A boldogság színes tollú kék madara

A boldogság színes tollú kék madara.

János a mezőn kaszált, még kora reggel volt. Akkoriban még kézzel végezték a mezőgazdasági munkákat, és a fő közlekedési eszköz, a ló volt. Kicsit megpihent, elővette az oldalába dugott fenő követ, és lassan fenni kezdte a kaszát. Közben az égre vetette a pillantását. S ekkor meglátta a boldogság színes tollú kék madarát.

Legalább is annak gondolta. Egész gyermekkorában erről a madárról hallgatta a meséket, a régi öregektől. A mese vége mindig az volt, hogy ahol a boldogság színes tollú kék madara megjelent, ott kivirágzott az élet. János eldobta a kaszáját, és berohant a faluba, Mikespusztára. Megkereste Matyi bácsit, aki állítólag gyermekkorában látta a madarat, és csuda furulya játékával képes volt becsalogatni a madarat a faluba.

- Matyi bácsi, jöjjön gyorsan!- szólt János.

- No, mi az Jancsi fiam? –kérdezte az öreg

- Jöjjön kend, mert itt van a madár!

- Miféle madár?- kérdezte Matyi bátyám.

- Az a madár! A színes tollú kék madár! Hozza a furulyáját!- válaszolt Jancsi.

- Hinnye!- szólt az öreg.

Előkereste a kalapját és a furulyáját, és elindultak.

-De még elmegyünk István gazdához. - szólt az öreg.

Mikor István gazdát elintézték, aki Mikespuszta első nagygazdája volt, elindultak a madár nyomába. Hamar megtalálták, még mindig a kaszáló felett körözött. Matyi bácsi elővette a furulyáját, ami a madár hangját utánozta, és becsalogatta a faluba. István nagygazda portájára. Takaros porta volt, tágas, tornácos ház, muskátlikkal az ablakokban. A ház mellett egy terebélyes diófa állt, majd következtek az istállók. A diófa alatt, már ki voltak szórva finomabbnál finomabb magok, mint például kendermag, búza és a színes tollú kék madár kedvence, a kukorica. De még mazsolát is szórtak neki. Mikor meglátta a madár, elkezdte csipegetni. De jaj, felülről egy izmos fiú, hálót dobott rá. Szegény madár próbált elrepülni, de hárman is utána ugrottak, és elkapták. A monda úgy tartotta, hogy ahová a madár elszórja egyik színes farktollát, oda beköszönt a boldogság. Így a falubeliek, nagy buzgón kalitkába tették a madarat, és István gazda házában őrizték. A farktollait kitépdesték, és elindult a nagy tanakodás, hogy kihez kerüljenek. Összehívták a falu első embereit, a helyi méltóságokat, úgymint a grófot, de ő Párizsban mulatott, így helyette a kasznárt, a papot, a helyi kereskedőt, a tanítót, és a módosabbakat. Kitört a veszekedés, és a faluban mindenhol erről volt szó. A helyi ivóban is erről beszélgettek. Mikor megjelent egy idegen, egy vándor. Egy barna, daróc köpenye volt, és egy batyuja.

- Igazságosan kell szétosztani a tollakat!- szólt a molnár.

- Szétvághatnánk, és akkor mindenki kaphatna belőle. - szólt a kovács.

- De akkor talán elmúlik a varázs ereje. - szólt egy zsellér.

- Szerintem nem volt jó ötlet megfogni azt a madarat és erőszakkal kitépdesni a tollait. Ha az ember külső dolgokra helyezi a boldogságát, az már régen rossz. A boldogság belülről fakad, mégpedig úgy, hogy az ember felvállalja önmagát. Ha akar, bukfencezik, ha akar, táncol a szélben, vagy elmegy a világ másik végére, és megkeresi azt, ami az ő számára fontos, és nem azzal törődik, hogy mit szólnak hozzá mások. S nem engedi, hogy mindenki belekotyogjon abba, amit ő szeretne. S a boldogságot nem lehet mások szenvedésére alapozni. Jobb lenne azt a madarat szabadon engedni! - szólt a vándor.

- Na még mit nem!

Hurrogták le a többiek.

-Kemencepatkóson is, óriási termést arattak le, amikor arra járt a boldogság színes tollú kék madara!- szólt bele a kocsmáros.

- Ha ártotok valakinek, akárcsak egy madárnak is, a rossz cselekedet, vissza száll az elkövetőre. Aki szelet vet, vihart arat. - folytatta a vándor.

