Újra itthon a Kelep család

Újra itthon a Kelep család.

Hangos szárnysuhogással körözött Kelep Kázmér a tavaly itt hagyott fészek fölött. A rövid ellenőrző szemle után leereszkedett ismerős lakásába.

„Bizony lesz mit tennem, mire az én Gilicém megérkezik” – gondolta a gólya úrfi. Azzal neki is látott a fölösleges levelek, szélfútta ágdarabok eltávolításának. Néhány járókelő mérgelődött, hogy honnan potyog a nyakukba a sok szemét. Mikor felnéztek a régi villanyoszlop tetejére, megpillantották a szorgoskodó gólyát. Mindjárt megenyhültek és egymásnak adták a faluban a jó hírt: „Megjött a gólyánk! Most már biztosan itt a tavasz.”

Kázmér a hosszas rendezkedés után megéhezett, ezért egy kis zsákmány után kellett néznie. Útja a közeli Locsi-patakhoz vezetett. Emlékezett rá, hogy a tiszta vizű patakban mennyi finom halacskát fogott a múlt nyáron. Na meg barátjára, Jeges Jeromosra is kíváncsi volt.

Az ereszkedő gólya elijesztette a patakban halászó fiatal jégmadarakat, gyorsan bemenekültek biztonságos fészkeikbe. Csak egy madár maradt nyugodtan a vízbe nyúló bodzaágon. Ő pedig Jeges Jeromos volt, a legidősebb és legbölcsebb jégmadár. Már messziről észrevette az érkező nagy madarat, és rögtön felismerte régi barátját. Hangos kelepeléssel és csipogással üdvözölték egymást a barátok.

– Hát kedves feleségedet, Gilicét hol hagytad, Kázmér? – tudakolta Jeromos.

– A barátnőivel még egy kicsit nyaralgat a tengerparton, de néhány nap múlva ő is itt lesz – felelte Kázmér. – Addig én felfrissítem a lakásunkat, ezt ígértem neki. – Hát a te családoddal mi újság? – kíváncsiskodott a gólya.

– A tavalyi hét fiókánk már önálló életet él, itt fészkelnek a közelben. Most öt szép tojásunk van, remélem ők is olyan szépek és ügyesek lesznek, mint a nagy testvéreik! – újságolta Jeromos.

Kelep Kázmér szívesen mesélt afrikai élményeiről Jeromosnak, akinek az ősei valaha Afrikából érkeztek ide a patakpartra, aztán úgy megtetszett nekik ez a hely, hogy itt is maradtak.

A két madár sikeresen halászott, tele beggyel repült vissza Kázmér a fészekbe, ahol tovább folytatta a takarítást. Ahogy sötétedni kezdett, a szárnya alá hajtotta fejét és elaludt a gólya.

Kora reggel az egyre élénkebb forgalom zaja ébresztette, meg az éhségtől kopogó szemei.

„Hiába, a takarításhoz is sok energia kell, akárcsak a hosszútávú repüléshez!” – gondolta, azzal már indult is a patakmenti rétre, ahol jó kis pocsolyák alakultak ki a múlt heti esőzés miatt.

Talált is mindenféle finomságot: bogarakat, gyíkot, jó kis ebihalakat. Megpillantva Jeromos barátját, a patakhoz röppent. Még néhány apró hallal toldotta meg a reggelijét, közben érdeklődve hallgatta a jégmadár csipogását.

Jeromos elújságolta, hogy a közeli kiserdő szélén rakott fészket egy békászó sas a párjával, akiktől egy kicsit tartanak a jégmadarak is.

– Jó lesz vigyáznotok, főleg, ha fiókáitok lesznek! – tanácsolta a jégmadár a gólyának.

Kázmér még sosem találkozott sassal, bár az idősebb gólyáktól hallott néhány rémtörténetet a fiókákat megtámadó ragadozó madárról.

A délelőtt ismét takarítással és az ágak igazgatásával tellett. Dél körül a távolból közeledő három gólyát pillantott meg Kázmér. Mindjárt felélénkült, hiszen az egyikükben felismerte Gilicét, a feleségét. Nagy örömmel köszöntötték egymást a gólyák hosszas kelepelés és nyaktekergetés kíséretében. Gilice elégedetten szemlélte meg a fészküket, nagy dicséretben részesítette a párját.

– Szép, szép… de még egy kis puha mohát, füvet kell hoznunk, hogy majd a kicsiknek kényelmesebb legyen a gyerekszobájuk.

Egy rövid pihenés után már együtt indultak vacsorázni a patak környékére. A finomságok elfogyasztása mellett gondjuk volt a fészekbélés begyűjtésére is. Pár nap alatt sikerült nekik igazi kényelmet kialakítani a fészkükben.

Egy héttel Gilice érkezése után Kázmér örömmel újságolta Jeromosnak, hogy négy szép, egészséges tojással gyarapodott a családjuk. Ezért többször kell majd erre jönnie, hiszen párja mostanában nem hagyhatja magukra a kicsiket. Főleg, hogy a békászó sasok is erre portyáznak.

Így aztán Kázmér reggelente elindult az élelembeszerző körútjára, Gilice pedig a tojásokat melengette. Az egyik nap hangos és ijedt kelepeléssel fogadta a visszatérő párját a gólyamama.

– Képzeld, Kázmér, itt jártak a békászó sasok. A szomszéd ház kéményéről figyeltek minket. De, amikor erre akartak repülni, egy csapat varjú hangos károgással visszazavarta őket a kéményre. Egy idő után elunták magukat, és visszarepültek a kiserdő felé.

Kázmér már az érkezésekor összeismerkedett a szomszédék gesztenyefáján tanyázó varjakkal. Jót beszélgettek egymással. A varjakat érdekelte Afrika, ő meg szívesen hallgatta, hogy milyen is a tél itt a faluban.

A gólya széttárt szárnyakkal integetett és kelepelt a gesztenyefa lakóinak, megköszönte a segítségüket. Erre szükség is volt még néhányszor, mivel a sasok többször próbálkoztak volna a tojásrablással. Végül azonban rájöttek, hogy a varjúcsapat testőrként vigyáz a gólyafészekre és lakóira, így aztán inkább a mezei pockok ijesztgetését folytatták.

Néhány hét múlva a gólyaszülők együtt örvendeztek a szomszéd varjakkal, mert kikeltek a kisgólyák a tojásokból. Kázmér pedig büszkén mesélte Jeromosnak, hogy milyen szép, erős és jóétvágyú fiókáik lettek ezen a tavaszon.