A makrancos tányér

A makrancos tányér.

A makrancos tányér

Élt éldegélt az Alföld peremén egy idős fazekas mester. Lábain fekete csizmát viselt, s a munkavégzés előtt, egy nagy kötényt kötött magára. Munkáját már csak hobbiként végezte, nyugdíjas volt. De ennek ellenére, majd minden nap, leült a korong elé. Szétvetette lábait és elindította az eszközt. Szépen siklott az agyag az ujjai között. Egy szép bögrét akart készíteni a kis unokájának, nagy kék pettyekkel. Olyan hétköznapi reggeliző bögrét. A mester gyúrta és simogatta az agyagot, de az agyag csak nem akart bögrévé válni. Mikor már szépen alakult volna az alakja, az agyag lecsücsörítette magát, a pereménél. Hej, ez a mester mit akar belőlem gyúrni, egy egyszerű hétköznapi bögrét! Na még mit nem! Aki pompázatos tányérnak született, akin a festett rózsák ragyognának a napfényben! Gondolta magában az agyag. A fazekas mester, izzadni kezdett, s jobbnak látta, lemondani a tervéről. Belefogott egy tányérba. Ekkor már gyorsan engedelmeskedett az anyag. Hamar meg is született a tányér. Kiégette, s mikor készen volt, arra gondolt, talán pöttyös tányért készít. A most már tányérrá vált agyag méregbe gurult, s mikor a mester elfordult, lerázta magáról a pöttyöket. A fazekas erősen elcsodálkozott. Talán nem jó a festék, vagy csak túl fáradt vagyok. Aznap inkább befejezte az alkotást. Másnap újra neki gyürkőzött, de inkább egy rózsát festett rá. Ezzel már elégedett volt az agyag is. Megmutatta a feleségének, akinek nagyon tetszett, s rábeszélte a férjét, hogy a falra akaszthassa. A fazekas mester, nem tiltakozott.

- Majd csinálok Lőrinckének, valami mást. - szólt a mester. De nem sokáig ragyogtak a rózsák a tányéron, a déli napfényben. Lőrincke a kis unoka, egyik labdázása során, eltalálta a tányért. A tányér tehetetlenül zuhant, míg nagy csattanással, földet nem ért. Kettétört. A törésvonal kettészelte a tündökletes rózsákat. A kis unoka, ijedten kért bocsánatot. A nagy szülők, vajszívűek voltak, s nem szidták nagyon össze, de megkérték, hogy máskor óvatosabb legyen. A tányér szomorúan várta a sorsát.  A tányér sírt, sírdogált. Ó, miért nem lettem pöttyös bögre? Vígan itta volna belőlem a kisfiú a reggeli mézes teáját vagy a kakaóját! A pöttyeimen is biztosan szépen csillogott volna a nap! Bárcsak hagytam volna magamat alakítani! S ne lettem volna ilyen kevély! Talán másképp alakult volna! Szomorkodott a tányér. De a szomszéd asszony éppen beugrott a fazekasékhoz. S miközben beszélt, meglátta a kettétört tányért.

-Ó de kár ezért a tányérért. Mi lesz vele? - kérdezte a szomszéd asszony.

- Kidobjuk. - válaszolt a nagymama.

- Elkérhetem?

- Vigyed csak, vigyed, de hiszen törött, mit kezdesz vele? –kérdezte a nagymama.

- Megragasztom, s majd még kitalálom. Olyan szépek ezek a rózsák!

- Köszönöm. - szólt a szomszédasszony. A tányér így új helyre keveredett, s valóban, megragasztották. Az új tulajdonos, úgy döntött, hogy szép új tányérját, a spájzba akasztja, ahol az árnyékosabb falon nem látszik a repedés. Az új tulajdonos jártában- keltében sokat gyönyörködött a tányérban, s a tányér is elégedett volt új helyével. Már nem akart mindenáron mindenkit lenyűgözni, megelégedett a gazdasszony szerető pillantásával.

A