Jánosik (lengyel monda)

Jánosik (lengyel monda).

Egyszer egy diák hazament az iskolából vakációra. Ment, mendegélt egy nagy erdőn át, s ott érte az éjszaka. Eltévedt az erdőben, nem tudott semerre kimenni belőle, s azt se tudta, merrefelé menjen? Fölmászott hát egy fára, és megnézte onnan, hol az erdő vége, s meg is látta az erdő végét; s nem messze egy kunyhó is volt arrafelé. Ledobta a sapkáját a földre abba az irányba, hogy tudja, melyik irányba menjen, ha lemászik.

Lemászott és abban az irányban ment tovább, s el is ért a kunyhóhoz. És ebben a kunyhóban egy vénasszony lakott, látta őt az ablakon át, mert égett a gyertya. Belépett a diák a szobácskába.

— Minek jöttél ide? — kérdezte az öregasszony.

— Éjjeli szállást kérnék.

— Hogy adhatnék neked szállást? Ha megjön a néném, nyomban agyonver. Mert boszorkányok voltak. De a legény azt felelte:

— Történjék velem akármi, nem megyek sehova, és punktum. Hívja hát a vénasszony vacsorázni. Megvacsorázott vele, aztán eldugta a tekenő alá, a kemence mögé.

Megérkezett a boszorkány nénje, és így szólt:

— Phű, miféle büdösség van itt? Bújj ki, Jánosik! Ki kellett hát bújnia.

— Gyere vacsorázni. Megvacsorázott hát vele újból.

— Ha megjön a harmadik nénénk — mondja neki a vénasszony —, a legöregebb, ha akarsz, menj el, mert agyonver.

— Nem megyek én sehová — mondja a legény. Megjött a harmadik, a legöregebb, és így szólt:

— Miféle emberi büdösség van itt? Bújj ki, Jánosik! Ki is bújt. Azt mondja rá:

— Gyere vacsorázni. Megvacsorázott vele is. Aztán lefeküdt aludni. A vénasszonyok meg tanácskozni kezdtek:

— Mit csináljunk vele? (Ő pedig nem aludt, csak mímelte, hogy alszik, és hallgatta, mit beszélnek.) Tegyünk izzó parazsat a köldökére, ha kibírja, és nem ébred föl, sokat tűrő, kemény legény lesz belőle.

Parazsat tettek a köldökére, ő szenvedett, de tűrte, míg a parázs ki nem aludt. Azt mondták a vénasszonyok: 

— Tűrni fogja a vallatást; adjunk neki mundért.

— Én adok neki fokost — mondja az egyik.

— Én adok neki inget — mondja a másik.

— Én adok neki övet — mondja a harmadik. — Ha fölpattan a fokosra, hárommérföldnyire röpül, s az ingben meg az övben rettentő erős lesz, nem bír vele senki. Az, amelyik az inget kellett varrja, csak nyolc órakor vetette el a kendert, s reggelre már készen volt az ing. Mikor Jánosik reggel fölkelt, odaadták neki a mundért, s imigyen szóltak hozzá:

— Nem lesz már belőled pap, hanem rabló betyár. Itt ez a fokos, ha fölpattansz rá, hárommérföldnyire szökkensz, s megvéd akárhány támadóval szemben; ebben az ingben pedig, meg ebben az övben rettentő erős leszel. Most legelőbb az apádat kell kirabolnod, s attól fogva te leszel minden betyárok betyárja. Eldugta a mundérját, s a diákruhájában ment haza. Haza is ért, de nagyon szomorú volt. Az apja éppen vásárba indult, ökröket venni, s magához vett százötven rénus forintot. Azt mondja neki Jánosik:

— Ne menjen el, apámuram, mert kirabolják a betyárok. Azt mondja rá az apja:

— Nem vagyok én olyan, mint te, hogy a betyároknak adjam a pénzemet! — Majd meglátja. Azzal elment az apa a vásárba. Ahogy az apja elment, másnap kilépett Jánosik a szobából, fölöltözött a betyármundérjába, fölpattant a fokosra, és elrepült az apja után. Az erdőben útját állta, fokosával a földre ütött s megkérdezte:

— Hová mégy?

— Ökröt venni — felelte az apja, de nem jött ki több szó a torkán félelmében.

— Ide azzal a pénzzel! Az apja elővette a pénzt és odaadta neki.

