A kisbalta

A kisbalta.

Fjodor Ivanovics Gyenyiszev újra és újra lecsapott a lába előtt heverő farönkre. Egy pillanatra megállt, letörölte az izzadtságot a homlokáról, majd folytatta a fa hasogatását. A tél már a nyakukon volt, és Mása, a felesége folyton nyaggatta:

– Vágd fel a fát, apjuk, mert befagy a fenekünk, ha hideg lesz.

Fjodor Ivanovics nagy darab, jámbor ember volt, nem ellenkezett a feleségével. Rendes asszony volt Mása, jól főzött, rendben tartotta a házat, nem tiltakozott, ha közeledett hozzá. Csak egy hibája volt, szeretett sokat beszélni az istenadta. A férfi nem volt az a beszédes fajta. Ezt mindig meg is kapta az asszonytól:

– A Jóisten áldjon meg, Fjodor Ivanovics! Hát mi vagyok én? Gondolatolvasó? – nyaggatta a felesége. – Mondjad már, no, hogy mit főzzek ebédre?

Mondta volna ő, de hát mindegy volt neki. Mindig megette, amit elé tettek. Az étel, az étel, meg kell enni, minek azzal variálni. Különben is, ki tudja, meddig lesz ez így, hogy minden nap jut meleg étel az asztalra.

Ha hízelegni akart neki, akkor persze tudott dorombolni is az asszony. Úgy, mint lánykorában, mikor nem kellett nyaggatni, hogy bebújjon vele a szénaboglyába. Fjodor Ivanovics elmosolyodott, ahogy eszébe jutottak az emlékek. Csavart egyet a bajuszán, és végigsimította a szakállát. Itt-ott már ősz szálak is megbújtak benne, de nem zavarta. Az idő telik akkor is, ha aggódunk miatta és akkor is, ha nem. Akkor minek aggódni.

– Fetyka lelkem, galambocskám, képzeld mit láttam a pityevi vásárban – dörgölőzött oda hozzá nemrég Mása kedvesen, miközben a levest merte a tányérjába. – Olyan szép piros kendőt, amilyen Tudorovicsovnának sincs. Vedd meg nekem, Fetyka! Igazán csinosan állna rajtam, ahogy megkötném a derekamon.

Ha mérges volt rá, akkor nem szólt hozzá napokig. Ezek voltak a legnyugodtabb időszakok a férfi életében. Olyankor az ágyba sem feküdhetett az asszony mellé, így maradt az istálló. Egy nagy kupac szalmára leterítette a pokrócát, ráheveredett, és békésen aludt. A büdös zavarta egy kicsit, de legalább csend volt.

Gyerekük nem született, ketten éldegéltek az erdő széli kunyhóban. Fjodor Ivanovicsot bántotta a dolog, de elfogadta. Mása sokáig szomorkodott emiatt, sokat sírt, hogy nem szaladgál körülötte egy gyermek sem. Aztán eltemette magában a fájdalmát jó mélyre, nem beszélt gyerekről soha többé. És előtte se lehetett gyerekről beszélni, mert rögtön sarkon fordult és már ott sem volt. De idővel megváltozott. Eltűnt a mosolygós lány, helyette maradt egy szapulós asszony. Fjodor Ivanovics nem örült neki, de tudta, makacs jószág az asszonyi szív, férfi azt sose értheti meg.

– Ez Isten akarata, Másenyka – nyugtatta a feleségét, ha nagy ritkán megszólalt.

De Mása nem fogadta el, összeveszett Istennel. Nem imádkozott többé, és nem ment a templomba sem. Mikor Fjodor Ivanovics megkérdezte tőle, miért nem megy, azt válaszolta:

– Te csak ne szólj ebbe bele! Ez a mi dolgunk, az Úré és az enyém. Ha ő megoldja ezt, én megoldom azt.

Felesleges lett volna erre bármit mondani. Mása makacs asszony volt, tudta ezt mindenki a faluban. Jószívű teremtés volt, segített, ahol tudott, de amit a fejébe vett, azt onnan senki ki nem piszkálta. Mikor megesküdtek, kérdezte az anyakönyvvezető, hogy mi legyen a neve:

– Van én nekem nevem, mióta megszülettem. Az már hozzám nőtt. Miért kellene változtatni rajta?

