A magányos hópihe

A magányos hópihe.

Erdős Sándor

A magányos hópihe

Sötét hófelhőnek szélén

ült egy apró hópihe,

kíváncsién nézelődött

ellátott jó messzire.

Ó, de szép ott lent a vidék,

szépek hegyek és folyók.

Lombja vesztett erdők fáin

gubbasztanak a rigók.

De jó lenne ott lent lenni

bámulni a kék eget,

Felnézni a hegytetőre

látni büszke bérceket.

Gondolatot tett követte,

nem tűnődik hát sokat.

Csiklandozza felhő hasát,

így a felhő jót mulat.

Kacagástól megrázkódik,

a hópihe leesik.

Lassan-lassan hullik alá,

le is ér tán reggelig.

Új nap virrad, kacag az ősz,

meglátva a hópihét,

Ahogy falevél öleli,

mint egyetlen ékszerét.

–  Korán jöttél – mondja az ősz.

–  Nem jött még el az időd.

–  Télig akár elolvadhatsz,

kétséges így a jövőd!

Szomorú lett a hópihe,

hogyha tudna sírna tán.

A felhőbe vissza nem jut,

nem segíthet önmagán.

Vigasztalja a falevél:

–  Ne félj, segítek neked!

–  Eltakarlak napfény elől,

nem fog folyni a leved.

Betakarta, meg is óvta

együtt várták a telet,

míg el nem hagyták a társai

a hízott hófelleget.