A szegény asszony meg a lóca

A szegény asszony meg a lóca.

Megkezdem e mesét,
de ne higgyétek felét,
S amit rejt a másik fele,
az is bizony mese!

Szegén asszony üle a lócán,
kapu előtt várta az urát,
De a gazda oly későn jött,
az öregasszony beléőszült.

Hazaér az asszony férje,
asszonyát meg se ismérve,
Elmegy vígan mellette,
s a feleség rá így szól e:

-    Hé! Kend mög csak úgy mögy befelé? 
Há hogy van-é ez mifelénk?
Eddig csókkal gyött, csókkal mönt, 
most meg se ez, se az, sömmi se?

-    Há maga mög kicsoda?
Tán a föltámadt nagyanyám lönne?
-    Dejszen ű alszik mélyen, 
odalönn a fődben!

A szegény asszony mérgelődik,
nem is tudja, mit tegyen,
Eszébe jut, tovább megyen,
hátha más... megismeri-e?

Elmegyen az utca végébe,
Onnan es visszasétál,
De egy lélek nem sok,
annyi se ismeri fel arcát.

Köszöne ennek, köszöne annak,
meg fönn a magasba szálló vadludaknak,
Köszöne a köveknek, a házaknak,
a kutyának, és a macskának.

A kerítéseknek, a fáknak,
az virágoknak, az békáknak.
Néz a földre néz az égre,
de senki vissza nem köszöne.

Vörös lett az arca, meg a keze, lába,
kidülledt a szeme erre a furcsaságra.
Törte a fejét... hogy nem ismeri senki?
nem vétett ő semmit, amióta itt él!

Leült hát bánatában egy kőre,
lehajtotta fejét,
Észrevett hamar egy csillogó fényt,
kezébe vette s nézegette.

Egy tükör volt az, semmi más,
ám az asszony fölkiált:
- Ki tötte ezt velem?
Jaj, jaj, szögény fejemnek!

Addig vártam az Uram,
ősz lett minden hajszálam,
az arcom meg rusnya, csúf,
kezem, lábam csupa fótt!

A fogajim kiestenek,
nem maradt, csak ez az ögy,
mivel öszök, mivel rágom
az ételömet mög?

Mit volt mit tenni,
hazament az asszony,
s kiabál be az ablakon:
-    Hé! Jó embör! Gyer elő!

Előjön a szegény ember,
s megkérdi, miben segíthet néki?
Az asszony elmeséli, hogy s mint járt,
tegyen az ember valamily csodát!

A férje, kalapját a porba dobva, így szól hangosan:
-Jaj jaj, kiccele meg eccele,
aki tötte vögye mög!
Vagy adja vissza, amillen volt énnekem!

S láss csodát, az asszony haja fekete,
látszik a tengerkék szeme,
A fogai épek lettek,
és szép sima a bűre.

Erre az asszony örömében
futni kezde szerte-széjjel!
-Igaz-é? -Igaz-é?
Mindenhol ezt kérdé.

S lám igaz, mert köszöne néki a kutya,
a macska, a vadludak,
A kerítések, a fák,
a virágok és a békák.

- Ösmerünk! -Ösmerünk! 
Fekete hajad olyan, mint az éj, 
Az arcod hófehér,
a szömed meg tengörkék!

De már az egész utca köszöne,
megkérdezik hun volt-e?
Hogy ily sokáig oda volt,
az Ura is azt hitte, hogy mán holt.

Elregéli a történteket az asszony,
hogy s hogy, s mennyire várta haza a férjét,
S hogy az idő így elbánt véle,
ő meg már majd szétrobbant mérgébe.

Tanácskoztak ennek hallatán az asszonyok,
hogy ők soha nem ülnek a lócára napokon,
Hiába jő kedd vagy szerda, meg csütörtök,
mi bizony a várásba bele nem őszülünk!

Így is történt. Azóta nem is ülnek a kapuba!
Nem várnak senkit az asszonyok, se a lóca!
Ti se várjatok haza senkit sem,
nehogy megöregedjetek véletlen!

2021.08.13.
Én írtam: Szabó Márta