Csodálkoztak a népek, kérdezgették tőle, hogy miért nem veszi fel az ura nevét. Na, ezen meg ő csodálkozott.

– Hát már miért venném fel?

– Mert úgy szokás – mondták.

– Szokás? Az meglehet. Gyenyiszevna bármelyik asszonyszemélyből lehet, de Mása Szergejevna Antonovna az csak egy van.

Fjodor Ivanovicsot nem zavarta ez a különcködés. Ha megkérdezték tőle, mit szól az asszony makacsságához, mindig azt válaszolta:

– Tudom én billog nélkül is, melyik jószág az enyém.

Így éldegéltek ketten az erdőszéli házikóban. Hol a hallgatásból volt több, hol a dorombolásból, de megvoltak békességben.

Egyik reggel Mása odaállt a férje elé:

– Fetyka, most pár napig egyedül hagylak.

– Miért, hova mész?

– Nem messzire, csak ide a szomszéd faluba. Grisának nemsokára szül a felesége, megyek neki segíteni.

Nagyon meglepődött Fjodor Ivanovics. A felesége bábáskodni megy? Évek óta nem csinált ilyet. Eleinte hívták ugyan az emberek, de mindig elhajtotta őket. Aztán már nem is hívták. Most mégis megy?

– Nem lesz ebből baj?

– Már miért lenne? – kérdezte Mása csodálkozva.

– Hát... mert gyerekről van szó…

Gondolkodott az asszony egy darabig, majd így szólt:

– Az más. Megoldom. Nem lesz baj.

Fjodor Ivanovics aggódott egy kicsit, de nem ellenkezett. Féltette a feleségét, de tudta, hiába is perelne az asszonnyal, úgyis menni fog, ha eldöntötte.

– Az ebédet megfőztem, ott van a tűzhelyen, csak meg kell melegítened. Nem tudom, mikor jön a gyerek, ma vagy holnap, de legkésőbb három nap múlva itthon leszek. Ha elfogy a leves, egyél valami hideget. De egyél rendesen!

Kérdőn ránézett a férjére, várva a választ.

– Menjél nyugodtan, én jól elleszek.

Azzal Mása fogta a barna nagykendőjét, jól bebugyolálta magát, megkötötte hátul a derekán, karjára akasztotta a batyuját és elindult. Fjodor Ivanovics állt a tornácon, és addig nézte a távolodó alakot, amíg el nem tűnt az utolsó kanyarban.

– No, Fetyka, mihez kezdesz ezzel a váratlan szabadsággal? – kérdezte magától mosolyogva, de az aggodalom kerülgette a szíve tájékát, nem volt őszinte az a mosoly.

Végignézett az udvaron, hol is kezdje a munkát. A tyúkoknál hangos rikácsolást hallott, nem a szokásosat, így elindult abba az irányba. Egy csupafolt nadrágba bújtatott apró fenék épp akkor tolatott ki az ól ajtaján, amikor odaért. Megvárta, amíg a fenék többi része is előbújik, csak aztán szólalt meg:

– Hát te meg ki vagy?

A vézna, szőke hajú, kék szemű fiúcska megszeppenve állt a hórihorgas ember előtt. Egészen hátra kellett hajtania a fejét, ha látni akarta a kérdező arcát. Aprócska kezeiben egy-egy tojást szorongatott. Nagyon megijedt, de óvatosan tartotta őket, nehogy eltörjenek. Ki tudja, mikor jut megint ilyen finomsághoz.

– Az én nevem Fjodor Ivanovics. Téged hogy hívnak?

– Petykának – mondta alig hallhatóan, a két tojást még mindig a kezében tartotta.

– És tovább?

– Nincs tovább.

Ilyet még nem hallott Fjodor Ivanovics. Tanácstalanul megvakarta a feje búbját.

– Ugyan már, te gyerek, mindenkinek három neve van.

– Nekem nem.

– Apádat hogy hívják.

– Nem tudom.

– Hát az meg hogy lehet?

– Nem ismerem.