De az ivóban lévők nem hallgatták rá. Már mindenki a jó termésből befolyó pénzecskéjét költötte, gondolatban. Színes terveket szövögettek.

A városi méltóságok, végül, döntöttek a tollak sorsáról. A falu forgalmasabb helyeire szögelték őket. Például az iskolába, a malomba. A templomba is ki szerettek volna egyet tenni, de a pap nem engedte, mondván, hogy ez bálványimádás, vagyis nem szabad tárgyakat imádni egy jó kereszténynek. S István gazda házába is került egy, hiszen a fél falu nála dolgozott, nála sok ember megfordult. István gazda a konyha falon tartotta a tollat, ahol körbe ülték az asztal, és ahol a család élete folyt. Ettől kezdve Mackó, az óriási kuvasz kutya, aki termetes teste miatt kapta a Mackó nevet, mindig a konyhában aludt. Vigyázott a tollra. De bizony István gazda, ettől fogva nem tudott jót aludni, mert örökösen attól félt, hogy valaki ellopja a tollat. A vándor, István gazdánál szerzett magának szállást, mégpedig az istállóban. Cserébe, napközben, a vándor néhány órát a libákat legeltette. Közelgett az István napi búcsú. Mikespuszta apraja nagyja, a búcsúra készülődött. Nagy nap volt ez a falusiak számára, hiszen ilyenkor hazalátogattak a családtagok. Az asszonyok sütöttek főztek, gyúrták a kenyeret és dagasztották a lepényt. A fiatal, eladó lányok segédkeztek, és közben repesve várták a vásárt, ahol könnyedén lehetett a legényekkel találkozni, és beszélgetni. A gyerekek pedig várták a mézesbábost, a játékokat és a sok látnivalót. A gyerekek már hajnalban a falu központba futottak, és bámészkodtak. Látták, ahogy érkeznek a szekerek, és a mesterek kipakolják a portékájukat. Reggel hét óra tájban, már kint csüngtek a tímárok bőr csizmái, a bőrművesek lószerszámai, a kádárok faedényei, és ott díszelegtek már a mézesbábos mézeskalács figurái is. De legnagyobb izgalommal a mutatványosokat várták a gyerekek, és a csepűrágókat, vagyis a színészeket. A búcsú a szent misével kezdődött, majd egészen estig tartott. Mindenki igyekezett kihasználni, a felhőtlen szórakozás eme röpke egy napját. Csak a boldogság színes tollú kék madara gubbasztott szomorúan a ketrecében. Ám néhány nappal később, beigazolódni látszódtak a vándor figyelmeztetései. Mégpedig az, hogy aki szelet vet, vihart arat. Mert István gazda Ilonka lánya, és még két fiú a faluban, súlyosan megbetegedett. Állandó hányás és hasmenés kínozta őket. Semmi nem maradt meg bennük, és ez kezdett súlyos kiszáradást okozni. Az asszonyok keservesen jajgattak, István gazda pedig komoran járt-kelt, fel alá, az udvaron. Csak a vándor maradt nyugodt, és bement Ilonkához, hogy megnézze. Ilonkának szerencsére láza nem volt. A vándor kikérdezte Ilonkát, hogy hol volt és mit evett. Majd végig ette ugyanazt a menüt, amit Ilonka. S elment a két másik falubeli fiúhoz is, és ugyanezt tette. A vándornak nem lett semmi baja az elfogyasztott ételektől. Mikor végzett a vizsgálódással, két közös pontot talált, ami mind hármójukra igaz volt. Az egyik az, hogy mindenki vásárolt a mézesbábostól, a másik pedig, hogy mindenki volt a szent misén, és az azt követő szentelt víz áldáson. A vándor érdeklődött István gazdától, hogy honnan jött a mézesbábos, de nem tudta megmondani. Így a vándor felkereste a kocsmárost, aki mindent hallott és mindent tudott. Természetesen most is tudott felelni. A szomszédos Kövecseslakáról jött. Így a vándor elkérte István gazda szekerét, és meglátogatta a kövecseslakai mézesbábost. Takaros ház előtt állította meg a kocsiját. Leszállt, és beköszönt.

- Adjon Isten! Kovács Árpádot keresem. – szólta a vándor.

- Én vagyok az. Mi járatban kend? – kérdezte a mézeskalács készítő.

