A megtalált bátorság 2. rész

A megtalált bátorság 2. rész.

A katona csodálatos felépülésének híre hamar elterjedt a táborban. Korábban senki nem adott volna egy lyukas garast sem az életéért, de most mindenki nagyon örült, hogy visszatért közéjük. Ahogy jobban érezte magát, újból az első sorban harcolt, ahogy mindig. Tette, amit kellett, de érezte, valahogy nem olyan, mint régen. Amikor célra tartott, gyöngyözött a homlokán az izzadtság, megremegett a keze, és elvétette a lövést. Heves szívdobogása volt, de nem az izgalomtól, hanem a félelemtől. A társai nem tudták mire vélni, mi történt vele. Ő, akire mindig számítani lehetett, most hátramaradt, elbújt mögéjük a harcban.

Teltek a napok, csata csatát követett, és csak nem akart elmúlni belőle ez az érzés. Mintha belekapaszkodott volna tíz körömmel a hátába, jó szorosan, és nem eresztette. Amerre ment, cipelte magával a félelmet. Zavarta nagyon, de nem tudott ellene semmit sem tenni, teljesen tanácstalan volt. A bajtársain észrevette, hogy tudják róla, esténként látta a tábortűz mellett a tekintetükben. Hallotta, ahogy összesúgnak a háta mögött, és látta, ahogy ujjal mutogatnak rá. Az egyik este épp őrségből jött visszafelé a sátrukhoz, amikor meghallotta, ahogy két társa beszélget, eléggé kapatos hangon. Behúzódott az árnyékba, onnan hallgatta, mit beszélnek.

– Én mondom, komám, nincs ez így jól. Csak úgy elbújik mögénk, miközben mi az életünket kockáztatjuk?

– Ne beszélj így róla! Nem az ő hibája. Megsebesült, oszt így járt. Majd elmúlik. Korábban hányszor megmentette a te életedet is? Vagy tán már el is felejtetted, hogyha ő nincs, most nem szlopálnád itt a pálinkámat, hanem alulról szagolnád az ibolyát?

Csak egy hangos morgás és böffentés volt erre a válasz. Cigarettára gyújtottak, sokáig hallgattak, majd az alacsonyabbik egyszer csak megszólalt:

– El kellene küldeni az erdei tündérhez, aki a bátorság forrását őrzi. Ott inna a vízből, és egyből meggyógyulna.

– Ne beszélj ostobaságokat, hallod-e. Ha létezne az a forrás, az ellenség már rég kiitta volna az utolsó cseppig.

– De bizony létezik, ha mondom.

A magasabbik, a pálinkaszagú, nagyot szippantott a cigarettájából, jó mélyre leszívta a füstöt, félrefordította a fejét, és sunyi tekintetével méregette.

– Tán láttad te magad? A tündért is, meg a forrást is?

– Én magam nem láttam, de biztosan tudom, hogy létezik. Ismerek egy embert a városban. Ő mesélte nekem, hogy az egyik földijének van egy komája, akinek a szomszédjában lakik a keresztapja, na annak a középső fiának van egy cimborája, az ivott abból a forrásból, és soha többé semmitől se félt.

– No hiszen, előbb kel fel a nap a seggemből, minthogy én elhiggyem neked ezt a marhaságot. Még hogy tündér.

Azzal botladozva továbbállt, nem foglalkozott a társával. A katona, aki eddig a sötétből hallgatta a történetet, most odalépett hozzá. Izzadtság, pálinka és dohányfüst szagának keveréke csavarta az orrát, de nem tétovázott.

– Figyelj csak, bajtárs! Úgy hallottam, te tudnál nekem segíteni.

A másik meglepődött, hogy egy árny csak úgy elé lépett. Hunyorgott a sötétben, mert hirtelen nem ismerte fel, ki az. Amikor meglátta, hogy a beteg katona az, kissé elszégyellte magát.

– Hallottad, amit az előbb beszéltünk?

– Igen. Onnan tudom, hogy te segíthetnél rajtam.

– Én nem, de az erdei tündér igen.

– És hol találom azt a tündért? Te ismered azt a helyet? Kérlek, mutasd meg nekem!

Emez kicsit tétovázott, de némi hallgatás után csak kibökte:

– Hát... Én nem ismerem, vagyis nem tudom, pontosan hol van... de úgy hallottam... Várjunk csak, merre is... – Megvakarta a füle tövét, böffentett kettőt, szívott egyet a cigarettájából, aztán így folytatta: – Mész egyenesen a királyi úton, amíg el nem éred a tölgyeserdőt. Ott a fák között van egy ösvény, amit alig lehet észrevenni. Azon elindulsz befelé, egészen addig, ahol a legsötétebb az erdő és a legtöbb fenevad lakik. Ott fakad a forrás. A tündér ott ül éjszaka a partján, és őrzi a vizet, nehogy bárki igyon belőle.