– Ha nem is ismered, anyád csak mesélt róla.

– Anyámat sem ismerem.

– Honnan pottyantál ide, te?

– Nem tudom. A templom lépcsőjére tettek egy kosárban.

Fjodor Ivanovics újra megvakarta a feje búbját. Még egy nyamvadt macska is vigyáz a kölkire, ez az ember meg csak úgy odarakta a gyerekét, hogy majd lesz vele valami?

– Hol voltál eddig?

– Az apácáknál. Ők neveztek el Petykának, szent Péter után.

– És hogy keveredtél ide?

A gyerek nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét és a lábujjait bámulta. A férfi eddig nem is vette észre, hogy nincs rajta csizma ebben a hidegben. És nagyon vékonyan volt öltözve, biztos fázott is. Sovány gyerek volt, nem volt rajta háj, ami melegítette volna.

– Éhes vagy? – kérdezte hirtelen.

– Igen.

– No, akkor gyere!

Bevezette a házba, a két tojást elkérte tőle, beletette a szakajtóba, a gyereket leültette az asztalhoz, kenyeret, sajtot és egy bögre tejet tett elé. Petyka mohón enni kezdett, mint aki napok óta nem evett semmit. Talán így is volt.

– Megszöktél, igaz-e?

A gyerek bólintott, miközben jóízűen ette a kenyeret.

– Olyan rossz volt az apácáknál?

– Nem tőlük szöktem meg.

– Hát akkor honnan?

– Az egyik gazdától.

– Rosszul bánt veled?

Újabb bólintás két korty tej között.

– Hogy hívják azt a gazdát?

– Oleg Petrovics Gazemberovics.

Fjodor Ivanovics felhúzta a szemöldökét. Ismerte látásból ezt a gazdát, a harmadik faluban lakott, messze innen. Sok földje, sok jószága volt, tehetős ember hírében állt.

– Adott rendesen enni?

Petyka nem válaszolt, csak nemet intett a fejével.

– Vert?

Újabb bólintás, de most igen.

Fjodor Ivanovics nagyot sóhajtott. Miután a kisfiú befejezte az evést, elrakta a tejes kancsót, elmosta a bögrét, lesöpörte a morzsákat az asztalról, aztán csak nézte, nézte a gyereket.

– A munkához értesz-e, Petyka?

– Értek én sok mindenhez – húzta ki magát büszkén az aprócska emberke, mintha régebb óta dolgozna ezen a földön, mint a férfi.

– Akkor gyere velem!

Megkapálták a veteményest, kitakarították az istállót, megetették a jószágot, magot szórtak a csirkéknek, füvet vágtak a disznóknak. Petyka mindenben segített Fjodor Ivanovicsnak, égett a keze alatt a munka. Látszott, hogy nem először dolgozott életében, pedig alig látszott ki a földből a legényke.

Miután a tűzhelyen megmelegítette az ebédet, amit Mása odakészített, közösen megették. A délután is munkával telt, estére mindketten igencsak elfáradtak. A férfi lavórba állította a gyereket, jó alaposan lesikálta róla a ki tudja mióta rárakódott koszt, keresett neki egy régi inget a komódban, és lefektette Mása helyére aludni. Utána megtömte a pipáját, kiült a tornácra és rágyújtott. Nézte a csillagokat, pöfékelt és gondolkodott. Aztán ő is lefeküdt aludni.

Másnap reggel felvette a szebbik ruháját, és odahívta magához Petykát:

– No, fiam, nekem most el kell mennem a pityevi vásárba. Rád bízom a házat. Emlékszel, mit csináltunk tegnap?

– Emlékszem.

– Kapálni nem kell, csak locsolni. A többit meg úgy, ahogy tegnap. Meg tudod csinálni?

– Igen, Fjodor Ivanovics.

– Ételt találsz a kamrában.

– Köszönöm, Fjodor Ivanovics.

– Estére jövök. Vigyázz mindenre!

– Vigyázok, Fjodor Ivanovics.

– Gyere csak ide egy kicsit!

