Az elvarázsolt kert

Az elvarázsolt kert.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szép város. Ebben a szép városban élt Franciska. Franciska minden szombat délután felkerekedett, és a legjobb barátjával, Gézával, sétálni indult. Ilyenkor nem siettek, Franciska vígan lépegetett a macskaköves utcákon. Szerette a barokk épületeket, és a városközpontot is, ahol egy padon, ami a nagy templommal szemben állt, mindig leültek és csendesen szemlélődtek.

Az egyik séta alkalmával, egy félreeső zugban, egy ajtóra leltek. Franciska kíváncsian benyitott, és lám, egy gyönyörű udvart pillantott meg. Az udvar tele volt rózsákkal, és még egy kis tavat is találtak. A tó mellett egy mohás padra letelepedtek, és ott beszélgettek. Ettől fogva, minden alkalommal betértek ide. Egy alkalommal srácokat találtak itt, akik fociztak. Franciska csodálkozott, hogy, hogy nem féltik a labdájukat. Még kiszúrja valami tüske. Jaj, csak el ne találjanak egy rózsabokrot, mert akkor letörnek a rózsa ágai. Gondolta magában.

-Vigyázzatok a rózsákra!- kiáltotta oda nekik Franciska.

A srácok furán néztek rá. De folytatták a játékot. A lány egy másik alkalommal, egy idős férfival találkozott. Vattacukrot majszolt. Beszédbe elegyedtek. A férfi mesélt arról, hogy itt milyen jól érzi magát. Rengeteg sok szép játékot lát itt az árusoknál és milyen vidáman csilingelnek a hinták. Az idős úr azt is elmesélte, hogy gyermekkorában, sohasem volt pénze, és csak néha hintázhatott. De most bepótolja. S már tovább is ment. Franciska arra gondolt, hogy itt mindenki egy kicsit furán viselkedik. Az idős úr, már lehet, hogy összekeveri a dolgokat. Nyugtatta meg magát Franciska. Már a szeptember kopogtatott az ajtón, és ő boldogan élvezte a lágyabb nap sugarait. Becsukta a szemét és pihent. A jó barátja Géza, ilyenkor a pad árnyékosabb részén hűsölt.

Egy októberi nap, amikor már hűvösebb volt az idő, szörnyűséges dolgot fedeztek fel az ajtóra ragasztva. Az volt rá kiírva, hogy építési terület, belépni tilos. Franciska, mindenesetre, benyitott, hátha valami magyarázatra bukkannának. A területen három embert látott. A polgármestert, egy építési vállalkozót, és egy jogászt. Kicsit közelebb húzódtak, hogy halljanak valamit a beszélgetésből. A polgármester kicsi volt és kopaszodó. Az ő hangját hallották.

-Ezen a telken, igen sok a romos épület és hulladék. Remélem, ezt önök akarják eltakarítani és nem a város feladata lesz. – szólt a polgármester.

Az építési vállalkozó és a jogász, csak egy üres telket látott, néhol betonnal az alján. Az építési vállalkozó sokat dolgozott, csak a telek ára volt neki fontos, hogy később már beépítetten, minél nagyobb hasznot hozzon. A jogász pedig csak azért tanult jogot, hogy egy aláírással sokat kereshessen. A polgármester is úgy alakította a dolgokat, hogy abból neki is mindig szépen jusson. Az építési vállalkozó és a jogász egymásra pillantott, mert ők semmiféle szemetet nem láttak.

-Nem értjük pontosan, hogy miféle romokra gondol. – szólt végül a vállalkozó.

A polgármester elsorolta.

-Ott az a düledező épület, az előtte álló törmelék halom, az a rozsdás bicikli, és így tovább. De a jogász és az építési vállalkozó továbbra is csak a puszta telket látta. Nem értették a polgármestert. Biztosan túlterhelte magát. Gondolta a másik kettő. S ekkor Franciskáék közelébe ért egy bozontos hajú fiatalember. Ő is fel volt zaklatva. Az éjszakai lepkékből írta a szakdolgozatát, és ő ide rengeteget járt megfigyelni őket. Franciska és Géza köré folyamatosan gyűltek az emberek. Mindenki fel volt háborodva. A gyerekek a focipályájukat féltették, az idős úr a körhintát, Franciska pedig a gyönyörű parkját. Hamar hangzavar keletkezett.

Itt mindenki megőrült. Gondolta magában az építési vállalkozó és a jogásszal együtt elment.

-Majd még visszatérünk a témára, addig pihenje ki magát polgármester úr. – szólt még vissza az építési vállalkozó.

Az emberek körbe fogták a polgármestert, hogy számon kérjék.

- Ez önkormányzati tulajdon, jogomban áll rendelkezni felette!

-S nem sajnálja ezt a szép parkot? –kérdezte Franciska.

- Miféle parkot?- kérdezett vissza.

Az öregúr, aki körhintázni járt ide, rosszul lett és Franciskáék hazakísérték. Mindeközben a polgármester is elviharzott, meghagyva, hogyha bárkinek is problémája van, a fogadóóráján, rendelkezésre áll. Miután hazakísérték az idős urat, visszamentek a kertbe.

-Gyere, sétálgassunk még itt, ameddig még tudunk. – szólt Franciska jó barátjának, Gézának.

Franciska elkezdett keservesen sírni. A gyönyörű park elvesztése, nagyon fájt neki. S miközben így sírt, megszólalt az egyik rózsa.