- Venni szeretnék néhány figurát. – szólt a vándor.

Így vásárolt kakast, lovat, és szívet, melyeket a gyerekek, és Ilonka vett magának.

-S megnézhetném, hogy, hol készíti a figurákat?

- Természetesen, jöjjön.

A vándor, mindent rendben talált. Fényesre törölt asztalt, és tisztán tartott eszközöket látott. Így szépen elbúcsúzott. Hazafelé menet, be is majszolta a mézeskalácsokat. Másnap, mikor felébredt, nem volt beteg. A mézeskalácsok nem okozhatták, a betegséget. Ezt a vándor, kizárta. Így felkerekedett és elment a templomba. Ott is körbe nézett. A templom mögött talált egy nagy, fa dézsát, vízzel. A víz, nagyon piszkos volt. Mari, egy falubeli lány, éppen ott takarított, így a vándor, kikérdezte a vízről.

- Ne haragudjon, de meg tudná mondani, hogy ez milyen víz itt? – érdeklődött a vándor.

- Az szentelt víz. – válaszolt Mari.

-S mire használják?

- Az István napi mise után, megfürdetik benne azt, aki lelkileg tisztulni akar. – szólt Mari.

-S hányan fürödtek meg benne?- kérdezte a vándor.

- Azt nem tudom, a fél falu gondolom. De itt jön a pap, kérdezze őt! – tanácsolta Mari.

A pap megérkezett, hogy felkészüljön a misére. A vándor így őt is ki tudta faggatni.

- Jó napot! Meg tudná mondani, hogy Ilonka, István gazda lánya, Nagy Dani, és Marosán Béla is fürödtek-e a vízben a mise után?

- Jó napot. Azt hiszem, igen. - válaszolta a pap, kicsit gondolkodva.

- Elmondaná, hogy, hogy történik ez?

- Egy dézsát megtöltünk vízzel, én megszentelem. Majd megfürdik benne a falu. Először a legbetegebbek következnek, majd a felnőttek, ifjak, és végül a csecsemők.

- S mindenki ugyanebben a vízben fürdik? – faggatózott tovább a vándor.

- Igen.

- Jézusom!–kiáltott fel a vándor.

Éppen érkezett egy fiatal nő a csecsemőjével, hogy megfürdesse kicsinyét, mert a búcsú idején, erre nem volt alkalmuk. A vándor szélsebesen nekidurálta magát a dézsának, és kiöntötte. Nagy felzúdulás keletkezett.

- Mit csinál? - kérdezte a pap, felháborodottan.

- Megmentettem a csecsemő életét! Ha megfürdött volna a csecsemő, ettől a piszkos víztől, meghalhatott volna.

A nagy felfordulásra, Mari is, aki takarított, odament.

- Hogy, hogy meghalhatott volna? – kérdezte félig sírósan.

- Mert a kosz, betegséget okoz. - válaszolt a vándor.

- Az én csecsemőm tavaly ilyenkor halt meg, most vittem virágot a sírjára. – emelte fel a hangját Mari. - Ön az oka!- fordult a pap felé, majd, a mellkasára ütött a papnak, és keservesen elkezdett sírni.

- De hiszen ez egy népszokás, nem én találtam ki. – védekezett a pap.

- Akkor, fejezzék be, sürgősen, ha nem akarnak állandó haláleseteket a fürdetés után. – tanácsolta a vándor.

Mert a vándor, bejárta a messzi Keletet. Utazott ő lóháton, szamárháton, szekéren, sőt még egyszer elefántháton is. Volt egy barátja, aki patikus volt. Mindig szigorú tisztaságot tartott a patikájában. Azt mondta, hogy ez nagyon fontos. Sok gyógynövény használatát is megtanította a vándornak. Ezekből hozott is jó néhányat a batyujában. Azonban Európában, ekkoriban még nem ismerték a baktériumokat és vírusokat. Így amikor megsavanyodott a tej, néha még azt is gondolták, hogy valaki szemmel megverte a tejet. Ezért történhetett, hogy piszoktól sötétlő vízben fürödtek. A vándor haza sietett, és bement Ilonkához. Előkereste a gyömbér gyökeret a batyujából, és szelt neki egy darabot belőle. A gyömbér gyökér elmulasztotta Ilonka hányingerét. Majd kiment a konyhába és így szólt.

