Jánosik (lengyel monda)

Egyszer egy diák hazament az iskolából vakációra. Ment, mendegélt egy nagy erdőn át, s ott érte az éjszaka. Eltévedt az erdőben, nem tudott semerre kimenni belőle, s azt se tudta, merrefelé menjen? Fölmászott hát egy fára, és megnézte onnan, hol az erdő vége, s meg is látta az erdő végét; s nem messze egy kunyhó is volt arrafelé. Ledobta a sapkáját a földre abba az irányba, hogy tudja, melyik irányba menjen, ha lemászik.

Lemászott és abban az irányban ment tovább, s el is ért a kunyhóhoz. És ebben a kunyhóban egy vénasszony lakott, látta őt az ablakon át, mert égett a gyertya. Belépett a diák a szobácskába.

— Minek jöttél ide? — kérdezte az öregasszony.

— Éjjeli szállást kérnék.

— Hogy adhatnék neked szállást? Ha megjön a néném, nyomban agyonver. Mert boszorkányok voltak. De a legény azt felelte:

— Történjék velem akármi, nem megyek sehova, és punktum. Hívja hát a vénasszony vacsorázni. Megvacsorázott vele, aztán eldugta a tekenő alá, a kemence mögé.

Megérkezett a boszorkány nénje, és így szólt:

— Phű, miféle büdösség van itt? Bújj ki, Jánosik! Ki kellett hát bújnia.

— Gyere vacsorázni. Megvacsorázott hát vele újból.

— Ha megjön a harmadik nénénk — mondja neki a vénasszony —, a legöregebb, ha akarsz, menj el, mert agyonver.

— Nem megyek én sehová — mondja a legény. Megjött a harmadik, a legöregebb, és így szólt:

— Miféle emberi büdösség van itt? Bújj ki, Jánosik! Ki is bújt. Azt mondja rá:

— Gyere vacsorázni. Megvacsorázott vele is. Aztán lefeküdt aludni. A vénasszonyok meg tanácskozni kezdtek:

— Mit csináljunk vele? (Ő pedig nem aludt, csak mímelte, hogy alszik, és hallgatta, mit beszélnek.) Tegyünk izzó parazsat a köldökére, ha kibírja, és nem ébred föl, sokat tűrő, kemény legény lesz belőle.

Parazsat tettek a köldökére, ő szenvedett, de tűrte, míg a parázs ki nem aludt. Azt mondták a vénasszonyok: