijeszd! – kérte a barátnője.

Noella előbb csak a kezét emelte a kerítés fölé, majd lassan előtűntek fekete fürtjei is. A kerítés lécein állva, arccal az út túloldala felé fordult, figyelte a lombok mozgását. Majd a kerítésen átmászva megállt a poros út közepén. Panka a kerítésen belül maradt, figyelte mi fog történni. Néhány pillanat múlva erősödött az ágak recsegése, és ekkor újra előbukkant Petya fehér orrfoltos fekete feje. De most már nem bújt vissza, hanem élénk fülmozgással és horkantással kísérve teljes valójában kilépett a fák közül a poros útra. Óvatosan lépkedett a még mindig némán álló és figyelő kislány felé. Noella halkan belekezdett a régi mondókájukba: „Gyí, te paci…” A hangját meghallva a fekete lovacska boldogan nyeríteni kezdett és már ott is állt egykori játszópajtása mellett, és fehér orrával böködte annak vállát. A kislány könnyeivel küszködve ölelte át a póniló nyakát. Gyengéden paskolta, vakargatta a fejét és vég nélkül ismételgette a póni nevét. Ekkor újabb foltos lófej villant elő a bokrok közül, és már ki is lépett az útra Sámli Ilka. Aztán szépen sorban követte a többi elveszettnek hitt lovacska. A pónik körülfogták Noellát, aki egyiktől a másikhoz fordult, ölelgette, simogatta a nyakukat, a fejüket, becézgette mindegyiket. A lovak csendes morgással válaszoltak a kislány gyengédségére.

De ezt a jelenetet már nem egyedül figyelte Panka. Időközben a Patkós család minden tagja csendben a kerítéshez jött, onnan nézték Noella és a pónik egymásra találását. Pál gazda kapott először észbe, a lehető legnyugodtabb csendes mozdulatokkal kinyitotta a kaput, aztán újra félre állt a kerítés mögé. Közben Noella is észrevette ezt, és óvatos mozdulatokkal a nyitott kapu felé terelgette Petyát. A többiek persze követték őket, így hamarosan mind a nyolc lovacska a kerítésen belül volt. Patkós Pál ekkor ugyanolyan csendben és nyugodtan, mint az előbb, bezárta a kaput. Némán, a kerítés mellett haladva bekísérte a családját a házukba. Magára hagyták Noellát a lovaival. Azok mindjárt a finom zöld füvet kezdték legelni. Noella pedig a vizesvödröket töltötte meg és hordta ki őket az istállóból. Néhány köteg szénát, sárgarépát és kivitt, és egyenként megkínálta vele a pónikat. Azok jóízűen falatoztak pajtásuk markából. Noella látta, hogy a bezárt kapun belül biztonságban vannak a lovai, így bement a házba. A bentiek az ablakon keresztül figyelték a békésen legelésző pónicsapatot.

– Gyönyörű állatok, azt meg kell hagyni. Ez lenne az a nyolc póni, akiket a hirdetésben is kerestek? – fogadta Pali bácsi a belépő kislányt.

– Igen, ők a Celesztin Cirkusz pónilovai, velük lépett fel anyukám én pedig közöttük nevelkedtem Abrakosfalván.

– Az lenne a legjobb, ha a hátsó udvari karámba tudnánk terelni őket, ott biztonságban lennének, amíg a gazdájuk nem jön értük – találta ki a megoldást a ménesgazda.

Noellával együtt az udvarra ment, majd együtt terelgették be a lovakat a hátsó udvari karámba. A pónik engedelmesen viselkedtek, szót fogadtak Pál gazdának.