-Készítsenek gyógyteát, kamillából, kaporból, ökörfarkkóróból, medveszőlőből. Reszeljenek almát, és várják meg, míg megbarnul, és kérek jó féle pálinkát is. – adta ki az utasításokat a vándor. – Este közösen elmondunk egy imát Ilonáért. – fejezte be a mondókáját.

A vándor visszament Ilonkához és megitatta a teával, ami hasmenés ellen volt jó. Megitatta a pálinkával, ami fertőtlenített, és megetetette a reszelt almával, ami has fogó tulajdonságú. Este Ilonka kért egy pohár vizet. A víz, magmaradt Ilonkában. Az egész család, örömmámorban úszott. A vándor elsietett a másik két beteg kisfiúhoz, és ott is megismételte az eljárást. Este együtt a konyhában elmondták a közös imát. Majd Mackó, az óriás kutya kikísérte a vándort az istállóba, aki lefekvéshez készülődött. A vándor szeretett az állatokkal lenni, akik köré telepedtek. Ott élt Virág a ló és Ibolya a tehén is. Simogatta a macskát, ami hangosan dorombolt. A kutya a lába mellett hevert. Az állatok, ha valaki jót tett valamelyikükkel, akkor tudták, hogy a kéz mely simogat, őket is simogatja. Hogy a kéz, melyben jóság lakozik, az rájuk is kiterjed, még akkor is, ha nem éppen őket simogatja. De később Mackónak vissza kellett mennie a konyhába, szolgálatba, őrizni a boldogság madarának a tollát. Ilonka másnap már meg tudott enni egy fél szelet pirított kenyeret. S napról napra javult, a másik két kisgyerekkel együtt. Nagy volt az öröm István gazdáéknál. Akkora, hogy Ilonka felépülése után, egy szombati nap, nagy vigaszságot rendeztek. Már hajnal ötkor rotyogott a kopasztó víz, és Ilonka anyukájának a barátnői pucolták a csirkéket, kacsákat. Az egyik barátnő Gizella, a lehelet vékony rétes tésztát nyújtogatta az asztalon. Így Mikespuszta utcáin, ismét finom illatok terjengtek. Meg voltak hívva a rokonok, ismerősök, a fél falu. Délután kezdődött a mulatság. A vacsorára István gazda elhívta Matyi bácsit és a fiatalabb legényeket, hogy húzzák a talpalávalót. Mikor István gazda már igencsak emelkedett hangulatban volt, így szólt.

- Hogyan tudnám én neked ezt meghálálni, hogy megmentetted a lányom életét?

- Lenne egy kérésem, mégpedig az, hogy eresszék szabadon a boldogság színes tollú kék madarát! Had legyen boldog és szabad! - válaszolt a vándor.

Mivel István gazda már igencsak jó kedvében volt, így felelt.

-Hozzátok azt a madarat!

Ilonka édesanyja kihozta a kalickát, és kinyitotta. A madár repült, repült, fel a magasba!

- Van e még valami kívánságod vándor? – érdeklődött tovább Ilonka édesapja.

- Lenne még egy. A szentelt vízben való fürösztést hagyják abba! Különben minden évben emberek fognak meghalni. - szólt a vándor.

- Jól van. Beszélek a pappal. S neked vándor mostantól a tisztaszobában van az ágyad!

A tisztaszoba egy díszes szoba volt a paraszti házakban, melyet kidíszítettek, és csak nagy tiszteletben álló vendégek használhatták, vagy ők maguk, ünnepnapokon.

A mulatság éjfélig tartott. A vándor a házban aludt. Még egy pár napig vendégeskedett, majd szedelődzködni kezdett. Elbúcsúzott a ház népétől és Mackótól is. Ám Mackó ezt nem volt hajlandó tudomásul venni, és kísérte a vándort egészen az országútig. Majd az égen a boldogság színes tollú kék madara kezdett körözni, a vándor feje fölé szállt, és ráhullajtott egyet színes farktollaiból. Mert a madár tolla csak akkor hoz boldogságot, ha azt a madár önként adja, és csak annak, akit érdemesnek talál rá. Egy szekér közeledett, ami megállt, és felvette a vándort. Mackó vigasztalhatatlan volt.

A vándor hátranézett, és így kiáltott Mackónak.

-Mackó visszajövök, jó? Addig is légy jó kutya!

Mackó a vidám hanghordozás miatt, úgy gondolta, hogy ez valami jót jelenthet, és reménykedő szívvel, hazaporoszkált.