Wass Albert: Mese az erdőről (átdolgozás)

Wass Albert: Mese az erdőről (átdolgozás).

Wass Albert:

Mese az erdőről

Tudnod kell, kedvesem, hogy amikor a Jóisten

a világot megteremtette, és már mindennel készen volt, összehívta négy legkedvesebb angyalkáját,

hogy szétossza közöttük a világ kincseit. Az igazi kincseket.

Egyiknek a jóságot adta, hogy szálljon le vele az emberek közé,

és mindenkinek a szívébe tegyen belőle egy darabkát. A másodiknak a szeretetet adta,

s a harmadiknak a békességet. Láthatod: igazi nagy kincseket osztott szét angyalkái között a Jóisten.

Az angyalok pedig leszálltak a kincsekkel a földre.

Odamentek sorra minden emberhez. Az emberek azonban lezárták szíveiket nagy súlyos lakatokkal.

  Gyűlölet, irigység, rosszindulat, kapzsiság őrizték a lakatokat, és Isten angyalkái hiába mentek egyiktől

a másikig: a szívek nem nyílhattak meg s ők nem tehették beléjük a Jóisten ajándékait.

A Jóisten pedig, aki mindent lát, látta ezt is, és nagyon elszomorodott. Mert tudta, hogy baj lesz ebből.

Háborúság, nyomor és pusztulás. Gyűlölet lakozik majd az emberek házaiban,

és jajgatástól lesz hangos a föld.

S ahogy a Jóisten ott szomorkodott, egyszerre csak elébe lépett a negyedik kicsi angyalka,

akiről bizony meg is feledkezett volt, és ezt mondta:

- Hallgass meg engem, édes jó Istenem!

Lám odaadtad angyaltársaimnak a jóságot, meg a szeretetet meg a békességet,

de ők bizony nem érnek velök semmit, amíg az emberek szíve zárva marad.

- Add nekem az erdőket, és én majd megnyitom velök az emberek szívét!

A jóisten rácsodálkozott a kicsi angyalkára, de aztán elmosolyodott, és a mosolygás olyan volt,

mint amikor a nap fénye átragyog a felhőkön.

- Próbáld meg, lelkecském – mondta kedvesen a jóisten. Legyen, ahogy kívánod: neked adom az erdőket!

A kicsi angyal megköszönte szépen az ajándékot, mivelhogy jól nevelt angyalka volt,

s már szállott is alá sebesen a földre, s ott is egyenest az erdők közé.

Egy tisztásra leszállt, és körülnézett. Mozdulatlanul és

sötéten álltak körös-körül a fák, mintha nem is lett volna élet bennük.

- Van itt valaki? – kérdezte a kicsi angyal.

De senki se felelt. Csönd ült az erdőn, súlyos, dermedt csönd.

- Van itt valaki? — kérdezte, most már hangosabban.

Csengő hangjára valahonnan a legvastagabb és legmohosabb bükkfa mögül előlépett az öreg Csönd.

- Csak én lakozom itt - szólalt meg mély, rekedt hangon,

és borzolt zuzmószakállából kirázott néhány apró kiscsigát.

Hosszú, szürke köd-köpeny csüngött alá hajlott vállairól,

s a hangja azért volt olyan mély és rekedt, mert náthás volt szegény.

- Más senki? — csodálkozott az angyal.

- Hát itt vannak még valahol a manók is, meg a tündérek — felelte morogva az öreg —, aztán itt van

a vén boszorkány is valahol.

- Miért nem jönnek elő? — kérdezte az angyal. Öreg Csönd bosszúsan sóhajtott:

- Nincs semmi dolguk, és emiatt aztán zsémbesek, meg rosszkedvűek valamennyien.

- Hát ezen segíteni kell — mondta az angyal és összeütötte a két tenyerét.

A csattanás messzire szállt az erdők felett.

- Manók! Gyertek elő! De semmi se mozdult. Újra kiáltott az angyal. Újra csak hiába.

Ekkor megszólalt öreg Csönd:

- Majd leányom, Visszhang, előhívja őket.

Intett s háta mögül már elő is szökött egy kék ruhás kicsi tündérleányka.

Perc alatt fölszaladt a tisztás végiben emelkedő mohos nagy szikla tetejibe, s végigkiáltott az erdőn.

- Manók! Gyertek elő! Isten angyala szólít!

Csengő hangjára aztán nagy álmosan kezdtek előkecmeregni innen is, onnan is a nagy szakállú kis manók.

- Hol voltatok? — kérdezte az angyal.

- Aludtunk — felelték ásítozva a manók. — Nincs semmi dolgunk. Így hát csak alszunk.

- Nincs semmi dolgotok? — mosolygott rájok az angyal.

- Na, várjatok csak egy cseppet, majd adok én nektek munkát! - Azzal újra tapsolt egyet.

- Tündérek! Gyertek elő ti is! De azok bizony nem jöttek.

Így aztán az angyal intett föl a szikla felé, s Visszhang kiáltozni is kezdett odafönt nyomban.

- Tündérek! Isten angyala szólít! Tündérek! Isten angyala szólít!

Erre aztán szállingózni kezdtek innen is, onnan is a kicsi tündérek. Durcásan, rosszkedvűen, kisírt szemekkel.

- Hát nektek mi bajotok van? — nevetett az angyal, amikor meglátta őket.

- Nincs lakásunk — szipogták panaszkodva —, az odvas fákba, sziklák üregeibe már beköltöztek a manók,

s nekünk nem maradt hely. Fáradtak vagyunk, és nincs hova lefeküdnünk.

Fázunk, és nincs mivel betakaróznunk. - És sírtak, sírtak keservesen.

- Ne sírjatok, na — mosolygott reájuk az angyal —, mindjárt gondoskodom rólatok is.

De előbb látni akarok mindenkit. A boszorkány hol van?

Azzal intett Visszhangnak, s az már kiáltozni is kezdett odafönt:

- Boszorkány! Boszorkány! Boszorkány!

Jött is aztán erre a kiáltozásra nagy bosszúsan. Előtte kúszott a köd, mögötte a kígyók.

Morogva és sántikálva bújt elő a sűrűből, mint a boszorkányok szoktak, amikor megzavarják őket.

Rosszkedvű volt. Ráncos ábrázatán, hosszú, görbe orrán harag sötétedett.

Egyetlen nagy hosszú, hegyes foga mérgesen vicsorodott elő a szájából, ahogy dohogott.

Nyertes meséink a Varázslatos Mesketék II. - CsodaPatak mesekönyvünkben »