— Mindet ideadtad? — kérdi. Azt felelte, hogy mindet:

— Még útravalóra se maradt. Adott neki Jánosik egy rénus forintot útravalónak, s eltűnt az erdőben, az apja meg hazament. Jánosik a fokos hátára pattant, s egy óra múlva otthon volt, az apja meg csak másnap. Eldugta a mundérját, és senki sem tudott a dologról semmit. Hazajön másnap az apja sírva, és azt mondja:

— Igazat mondtál.

— Történt valami kegyelmeddel, apámuram?

— Történt hát! Utamat állta egy betyár, oda kellett adjam neki az egész pénzemet, nem hagyott csak egy forintot útravalónak.

— Mondtam én kegyelmednek, hogy ne menjen! Megismerné azt a betyárt?

— Megismerném hát, mert rettentően félelmetes inge volt meg öve, s egy hatalmas nagy fokosa. Kiment erre a diák, fölöltözött a betyármundérba, s úgy jött vissza a szobába.

— Nem ez volt az? — De bizony ez volt! Akkor visszaadta a pénzt az apjának, és így szólt:

— Nem lesz már énbelőlem pap, hanem rabló betyár! Isten áldja.

És elrepült a fokosán. Elkezdett betyárkodni. Tizenkét betyár volt a bandájában. Akit maga mellé vett, mindegyiknek kellett valamilyen próbát csinálni: az egyik odaugrott egy fenyőfához, s levágta a hegyét karddal, a másik kilőtte pisztollyal a fa hegyét a kezéből; megint egy másik kettétörte a legvastagabb fát, a harmadik szétmorzsolta a markában a legkeményebb sziklát; elég az hozzá, hogy mindegyik megmutatta, mit tud. Azután elment Jánosik Árvába, Liptóban lakott és ott betyárkodott; ott volt lakása az erdőben. Egyszer egy paraszt a vásárba ment, ökröket venni; megkérdezi Jánosik:

— Mennyi pénzed van?

— Harminc rénus forint — feleli a paraszt. Fogta és adott neki négyszáz forintot.

— Végy az egész pénzért ökröket, s ha majd hazafele hajtod őket, gyere erre és mutasd meg nékem. A paraszt el is ment a vásárba, de nem talált annyi ökröt, azért nagy gondban volt, és kidoboltatta: „Kinek van ennyi pénzért ökre?” De nem akadt, csak az uradalomban, s még azok se kerültek annyiba: mégis kifizette és elhajtotta. Ahogy hazafelé hajtja az ökröket, elébe toppan Jánosik és megkérdezi:

— Mennyit adtál érte? Megmondta, hogy maradt száz rénus forintja. De Jánosik nem szólt rá semmit, csak megparancsolta, vigye az ökröket haza. Egyszer egy asszony ment a vásárba. Megkérdezte Jánosik:

— Hová mégy?

— A vásárba.

— Miért?

— Csizmát venni, de kevés a pénzem.

— Nesze öt forint, végy magadnak szép csizmát. Az asszony elment a vásárba, de sajnálta kiadni a pénzt, és nem vett magának csizmát, hanem úgy indult haza csizma nélkül. Találkozott útközben Jánosikkal.

 — Vettél csizmát?

— Nem vettem én.

— Aztán miért nem?

— Mert sajnáltam rá a pénzt. Akkor Jánosik fogta és lenyúzta az asszony lábát térdig.

— Azt parancsoltam, hogy végy csizmát, vehettél volna, most, nesze, van csizmád ingyen.

Így csinálta mindig: csak az urakhoz járt rabolni, a szegényeknek meg osztogatott. Megtudta egyszer, hogy Sacz mellett lakik egy gazdag úr. Elküldött egy küldöncöt Mszanába, a kastélyba, hogy készítsenek ebédet neki meg a tizenkét szolgájának. Jelt is adott a küldöncnek: egy darabka abroncsot tekert a nyakára.

Az el is ment és jelentette a kastélyban, hogy Jánosik jön ebédre a tizenkét szolgájával. Meg is ígérték, hogy lesz ebéd, és a küldönc elment, közben pedig összeterelték az egész faluból a legerősebb parasztokat, és az íjászok is fölkészültek ellene. Megérkezik Jánosik, hát ott állnak mind; akkor fölkapta a lovát a lábánál fogva, s ahogy körülsuhintott vele, a fele nép elhullott. Aztán fogott egy bricskát, áthajította a kastélyon, közben ő maga is álröpült a másik oldalra, és elkapta a bricskát röptében. Aztán nagyon sok pénzt szedett össze ottan, és így betyárkodott.

