A mesefigura palota

A mesefigura palota.

Egy tavaszi éjszakán Doloróza hintója egy kisvárosban, Bóngófalván suhant. Doloróza egy történet főszereplője volt, amit egy lány írt. Tündér leány volt, vagyis inkább tündér asszonyság. Arra lett figyelmes, hogy pici fények kacskaringóznak a bongófalvi könyvtár felső emeletének ablakaiban. Egy lámpás szórta fényét és megannyi pici szentjánosbogár. Közelebb ment, és bekukkantott. S be is ment. Sok kis mesefigurát látott összebújva, és csillogó szemekkel figyeltek egy mesélőt. Egy kis rókát, akinek Vuk volt a neve.

-Ti mit csináltok itt? – kérdezte őket Doloróza.

A kis csapatban mindenféle lény volt. Koboldok, tündérek, manók, erdei és háziállatok.

-Mi, hallgatjuk kis Vukot, hogy milyen volt neki, mikor esti meseként felolvasták őt. S most elmeséli mindazt, amit mi soha nem tapasztalhattunk meg. - válaszolta Gréti egy tehén.

A kis gyülekezet ugyanis olyan mesefigurákból állt, akik olyan mesékben szerepeltek, akiket soha nem adtak ki a könyvkiadó vállalatok. Nem lettek belőlük mesekönyvek. Ott pihentek füzet lapokon, és számítógépeken. Örökösen csak várakozva.  S minden este azon búslakodtak, hogy belőlük nem lett igazi, élő mesefigura. S ők soha senkinek nem mondhatják el, csodás történetüket, nem mutathatják meg csodaszép kis lelküket. S így mindenki az utcán szomorúan kóborolt, valaki falevélen aludt, másvalaki odúban. Mígnem egy nap összeverődtek, és idejöttek hallgatni kis Vuk, Csipkerózsika, és más mesék szereplőit, akik elmesélték nekik, hogy hol jártak, kiknek lettek felolvasva, és mit csináltak.

–S ezekből az élményekből táplálkozunk mi is. - folytatta a feleletet Móric a ló.

-Értem.- válaszolta Doloróza. -  Akkor én is csatlakozok hozzátok!

Mikor vége lett a találkozónak, Doloróza elhajtott hintóján, de nem haza ment, hanem egy mese illusztrátorhoz, hogy egy csodás kastély tervrajzát elkérje. A mese illusztrátor egy nagyváros kacskaringós utcájában lakott, egy borostyánnal benőtt házban. Doloróza belopózott, és álmában belesúgta a fülébe az illusztrátornak, hogy mit szeretne. Nem mert megjelenni életnagyságban, hiszen az illusztrátor biztosan nem hinne a szemének. 

- Elkérhetem csodás palota rajzodat, nekünk, mesefiguráknak? Abban laknánk a bongófalvi erdő közepében. - mondta Doloróza.

- Hát persze! Számomra a megtiszteltetés! – válaszolta az illusztrátor.

- Köszönöm szépen!

S Doloróza, jól megjegyezte magának, hogy pontosan ugyanolyat varázsoljon. Doloróza vissza utazott Bongófalvára, és az erdő közepébe, egy kis tisztásra, odavarázsolta a palotát. Másnap este a mesefigura találkozó után előadta az ötletét.

- Kedves mesefigurák! Készítettem nektek egy csodás palotát, ahol mindenki elfér. Lent vannak az istállók, odúk, és kotorékok, a felsőbb szinteken a szobák. A földszinten pedig egy nagy szoba kandallóval. Szeretnétek benneteket odahívni lakni! S minden este a kandalló mellett, valaki elmesélné az ő meséjét! S mi figyelmesen hallgatnánk! Így mindenkiből esti mese válhat! Mit szóltok?

- Ez fantasztikus ötlet!- szólt Leonóra a szén cinege.

- Nekem is tetszik. - ujjongott Tibold a kobold.

Mindenki el volt varázsolva az ötlettől, és csoportosan elindultak a bongófalvi erdő közepébe. Szépen berendezkedtek. A földszinten istállók álltak, oda költöztek az állatok. A manók, tündérek, koboldok, az emeleten, és a madarak, a tetőtérben foglalták el helyüket.

S esténként, valaki elmesélte a történetét. Mindenki, sokkal jobban érezte magát. Ám egy nap Doloróza arra lett figyelmes, hogy Tibold a kobold, nagyon szomorú.

- Bánatos vagy, mert nem vagy igazi mesefigura, igaz?- kérdezte Doloróza.

- Igen. –szólt Tibold.

- Nézd, minden meseíró, azért ír mesét, mert nagyon szereti ezt csinálni, ez a tevékenység van a szíve közepében. Te egy szeretetből született lény vagy! Ezt ne feledd! S ha soha nem is leszel híres mese, a lényeg, hogy egy mese, és benne egy mesefigura, mindig a szépet és a jót tanítja a gyerekeknek. S ez a lényeg!

- Óh, ezt nagyon szépen mondtad.

S Tibold szomorúsága eltűnt, mintha elfújta volna a szél. S ekkor valami váratlan dolog történt. Hatalmas izgalom és felbolydulás hallatszott a palotában.

- De hiszen engem valaki hív! Fellépésem lesz!—kiabált önfeledten Ferdinánd a medve.

- S nekem is! –folytatta Benő a béka.

- Nekem is!- szólt Makóberci a légy.

- Mi történik itt?- kérdezte Doloróza.

Ekkor megérkezett Tünde, a rigó.

- Én tudom mi történt. - szólt Tünde.

- Mi?- kérdezték kórusban az otthon maradottak.

- Egy fiatalember, egy családapa, készített egy oldalt az interneten, ahol a meseírók megoszthatják a meséiket. S most minden meseíró feltölti meséjét az oldalra. S a szülők, pedig felolvassák a gyerekeiknek!

- Nahát!- ujjongtak a mese lények.

S ettől kezdve csupa játék, móka és kacagás volt az élet a palotában. Mert a mesefigurák legmerészebb álma teljesedett. Mert bizony minden mesefigura sorra került, és esti mese lett belőle. A mesefigurák minden reggel, mert akkor nem voltak annyira elfoglaltak, ujjongva mesélték el, hogy hol jártak és miket láttak. Beszéltek aranyos gyerekekről, akik figyelmesen hallgatták a mesét. Színes gyermek szobákról, baldachinos ágyakról, óriási plüss mackókról. Volt, aki életnagyságú mesefigurát is látott, kartonból és ruhából elkészítve. Beszámoltak még csodás esti lámpákról, törődő anyukákról, odaadó apukákról és kedves nagymamákról, nagypapákról, és soha többé nem  voltak szomorúak.