A madárka és a szél

A madárka és a szél.

Nézem a fákat, ahogy táncot járnak,
Ahogy a szél fújja leveleik, ringatva, lágyan,
Nézem a szelet, de semmit nem látok,
Csak zúgását hallom, s messziről várom.

Várom, hogy jöjjön, és fújja a fákat,
A fák ágain vénülő megfáradt ágat,
A gyenge levelek könnyedén hullnak,
Tollpiheként esnek, s a földre zuhannak.

S a madárka elrepül, megijed a széltől,
Másik ágra szökken, de ott is megszédül.
A szél meg csak nevet, vígan hahotáz,
Azt suhogja néki: - Véget ért a nyár!

A madárka visszaszól: - Kedvemet nem veszed!
Inkább fütyörészek, azzal többre megyek!
S gondolván az árva, nem szólt hiába,
Mert társait meglátja a fa ágára szállva.

-    Csipcsirip! - Itt vagyok! 
A szélnek magyarázok!
Mert ő csak kinevet… én kiabálok! 
Gyertek ti is, nézzétek, lássátok!
Alig áll a lábam, jobb, ha megfogjátok!

Azért is fújja az orkán erejét,
Hogy aztán csak nevessen
rajtam a nagy legény!
Hisz jól tudja, gyenge
az én kis karmom,
De ahogy ő fütyül,
én nem járom a táncot!

A szél pedig csendesült,
megszégyellte magát,
Azt ígérte mostanában
több ilyet nem csinál,
De ősszel muszáj lesz
segítni a fáknak,
Lehullatni levelüket,
tisztítani ágat.

2021.09.18.