Előfordult egyszer, hogy egyik király úgy üzent hadat a másik királynak, hogy két lovag mérkőzzék párviadalban. Akkor az egyik király elküldött egy svadrony huszárt Jánosikért, meg egy lovat alája. Megérkeztek és kérdezték, hol lakik Jánosik? Az emberek megmutatták, hogy a hegyen, az erdőben. Kérdezik tőle:

— Hol lakik itt Jánosik? Ő fogta magát, kitépett egy bükkfát gyökerestül, s megmutatta nekik, hogy ott lakik a gyökerek alatt. A huszárok nyomban megértették, hogy ő az, és megkérték szépen a király nevében, menjen velük párviadalban mérkőzni, és odaadták neki a lovat, de ő nem akarta, hanem azt mondta nekik:

— Előbb ott leszek én, mint ti. Harmadnapra utánuk repült, s mire visszaérkeztek a huszárok, ő már ott volt. Azután fényes lemezekkel akarták borítani a mellét, s egy szép, erős lovat adtak volna alája, de ő nem akart még kardot sem, csak a puszta fokosával indult neki. Ő ment elöl, a király a hadsereggel utána, s összetalálkoztak egy nagy téren az ellenséggel. Amaz lóháton volt, rettentően körül volt vasalva érclemezekkel, fel is volt fegyverezve rettentően.

Először birokra mentek, azután az ellenség le akarta őt vágni karddal, s bele akart lőni pisztollyal; de Jánosik elkapta a ló lábát, s csak egyet ütött fokosával a földre: már nem maradt más, csak a ló lába a kezében. Akkor a király el akarta őt vinni magával, de ő nem akart menni, hanem azt mondta:

— Fölérek én egy regementtel, a szolgáim meg egy másikkal. S felpattant a fokosára, s már el is tűnt a szemük elől.

Így érkezett meg Liptóba, mert ott volt neki lakása meg szeretője. S az folyton faggatta, kérdezgette, miben van az ő roppant ereje? Végül megvallotta neki, hogy az ingében, az övében meg a fokosában. Egyszer épp jött valahonnan, felsőruha nélkül volt, s a fokosa bent volt a szobában. A liptóiak meg lesben állottak, s borsót szórtak a lába alá, s ahogy szaladt hazafelé, felbuckázott azon a borsón és elvágódott. Azok meg ott voltak a közelében, néhány paraszt, és leteperték a földre. Nyomban átvágták rajta az övét, megtépték az ingét, így elveszítette az erejét; a fokos meg álfúródott nyolc vasajtón, s megakadt a kilencedikben. Így elveszítette Jánosik az erejét, úgy elgyöngült, hogy elfogták, fölállítottak egy bitófát, kivezették alája, s már föl akarták akasztani. De akkor jött a kegyelem a falusi bírótól, hogy ne akasszák föl. De ő már nem akart a bitófáról lemászni.

— Ha elvettétek a becsületemet, vegyétek el az életemet is. Így aztán fölakasztották a bitófára a bordájánál fogva, s még akkor is egy font bagót rágott. Ilyen végre jutott Jánosik a szeretője miatt. És attól az időtől fogva, hogy Jánosikot fölakasztották, a liptóiak évente egy icce húszkrajcárost fizetnek érte a magyar császárnak. És ez igaz is: egy icce húszkrajcárost fizetnek, mert ő egymaga fölért egy regementtel, s a liptóiak halálra hurcolták.

Rajzokat készítették:

Kenyeres Anna, Sztojcsovics Hanna, Sztojcsovics Alexa, Tóth Péter, Nagy-Jójárt Diána, Raffael Alexandra, Pálinkó László, Savanya Olivér, Stumpf Kiara, Zámbó Krisztina és Petrács Áron

Sándorfalvi Pallavicini Sándor általános Iskola

és

Csikos Alexa, Bodó-Gonda Bálint, Kaholek Marcell, Gyarmati Viktória, Kocsis Adél, Bodó-Gonda Máté, Tóth Ádám, Répási Dóra, Vígh Botond, Szécsi Rebeka és Vízvári Alíz

Sándorfalvi Térségi Alapfokú Művészeti Iskola

tanulói.