Jó alaposan megnézte magának a gyereket, kezét, lábát, fejét, mindenét. Aztán felhúzta a csizmáját, fejébe csapta a kalapját, és meg sem állt a pityevi vásárig. Körbenézte az árusokat, nagy sokára megtalálta azt, amelyik kendőket árult. Volt ott mindenféle, pirosból is vagy egy egy tucat.

– No, Fetyka, fel van adva a lecke – dörmögte az orra alá. – Hát honnan a rossebből tudjam, hogy melyik tetszett meg az asszonynak, és milyen nincsen még Tudorovicsovnának sem?

Vakarta a fejét, tanácstalanul nézegette a portékákat. A hamis szemű kereskedőasszony mosolygott rá, jó üzletet szimatolva körbe kedveskedte:

– Látom, a babájának keres valami szépet.

– No hiszen, kapnék is az asszonytól, ha babám lenne.

– Magának felesége van? – kérdezte tettetett csodálkozással. – Azt hittem, még legényember.

Fjodor Ivanovics meglepődött ekkora hazugság hallatán, de nem foglalkozott vele. Ő egy kendőért jött, nem azért, hogy körbeudvarolják.

– A feleségemnek nagyon megtetszett az egyik piros kendő. Azt szeretném megvenni, csak nem tudom, melyik az.

– Hogy hívják a feleségét?

– Mása Szergejevna Antonovna. Itt lakunk a szomszéd falu szélén, az erdő mellett.

Gondolkodott egy darabig a nő, aztán csalódottan megrázta a fejét.

– Sajnos nem ismerem.

– Jóravaló asszony, elég magas, barna hajú, barna szemű, és ha valamit a fejébe vesz, arról még a Jóisten se tudja lebeszélni. Büszke, makacs jószág.

Sokan megfordulnak a vásárban, nem emlékezhet a kereskedő minden kíváncsiskodóra, de a pénz szaga valamit eszébe juttathatott, mert hangosan felnevetett:

– Kedveském, tudom ám, hogy ki lehet a maga felesége.

Meglepődött Fjodor Ivanovics és kérdőn nézett az asszonyra.

– Pár hete járt erre, megakadt a szeme az egyik piros, virágos kendőmön. Sokáig nézegette, fel is próbálta, nagyon jól állt rajta. Mondtam neki, hogy vegye csak meg, de szomorúan visszatette, sokallta az árát. Mutattam neki olcsóbb darabokat, nézegette őket, de azokat nem akarta. Azt mondta, hogy csak az kell neki, amelyik olyan csinos darab, hogy tetsszen benne a férjének. Kérdeztem tőle, hogy az urának tán olyan kényes ízlése van? No ekkor rám nézett, mint valami mérges pulyka és azt mondta: Ide figyeljen, jóasszony! Tudja kinek van ura és parancsolója? A Bodri kutyának, annak, de nem nekem. Azzal lecsapta a kezében lévő kendőt a pultra, és már itt sem volt.

Jóízűen felnevetett az asszony, ahogy eszébe jutott a történet. Fjodor Ivanovics is mosolygott a bajsza alatt. Ilyen ez a Mása, nem szereti a hámot.

– Melyik volt az a kendő?

– Várjon csak, megmutatom.

Keresgélt egy kicsit, aztán elővett egyet. Két karjával széthúzta az anyagot, úgy mutatta a férfinak. Fjodor Ivanovicsnak tátva maradt a szája, mert ilyen csodaszép kendőt ő még életében nem látott. Olyan volt, mint a naplementében fürdőző virágoskert, tele élettel és boldogsággal. Nézte egy darabig ezt a csodaszép látványt, majd a zsebébe nyúlt.

– Mennyi lesz?

A nő megmondta az árát, mire felszaladt a szemöldöke, de nem bánta. Elképzelte Mása arcát, ahogy meglátja a kendőt, és már nem is volt olyan drága. Az árus szépen becsomagolta, ő fizetett, és elköszöntek egymástól.

– No, Fetyka, ezzel a kendővel most vagy nagyon jót tett veled vagy az orrodnál fogva vezetett a kereskedő – tűnődött. – Otthon majd kiderül, hogy megnevetteted vagy megríkatod vele az asszonyt.

