A zongora

A zongora.

A zongora

Volt egyszer egy zongora, amely egy városi lakás egyik termében állt. Aki készítette, egy régi vágású zongora készítő volt, aki maga választotta ki a fát, amelyből a hangszert megalkotta. Ennél a zongoránál is így történt. Fogta magát a mester, egy favágóval, és felmentek a bajor hegyekbe. Kiszálltak az autóból és a mester bement az erdőbe.  Nagyon szerette a fenyőfákat. Hatalmas törzseikkel susogtak a szélben, s a mester nagyokat szippantott a friss, hegyi levegőből. Ment, mendegélt. Nézelődött. Egyszer leült egy korhadt fa kidőlt törzsére, és mesélt a fáknak, a zene szépségéről.

- Tudjátok fák, ha egy fenyőfából zongora készül, a legszebb melódiákat is képes lesz megszólaltatni.

- De azok milyenek?- susogták a fák kíváncsian.

- Olyan, mint eső után a napfelkelte. Nedvesek a tűleveleitek, nincs túl hideg, sem túl meleg, szél bújkál köztetek, miközben az égig nyújtózkodtok.

- De akkor elpusztulunk. - válaszolták.

- Másféleképpen éltek tovább.

- Nem, köszönjük, szépen. - szóltak a fenyőfák. A mester kicsit búslakodott, hogy ma, üres kézzel kell elmennie.

- Én talán megpróbálnám. - válaszolt egy közülük.

- Remek!- szólt a mester.

Hívta a munkását, aki már türelmetlenkedett. Nem tudta, merre jár már ilyen sokáig. Na, nekem is ezzel a szédült zongora készítővel kellet összeállnom. Gondolta magában. A fenyőfát elszállították és megkezdődött a munka. A hangszerkészítés, sok- sok munkafolyamatból állt, és több mester összehangolt munkájára volt szükség. Csattogtak a kalapácsok, vésők és fúrók. A 88 kalapácsot behelyezte a mester és megkezdődött a billentyűk beállítása. A mester sok éves tapasztalata kellett ehhez a munkához. S mikor készen lett, ez volt az a zongora, mely a városi lakás egyik termében állt. A házigazda kislánya gyakorolgatott rajta néha. Egyszerű dallamokkal küzdött. Néha leült játszani rajta, de máskor nem. Magdi néni, a ház takarítónője, és egyben mindenese, a tollseprűjét tartotta rajta takarítás közben, s néha még a nedves törlőkendőjét is a zongorán felejtette. A zongora kicsit szomorkodott. Úgy látszik, hogy engem az az ember ott, az erdőben, becsapott. Hol van itt a felkelő nap és a hegyvidéki szél? Sóhajtott az egykori fenyőfa. Ettől a lakástól élt nem messze Bernát, a földrajz tanár. S egyszer meglátogatta barátját, aki ennek a zongorának a tulajdonosa volt. A nappaliba belépve, rögtön feltűnt neki a zongora. Kecses lábaival állt a szoba szélén.

- Kipróbálhatom?- kérdezte Bernát a barátját.

- Persze.

S könnyed dallamokat kezdett játszani rajta. Majd egy kicsit búsabbakat is. A barátjának nagyon tetszett Bernát játéka. Rögtön meg is hívta a karácsonykor rendezendő házi koncertjére.

-Az unokatestvérem, aki zongoraművésznő, itthon lesz, és megkértem, hogy zenéljen nekünk egy kicsit. S te is felléphetnél! Mit szólsz hozzá? - kérdezte a barát.

Bernát kibúvót keresett, azt mondta, hogy majd megbeszéli a feleségével. Lassan lépkedett haza a macskaköves utcákon. Beszívta a friss, hideg levegőt, hogy segítsen neki a döntésben. Sokáig bolyongott. Igazából, ez volt a szíve álma, zenélni, de a zongoraművésznő jelenléte, elbizonytalanította. Ő hobbi zongorista volt. Amikor zongorázott, úgy érezte, hogy elmondhatja másképpen is, amit szeretne, nem csak szavakkal. Mintha, még egy nyelvet beszélne. S ilyenkor egy kicsit úgy érezte, mintha felkapcsolódna az éghez. Haza ballagott, és elmondta a feleségének. Aki azt gondolta, hogy ez nem verseny, és ha ő a játékával, valami szépet ad az embereknek, akkor, abból, mi kár származhatna? Bernát bízott felesége ítéletében, és igent mondott. Felhívta barátját, aki nagyon örült a válasznak. Közeledett a nagy nap. Bernát gyakorolt, és gyakorolt. Mikor elérkezett a koncert időpontja, Bernát felvette a legszebb ingét, és elindult a feleségével a barátjához. A hideg, téli, késő délutánon, csúszósra fagytak a járdák, és csak araszolva lehetett haladni. Azonban így a késés veszélye fenyegetett. De mégsem akarta megszaporázni a lépteit, nehogy a felesége, vagy ő, elessen. Így elkéstek. A házigazda széles mosollyal köszöntötte, s mondta, hogy semmi baj, egy pár perce, az unokatestvére elkezdte a házi koncertet.

- Micsoda?- hördült fel a későn érkező. Az lehetetlen! Én a művésznő után, már nem szeretnék játszani! A híresség után játsszak én, aki néha klimpíroz egy kicsit?

- De én már beharangoztam, hogy te is fogsz játszani. Legalább egy dalt játssz el! - kérlelte a barát.

- Na, jó. - válaszolt Bernát.

S beosontak a nappaliba. A szép, kis zongora pedig ismeretlen tájakon járt, hihetetlen hangok csendültek fel belőle, de a felkelő napot, az ágak között surranó szelet, nem sikerült kicsalogatni belőle a művésznőnek. Mikor befejezte, tapsvihar köszönte meg az előadást. S ezután következett Bernát. Két darabot adott elő, az első, gyermekkora kedvenc dala volt. Majd következett a második. Mely lassan indult, de már az elején lehetett érezni, hogy csendes várakozásra készteti a közönséget. Bernát olyan sokszor gyakorolta a darabot, hogy ujjai könnyedén engedelmeskedtek, s ő csak a darab mondanivalójára koncentrált. S mikor legszebben szólt a dal, a dallam szárnyalásával, vele repültek a lelkek is, el a hétköznapok szorongató bilincsei közül. Bernát, aki a zongora előtt ült, egy aranyló búzamezőre gondolt, ahol a nagyapjával sétált. Egy lány is ült a nézők között, aki most tisztán érezte, hogy jól tette, hogy ott hagyta az állását, amit nem szeretett. A nagypapa ,aki a sarokban szunyókált, most felébredt, és arra a lányra gondolt, akit ötven évvel ezelőtt, nem szólított meg. S még Magdi néni, a takarítónő, aki éppen a konyhában serénykedett, annak is megállt a kezében a fakanál, és arra gondolt, hogy ha hazamegy, felhívja a lányát, és beszél egy kicsit az unokájával. S a zongora, most ugyanazt a szépséget hallotta, mint mikor éjjel az erdőben a macskabagoly rikoltozott, vagy amikor az énekes nádi poszáta dalát hallgatta. Most már megértette, hogy akkor az az ember, ott az erdőben, amikor a zenéről mesélt, miről is beszélt neki. S többé már nem érezte magát becsapottnak.