A csalafinta táska

A csalafinta táska.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu, Görbicfalva. Ebben a faluban lakott Dorottya. Dorottya fiatal volt még, de már szép, gömbölyű alakja volt. A fővárosból költözött Görbicfalvára, mert ebben a kis városban nőtt fel, és élt az ő férje. Azóta a családi rendezvényeken mindig nagyokat evett. S élvezte a vidék ízeit.

Ha unatkozott, vásárolgatott. Vagy az interneten, vagy boltokban. Volt egy táskája. Ez a táska egy fehér, horgolt bevásárló táska volt, hosszú fülekkel. Amíg kiszállt a kocsiból és bement a boltba, ezt a táskát vitte magával. Mindig alaposan bevásárolt. Sokszor túl sok mindent megvett, s a túlzsúfolt hűtőben, néha lejárt egy-egy élelmiszer. Egyszer csak Dorottya arra lett figyelmes, hogy hiányzik ez az. Néha egy kolbász, másszor a felvágott. Hiába kutatott utánuk az autóban, nem voltak ott. A táska ugyanis néha nagyra nyitotta finoman horgolt réseit, és kipottyantott magából ezt-azt. Más alkalommal egy nagyvárosba ment Dorottya vásárolni. A legújabb okos telefont szerette volna magának megvenni, mert a régi már egy éves volt. Az új telefon mellé új tok is kellett, és egy pár új cipő is, ha már nagyvárosban jár az ember. A horgolt táska, ezt az új telefont is kipottyantotta magából. Dorottya sírt-rítt, de az új okos telefon, nem került elő. Egy alkalommal Dorottya kimosta a horgolt táskát, míg a horgolt táska a szárítókereten függött, Dorottya egy másik táskát kezdett el használni. A lány észrevette, hogy az új táska, még ha tele tömi is, mindig épen hozza haza a bolti portékát. Nem hiányzik belőle soha semmi. Így gyanakodni kezdett a horgolt táskára. Arra gondolt, hogy a horgolt táska terhelés alatt túlságosan megnyúlik, és a lyukakon kiesnek a dolgok. Dorottya többé nem használta a táskát, elajándékozta. Egy idősebb nénihez került, Emese nénihez, aki már nyugdíjas volt. A napi bevásárláshoz használta. Emese néni, ha a fia haza érkezett mindig nagy lakomákat tervezett. A decemberi disznóvágás után, a fagyasztóládája telis tele volt hússal, hurkával és kolbásszal. De ez még nem volt elég, a helyi húsboltból, még további finomságokkal is gazdagította a kínálatot, tarjával, disznó fülével vagy májassal. Sosem volt elég.  A táska ilyenkor nagyra nyújtotta horgolt mintáit, és kipotyogtatott belőle ezt-azt. Néha egy disznó fület, másszor pedig a disznósajtot. Emese néni nagyon elkámpicsorodott a keletkezett kár miatt. Nem is használta többet a táskát. Egy beépített szekrény mélyébe rejtette. Emese néninek volt egy lánya is, Ingrid. Ingrid a karácsonyi ünnepek alatt egy sapkát keresett a szekrényben, és rábukkant a fehér, horgolt táskára. Rögtön elkérte. Emese néni átadta a táskát, de figyelmeztette a lányát, hogy szerinte ez a táska nagyobb súlyok alatt megnyúlik, és a réseken kiesnek a dolgok. Ingrid, mindenesetre elkezdte használni a táskát. Még tört fehér gyöngyöket is varrt az oldalára. Ingrid ha uszodába ment, telepakolta törölközővel és strandpapuccsal. Ha bevásárolni ment, akkor is magával vitte. De Ingrid mindig csak annyit vásárolt, amennyit el is fogyasztott. Beletette a müzlijét, a gabona kolbászát, és az almáját. Ingrid, egyetlen egyszer, mikor vett magának egy cipőt, tapasztalta meg, a táska kipottyantó tulajdonságát. De Ingrid belátta, hogy az a cipő, nem is volt feltétlenül szükséges, mert volt neki már másik.  

Ingrid megértette a táska különleges tulajdonságát, mely a gazdáját óvta a felesleges vásárlástól és fogyasztástól. A táska tudta, hogy a boldogság nem a lakomákban, vagy az újabb és újabb tárgyak megvásárlásában rejlik. A táska csak annyit tartott a bendőjében, amire valóban szükség volt. Mivel Ingrid általában nem vásárolt túl sokat, jóban volt a táskával, és továbbra is nagy szeretettel használta.