Sétált tovább az árusok között, nemsokára meg is találta azt a házaspárt, amelyik gyerekholmikat árult. Volt ott minden, kising, kisnadrág, kiscsizma, kiskabát, még kicsi kucsmák is takaros rendben egymás mellett.

– Látom, nagy gondban van az úr – szólította meg az asszony kedvesen. – A felesége küldte, hogy vegyen valamit a gyereknek?

– Nem ő küldött, jöttem én magamtól.

– Aztán mit keres kend?

– Egy rend ruhát, csizmát, kabátot, kucsmát, ami kell télire.

– És mekkora a gyerek?

Fjodor Ivanovics elmutogatta, hogy mekkora lehet Petyka, de sokkal előrébb nem voltak.

– Tudja mit, jóember – javasolta az asszony férje –, vigyen mindenből egy kicsit nagyobbat. Majd belenő az a gyerek. Ha nagyon nem jó valamelyik darab, hozza el őt is a következő vásárba, és kicseréljük, amit kell.

Megnyugodott Fjodor Ivanovics, mert rendes népeknek tűntek az árusok. Olyan nagy gond nem lehet a dologból. Ha nem lesz jó valami, majd variálnak.

Mosolyogva ballagott hazafelé, pedig igencsak könnyebb volt a zsebe, mint amikor reggel elindult otthonról. Egyik kezében a piros kendő, a másikban a gyerek ruhája, szépen becsomagolva. Egy pillanatra megtorpant. Megakadt a szeme valamin az egyik ismerős bódénál. A szerszám árus előtt otthonosabban mozgott. Régóta ismerték egymást, mindig nála vásárolt, mert tudta, hogy rendes, becsületes ember. Megkérte az árát a portékáinak, de azok meg is érték az árukat. A kisbalta oldalt hevert a földön, a nagyok mellett. Semmire se jó méretű darab, eltűnt egy férfiember kezében, nem lehetett azzal fát hasogatni.

– Azért mit kérsz, Alexej? – mutatott rá.

– Az nem eladó.

– Hát akkor minek hoztad ki?

– Hogyha kell valakinek, odaadom ajándékba. A legkisebb fiamé volt, de már megnőtt, nem használja, több fiam meg nincs. Ő is úgy kapta, hát most továbbadjuk mink is.

Hallgatott egy darabig az árus, mert kényelmetlen volt a mondanivalója.

– Ha lenne fiad, Fetyka, neked jó szívvel odaadnám…

– Köszönöm, barátom. No, Isten áldjon!

Kezet fogtak, és Fjodor Ivanovics elindult hazafelé. De még száz métert sem sétált, amikor visszafordult, és meg sem állt Alexej standjáig.

– Elfelejtettél valamit, Fetyka?

– Add csak ide azt a kisbaltát!

– Tán gyereket vár Mása?

– Hát, ha úgy vesszük, igen.

Az árus kérdőn nézett rá, nem értette ezt a furcsa beszédet. Egy asszony vagy gyereket vár vagy nem. Nincs olyan, hogy úgy vesszük.

– Gyerek az már van, otthon vigyáz a házra. Nem vártuk, csak úgy betoppant. Talán maradni fog…

– Értem. Akkor vidd csak el – adta oda mosolyogva a kisbaltát.

– Köszönöm – mondta és újra kezet fogtak.

Fjodor Ivanovics fütyörészve sétált hazafelé. Nem is gondolta volna, hogy a sok szép portéka így megmelengeti majd a szíve tájékát. A kellemes érzés egészen addig tartott, amíg be nem fordult az utolsó kanyarban. Nagyon ismerős alak állt a tornácon, barna kendőben, és még ilyen messziről is érezte a szúrós tekintetét a mellkasában.

– Hát te meg merre jártál? – kérdezte Mása mérgesen, amikor odaért hozzá – Minden tárva nyitva, csak az nem lop el innen semmit, aki nem akar.

– Szervusz Másenyka, hát megjöttél? – kérdezte kedvesen, de látta az asszonyon, hogy igencsak fel van paprikázva.

– Meg. Halljam, merre jártál?

– Azt mondtad, csak három nap múlva jössz – próbálkozott tovább, bár tudta, hogy semmi értelme.

