A manók nyomában

A manók nyomában.

A recsegő ágak és a közeledő emberi hangok arra figyelmeztették Benő manót, hogy jó lesz elrejtőzni, mielőtt még meglátják.

 Brúnó, a barátja már mesélt neki a kíváncsi természetű embergyerekekről. Ő ugyanis városi manó, aki már többször is találkozott emberekkel, sőt néhánnyal már beszélgetett is.  Benőnek ez kissé félelmetesnek tűnt, hiszen az embergyerekek olyan nagyok és hangosak, meg erősek. Ezért aztán az összes reteszt bezárta az ajtaján, még a függönyöket is összehúzta. Benő háza a tölgyerdő közepén, a tisztás szélén állt, a legvastagabb tölgyfa tövében. A páfrányok és a magas fű miatt szinte láthatatlan volt.

„Remélem a többi manó is meghallotta ezeket az idegen zajokat és el tudtak bújni még időben!” – gondolta. Aztán óvatosan a függönyhöz lopódzott, ahol egy résen ki tudott kukucskálni a tisztás irányába. Ahogy kukucskált, hirtelen egy nagy barna szem tekintett rá.

- Gyere onnan, Szami! Ott úgysem találunk semmit! – kiáltott rá a szőrmók négylábúra egy fiú. – Lili, te is inkább maradj itt velem a tisztáson, amíg anya ideér! – fordult egy kisebb lányka felé.

 – De Béci, ott valamit kiszimatolt Szami, különben miért szagolgatná azt a nagy fát? – válaszolt testvérének Lili.

 Ez már Bécinek is gyanús lett, ezért a fához indult.

  – Na jó, kezdődjön a nyomozás! – adta ki az utasítást a fiú. – Állítólag itt több manó is lakik, akik olyan jól tudják a házukat álcázni, hogy szinte senki sem tud a közelükbe férkőzni. Már pedig nekünk sikerülni fog! – biztatta magát és húgát is Béci.

  A kisfiú már iskolába járt, ott hallotta társaitól, hogy vannak városi és erdei manók is. Az egyik barátja, Zozó beszélt is egy városi manóval, Brúnóval. Tőle tudták meg, hogy merre kell keresni az erdei manókat. Szerencsére anyának tetszett az ötletük, hogy egy jót kiránduljanak vasárnap délután a közeli erdőben. Arról meg nem meséltek, hogy Lilivel és Szamival ők miért olyan lelkesek.

  Bécinél volt minden, ami egy igazi nyomozáshoz kellett: nagyító, fényképezőgép, jegyzetfüzet. Igaz ceruzát vagy tollat nem hozott magával, de ezt nem érezte bajnak, hiszen úgysem szeretett írni. A legfőbb segítségük Szami, a kis pincsikutya volt, akit a szimata még sosem hagyott cserben. Most is szorgalmasan kerülgette a tölgyfát, majd mozdulatlanul meredt a fa tövére. Mintha csak látna valami érdekeset.

  Béci és Lili is tanulmányozni kezdte a fát, de nem láttak semmi szokatlant. A kutyus pedig kitartóan, halk morgással meredt maga elé.

 – Hozd a nagyítót, Lili! Nálam a fényképezőgépem, ha találunk valamit, majd használom is.

 A kislány, kezében a nagyítóval Szami mellé térdelt, és a fa tövét vizsgálgatta.

 –  Gyere gyorsan, Béci! Itt számokat látok, egy egyest meg egy nullát. Ugye ezeket hívjuk együtt tíznek? – kérdezte Lili.

  – Akkor ez lesz a tízes számú manóház – nyugtázta Béci, és már kattant is a fényképezőgép nyomógombja. Aztán a fűbe hasalva tanulmányozta a fa tövét a nagyítójával.

  – Tényleg igaz, hogy itt laknak az erdei manók, hiszen egy kis kaput látok, rajta a tízes házszám. Talán a házat is látni fogjuk, ha otthon felnagyítjuk a képet!

  Közben az anyuka is odaért a tisztásra. Nem értette, hogy mit csinálnak a gyerekei a tölgyfánál. Béci úgy gondolta, itt az idő őt is beavatni a nyomozásba. Ezért gyorsan elmesélte, mit találtak és mit tudott meg Zozótól a manókról. Anyának tetszett az ötlet, hogy minél több manóházat találjanak meg a mai kirándulásukon, így csatlakozott a nyomozókhoz.

 Együttesen aztán meg is találták a nyolcas, a hatos, a négyes és a kettes számú manóajtót. Anya telefonján egész jól lehetett látni a nagyított képeken a manóházak körvonalát is. A keresés közben az anyuka sokat mesélt a gyerekeknek az erdő többi lakójáról is, a madarakról, bogarakról az érdekes gombákról, növényekről. Ez majdnem olyan izgalmas volt, mint a manóajtók keresése. Már késő délutánra járt az idő, amikor hazaindultak a kirándulók. Megállapodtak abban, hogy jövő vasárnak is eljönnek megkeresni a páratlan számú manóajtókat. De Zozót is elhívják magukkal, hadd tudjon meg még többet a manók világáról. Lehet, hogy együtt, majd az ajtók mögé is sikerül bekukkantaniuk.

 Benő manó óvatosan kinyitotta ajtaját és a távozó csapat után nézett. „Nem is olyan félelmetesek ezek az emberkék” – gondolta – „Megyek meglátogatom a páros oldali társaimat, aztán szólok a páratlanoknak is, hogy egy hét múlva látogatóik érkeznek.”