Feri és a szótárfüzet

Feri és a szótárfüzet.

1960-ban járunk, amikor Váradi Ferenc még csak 10 éves volt. Augusztus vége van. Feri hazahozta a tankönyv csomagot, és átnézte a könyveket. Nem ment sem pecázni, sem bringázni, hanem fogta magát és egy ültő helyében, végig olvasta az orosz könyvet. S akkor, az egész könyv belement a fejébe. Úgy ahogy volt, megtanulta.

De hogyan volt ez lehetséges? Ferike a nyári szüneteket mindig a nagyszülőknél töltötte, a Tisza mellett. A nagyszülei tanyáján töltötte életének legboldogabb éveit. Volt, hogy a kertben segédkezett, a veteményesben a nagymamájának. A nagymamájának volt egyszer egy disznója, akit a nagymama nevelt fel, mert az anyja ellökte magától. Az a disznó olyan hűségesen kísérte a nagymamát, mint egy kutya. Mindig ott turkált mellettük a veteményesben. Volt olyan is, mikor a nagypapa fellőtt az égbe, lehullott a sok veréb, és azt a nagymama mind megkopasztotta, és jóízűen elkészítette, pörköltnek. Persze, ezt ma már nem szabadna megtenni, mert a veréb védett madár. A nagypapája, minden héten, más nyelven beszélt Ferikével. Első héten németül, a második héten oroszul, a harmadik héten magyarul, és a negyedik héten szerbül. A kicsi Váradi Ferike, előbb tudott írni és olvasni oroszul, mint magyarul. E miatt, néha még felnőtt korában is összekeverte a betűket. Mert a magyar g, az orosz d hangot jelentette. Így történhetett, hogy Ferike fejébe az orosz könyv tüstént belemászott.

Egy iskolai napon Ibolya tanárnő, aki oroszt tanított, szóvá tette, hogy Ferikének, miért nincsen szótárfüzete. Többször is szólt, mígnem elkérte Feri ellenőrzőjét, és beleírta, hogy a gyereknek nincs szótár füzete. Ferike szorongó szívvel sétált haza. Azt tudta, hogy ezt az anyukájának nem szabad megmutatnia, mert abból, nagy felfordulás lesz. Így Váradi Ferike, megvárta a megfelelő pillanatot, és az apukája elé tolta az ellenőrzőjét. Mert az idősebb Váradi Ferenc munka után, szeretett legurítani néhány üveg sört. S ezt a pillanatot várta meg Ferike. Az édesapa elolvasta az ellenőrzőt, és így szólt.

-Igen, nincs a gyereknek szótár füzete? – kérdezte emelt hangon. –Mert nem is kell neki!- válaszolta. 

S szép kövér betűkkel beírta ezt az ellenőrzőbe. Feri a legközelebbi orosz órán megmutatta az ellenőrzőjét. A tanárnő nagyot nézett, majd felállt az asztaltól. S egyenesen az igazgatói irodába ment. Ott megmutatta az irományt Kovács igazgató úrnak. Az igazgató úr megnézte, majd szelíden így szólt.

       -Ibolyka tanárnő, ne bántsa ezt a gyereket!

       A tanárnő megint tágra nyílt szemekkel nézett egyet, majd megadóan elvette az ellenőrzőt, és visszament az osztályterembe. Letette Ferike mellé az ellenőrzőt az asztalra, és többet nem szólt a dologról. Mert bizony egyvalamit nem tudott Ibolya tanárnő. Méghozzá azt, hogy Kovács igazgató úr, az idősebb Váradi Ferenc, vagyis Ferike apukája, és Fabula András, hárman egy században szolgáltak a II. világháborúban, és az egész századból, csak ők hárman jöttek haza. S ők hárman, minden hónapban egyszer összegyűltek, és megittak egy pofa sört az egyik vendéglőben.

Évtizedekkel később Ferenc, az alföldi nagyváros híres szállodájában villás reggelit evett, hét angol mérnök társaságában, akik a leghíresebb kóla gyártó cég emberei voltak, és Feri nekik tolmácsolt, hónapokig. Mikor a ruhatárhoz ért, megpillantotta Ibolya tanárnőt.

-Jó napot kívánok, megismer még?- kérdezte Feri.

-Nem, kicsoda ön?

- Feri vagyok, Váradi Feri. Tessék tegezni!

-Jó napot kívánok! Nem tudom én már önt tegezni. - válaszolta Ibolya tanárnő.

S beszélgettek. Ibolya tanárnő időközben elvált a részeges férjétől, a lánya szerencsétlenül járt, a fia autóbalesetben meghalt. Így, hogy ne legyen egyedül nyugdíjas éveiben, ruhatárosi munkát vállalt.

Ettől fogva minden hónapban Ferenc és Ibolya tanárnő találkoztak egy cukrászdában és egy sütemény mellet beszélgettek. De egy nap Ibolya tanárnő nem jött többé. Ferencnek sikerült megtudakolnia, hogy Ibolya tanárnő elhunyt. Így ért véget az egykor kisgyerek Váradi Ferike és Ibolya tanárnő barátsága.

Igaz történet alapján.