A mammutfenyő és a kis réti virág

A mammutfenyő és a kis réti virág.

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy mammutfenyő. Fiatal volt, kitűnt a többi fenyő közül sudár termetével. A fenyő az erdő mélyén élt, körbevették a többiek. Szeretett köztük lenni, de többet akart látni a világból. Hiába nőtt magasra, nem látott ki a fák közül, és bár szavát a szél messzefújta, csak a környező fák válaszoltak neki. Mindennap nézelődött, probálkozott, tekergett mindhiába. A világ távol maradt. Csak a madarak meséltek neki néha a környező rétek szépségéről, a mezők gazdagságáról.

A fenyő sok időt töltött így egyedül. Egyszer aztán hangos lármára ébredt. Nem értette mi történik, és nem is látta a többiek mozgolódása miatt. Mígnem emberek jöttek, akik kivágták a szomszédjait, megtizeldelték az erdőt. A fenyő a megritkult erdőn át rálátott a rétre, amiről a madarak meséltek. Csodaszép volt, színes és hivalkodó, bogarak ezrei repkedtek a virágok körül. Arra gondolt, milyen szerencsések a fák a réten, hogy oda születtek. Mennyi élet és szín van körülöttük, egész nap elnézné, ahogy a virágok növekednek, a méhek dolgoznak, vagy ahogy a rókák vadásznak. Milyen jó is lenne odatartozni és nem az unalmas mammutfenyők közé, akik mindig ugyanarról beszélnek és olyan öregek, hogy már emlékeik sincsenek. 

A réten egy kis virág kezdte meg élete első napjait anyja szirmai között. Sok testvére volt, mind azt várták, hogy kirepüljenek és önálló virágként éljenek a mezőn. Egyedül a kis réti virág nem szerette a nagy zajt és ricsajt, ami körülvette. Egyedül éjszaka volt csend, de a kabócák akkor is olyan hangosan ciripeltek, hogy nem tudott tőlük aludni. Nyugalomra vágyott, egy csendes helyre, ahol megóvják őt attól, hogy szaladgáló cipők letiporják és fürge ujjacskák letépjék. Az erdő mélye jó hely lehet, gondolta. Bárcsak odaszülettem volna.

Egyszer csak nagy szél kerekedett. Itt az idő – mondta az édesanyja – készüljetek! Koncentráljatok erősen és a szél oda visz titeket, ahová csak szeretnétek. A kis réti virág becsukta a szemét és várt, közben talán el is szunyókált. Arra ébredt, hogy félhomály veszi körül, nem lát mást csak hatalmas fenyőket és leveleket. Sikerült – gondolta – itt vagyok az erdőben. Nagyon magányos hely és kicsit sírva fakadt, hogy milyen messzire sodorta őt a szél a családjától.

Miért sírsz kis réti virág? – kérdezte tőle valaki a magasból.

Azért sírok, mert hiányzik az otthonom. Tudom, ide vágytam, de olyan egyedül vagyok. Te ki vagy?

Én mammutfenyő vagyok. Ide születtem, te szerencsés vagy, hogy költözni tudsz a széllel, én sajnos csak innen nézhetem a világot. Segítek neked, hogy otthon érezd magad – mondta a fenyő. Ekkor a fenyő felnézett az égre és elküldte üzenetét a madarakkal.

A nap finoman cirógatta a fenyő ágait. Szerette volna, ha a kis virág jól érzi magát új otthonában, így addig igazgatta az ágait míg a nap sugarai leértek egészen a földig. Nem sokkal később méhecskék közeledtek a rét felől, óvatosan jöttek, hiszen még nem jártak errefelé. Meglátták a kis réti virágot, körbe dongták. Hé, ez csikis! – nevetett fel a kis réti virág.

Ahogy telt az idő a virág mesélt a fenyőnek a rétről, az ottani életről, a pillangókról és a pockokról, pókokról és szöcskékről és sok olyan apróságról, amiről a fenyő még nem hallott. A mammutfenyő pedig mesélt a fenyők magányáról, nagyságáról, fontosságáról és sorsáról. A méhek pedig ezután mindennap eljöttek.

Egy nap a mammutfenyő arra ébredt, hogy színes, pompás virágmező veszi körül. A többi fenyő is kitárta ágait, hogy a nap rásüthessen az összes kis növekedő virágra, és bogarak, madarak szálljanak a rétre. Nap nap után a mező egyre sűrűbb és gazdagabb lett. A kis virág nagyon örült, hogy újra a régi környezet veszi körül. A mammutfenyő pedig sosem remélte, hogy egyszer réti fa lesz belőle.