-Ne sírj! Mi csak a te képzeletedben létezünk, amit te ide, erre a területre kivetítesz magadból. Minket, rózsákat, vagy a platán fákat, csak az láthat meg, akinek tiszta a szíve. Akit csak a pénz motivál, az nem lát itt semmit. Akinek az évek során megcsúnyul a lelke, az pedig szemétdombot lát ezen a telken. Ha valakinek valami nagyon kimaradt az életéből, az a veszteségét vetíti ide, erre a telekre. Mindenki azzal tölti meg ezt a telket, ami a lelkében lakozik.

-S akkor mi van itt valójában? – kérdezte Franciska.

-A lehetőség. Ami ha bátorsággal és kitartással párosul, meg is valósulhat. De ha csak az önérdek motoszkál az emberben, az végső soron, elpusztít mindent. Hajdanában itt egy nagypolgári család lakott, akiknek palackozó üzemük volt. A családfő finom üdítőket készített málnából, bodzából, és gyömbérrel vagy mentával fűszerezte. Az akkori lakosság nagyon szerette. Még külföldre, szlovén és horvát területekre is szállítottak. De a második világháború kitörése után, csak a feleség maradt életben. Ő szörnyű fájdalmában kivándorolt, és azt kívánta, hogy erre a telekre, csak jó szándékú emberek léphessenek. A háztat lebontották. De mi rózsák és fák, itt őrizzük a hajdani szépséget, a régi lakók kezeinek munkáját. S ha valaki, arra érdemes, annak mi megjelenünk.

- De én nem szeretnélek titeket elveszíteni!- kiáltott Franciska.

- Még nincs veszve minden!- szólt vissza a rózsa.

A polgármester nem tudott megegyezni a vállalkozóval, hiszen másképpen látták a telket. A polgármester az egyik cimborájával elvitette az egyik szemétdombot. Gondolván, hogy így mesésebb lesz a telek. De mit látott ismét a következő napon? Megint szeméthegyeket. Vajon ki hordja ide a szemetét? Kérdezte magában. Másnap éjjeli őrt állítatott a telekre, aki azonban senkit sem látott. A szemetet ismét elvitette. De a következő nap, megint ott találta. A polgármester tajtékzott. S Franciska éppen arra járt.

- Miért idegeskedik polgármester úr?- kérdezte Franciska.

- Mert valaki minden éjjel idehordja a szemetét. – válaszolta.

- Tegyen ma valami jót, minden hátsó szándék, vagy érdek nélkül, s meglátja, a szemétdomb el fog tűnni!- javasolta Franciska.

- Hogy jön ez ide?- kérdezte a polgármester.

- Csak próbálja ki. Mellesleg, meghagyhatnák ezt a telket nekünk városlakóknak, és építhetnénk itt egy csodás parkot!- próbálkozott Franciska.

A polgármester nem szólt semmit és elment. De elgondolkozott a mondottakon, és aznap elvitte a kutyáját sétálni. A fehér színű, lenyírt szőrű, életében sokat nem sétált foxi, összevissza húzta a polgármestert, egyszer majdnem el is esett benne. Nem is emlékezett arra, hogy mikor gyalogolt utoljára. A mozgástól már elszokott lábai, hamar elfáradtak. Fél óra után haza is fordultak. Másnap visszament a telekre, és valóban kevesebb szemetet talált ott. Sőt három tő vasrózsa jelent meg. De a polgármester nem sokáig bámészkodott, hamar autóba szállt, és elviharzott, a boltjai és üzemei felé. A telek eladását az alpolgármesterre bízta. Akinek sikerült megegyeznie az építési vállalkozóval. Két új lakás épült. Egy kis közös udvart hagytak a lakóknak. Az új lakásoknak sűrűn cserélődtek a lakói. Bizonyos lakók sárkányt láttak az udvaron, más lakó, állandóan betörőket. Mindenki azt, ami a lelkében volt. Az egyik lakó végül egy idős órásmester lett. Rögtön megtetszett neki a park. A másik lakásba pedig egy kutyaiskola tulajdonosa költözött. Mind a két lakó jól érezte magát itt. Franciska is betévedt néha ide Gézával, a jó barátjával. Az öreg órásmester nem bánta. Szerette a társaságot. S így az udvar régi látogatói, lassan visszaszivárogtak. Újra feltűntek a fiúk, de a hely hiány miatt, már nem fociztak, hanem kosaraztak. Visszatért az idős úr, aki körhintázni járt ide. S éjszakánként a bozontos hajú fiatalember is megfigyelhette az éjszakai lepkéket. Franciska boldog volt, hogy szombat délutánonként ismét üldögélhetett gyönyörűséges parkjában. De most már nemcsak kettesben Géza barátjával, hanem hármasban, az órásmesterrel együtt. Egy alkalommal Franciskát megszólította a rózsa.

- Kedves Franciska, mit szólnál hozzá, ha újra telepítenénk a parkot az új lakókkal? Akkor újból, a valóságban is létezhetnénk, nem csak a széplelkű emberek szemében?

- Jó. Megbeszélem az itt élőkkel. – válaszolta Franciska.

S lépésről lépésre, megteremtették az elveszett kertet. Befüvesítették, rózsatöveket és platánfa csemetét vásároltak. Még a kis tavat is újraépítették. Olyan szép lett, mint egykor. S a rózsatő örvendezett, hogy újra élhet a már elveszett kertben. Az elvarázsolt kert, nem volt többé elvarázsolt, de csak olyan embereket vonzott magához, akik megőrizték lelkük szépségét, akiknek a kert tündökletes világa érték volt, vigyáztak rá, és nagy becsben tartották.