A liliomleány (Magyar népmese)

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy igen jó király, kit minden rendű és rangú ember az országában

úgy szeretett, hogy életét is odaadta volna érette. Felesége nem volt, s alattvalói azt kívánták, hogy

házasodjék, olyan jó királyt hagyhasson örökösül, minő maga. Nagy szeget ütött ez az ő fejébe; gondolkozott

magában, mit csináljon, hogyan leljen magához való feleséget.

Volt neki egy öreg barátja, kitől tanácsot szokott kérni, mivel nagyon szerette. Az öregember vadász volt a

király erdejében; egyébiránt élhetett volna másképpen is, mert a király úri módon eltartotta volna; de neki nem

kellett semmi; azért csak ott éldegélt az erdőben, egy kis kunyhóban, mint a szegény ember szokott. Amint a

király meghallotta, mit kívánnak alattvalói, elméne az öreg vadászhoz tanácsot kérni. Az öreg vadász egy

rozmaringszálat adott neki, s azt mondá:

- Amék lány előtt ez a rozmaringszál meghajol, azt vegye el, az lesz hozzávaló.

Összegyűjtötte hát a király a temérdek lányokat palotájába, a mennyi csak fért, s mindenik mellé egy-egy

katonát állított, kiknek az volt kötelességök, hogy a magok úrlányainak nevét az asztalon levő gyöngyökből

rakják ki; a gyöngyök azé lesznek, ki előtt a rozmarinszál meghajol; ha pedig senki előtt sem hajol meg,

mindeniké a maga neve. Amint ott ülnek sorban, jön a király, kezében hozva a rozmaringszálat. Végig viszi a

leányok előtt, de az egyik előtt sem hajolt meg.

Másnap megint más leányokat, szebbnél szebbeket, gyűjtetett össze, de a rozmaringszál akkor sem hajolt

meg egy előtt se. Harmadik nap szinte úgy lett, akkor sem hajolt meg a rozmarinszál. Mit csináljon most már?