– Azt mondtam, de a gyerek máshogy gondolta. Sietősen jött erre a csúf világra. Ő megjött, most már a szülei dolga, én meg hazajöttem.

Nem kérdezte meg többször, csak keresztbe fonta a karját maga előtt és bosszúsan nézte a férjét.

– A pityevi vásárban voltam – mondta Fjodor Ivanovics, és mosolyogva odaadta Másának az egyik csomagot.

Az asszony elvette tőle, elkezdte kibontani. Mikor megpillantotta a piros anyagot, elejtette a papírt nagy csodálkozásában. Szétnyitotta a kendőt, csak nézte, nézte azt a gyönyörűséget, és el se akarta hinni, amit lát. Felnevetett, gyorsan levette a barna kendőjét, felvette az új pirosat, körbefordult benne a férje előtt, és két nagy cuppanós csókot adott az arcára.

– Fetyka, Fetyka, hát te meg honnan tudtad, hogy ez az a kendő? – kérdezte mosolyogva, és úgy csillogott a szeme, mint amikor először csókolta meg sok-sok évvel ezelőtt a pajta mögött.

Fjodor Ivanovics kihúzta magát, és büszkén mosolygott az asszonyra. Mégiscsak nevetés lett a vége, nem sírás, gondolta.

– Honnan, honnan. Hát ismerlek én téged Mása, mint a tenyeremet. Onnan.

– És a másik csomagban mi van?

Erre nem volt felkészülve a férfi. Most mit mondjon? Nincs mit tenni, elő kell állni az igazsággal, lesz, ami lesz.

– Gyerekholmi.

Az asszony igencsak csodálkozva nézett a férjére. Minek ide gyerekholmi? Aztán még jobban elcsodálkozott. Mintha csak megérezte volna, hogy róla van szó, Petyka kidugta a fejét a konyhaajtón.

– Megjött, Fjodor Ivanovics? – kérdezte óvatosan.

– Ki ez a gyerek? – kérdezte Mása döbbenten.

– Ő itt Petyka.

Fjodor Ivanovics határozottan nézett a feleségére. Magában eldöntötte, jöjjön, aminek jönnie kell, szembenéz vele. A gyerek odasomfordált hozzá, a háta mögé bújt, onnan nézett az ismeretlen asszonyra.

– Tán ezt a kölköt is a vásárban vette?

– Nem.

– Hát akkor?

– Ő hamarabb jött.

– Úgy. Szóval előbb volt a gyerek, aztán a kendő.

– Hát... valahogy úgy.

Mása gondolkodott egy darabig, aztán tovább faggatta:

– És aztán? Melyiket vette előbb? A kendőt vagy a gyerek ruháját?

– A kendőt.

A férfi nem tudta, hova akar kilyukadni az asszony, de úgy volt vele, ha már belekezdtek, csinálják végig a dolgot. Mása csak nézte Petykát. Fjodor Ivanovics már várta, hogy mikor fog kitörni a vihar, de az asszony hirtelen elmosolyodott:

– Aztán adott-e neked enni ez a pokróc ember, édes lelkem? – odalépett hozzájuk, és kedvesen végigsimított a gyerek fején.

– Igen. Még ugyan jól tartott. Évek óta nem ettem ennyit, mint itten – mondta Petyka, és mosolyogva nézett Mására.

– Gyere csak ide, hagy nézzelek.

Azzal jó alaposan körbeforgatta maga előtt a gyereket. Megnézte kezét, lábát, kibontotta a csomagot, amiben az új ruhák voltak. Ráadta a kiskabátot, a kiskucsmát és a kiscsizmát, ami kicsit nagy volt a lábára, de annak az orrát ki lehet tömni, amíg belenő.

– Jó szemed van, Fetyka, minden ruha jó lesz a gyerekre.

– Tudtam én, hogy jó lesz. Azért vettem meg – mondta büszkén.

– Gyere velem, Petyka! – Azzal Mása kézen fogta a gyereket és bementek a szobába. – Ezeket szépen eltesszük, és keresünk neked valamit a csupafolt nadrágod helyett.

Levetkőztette a kisfiút, majd odament a komódhoz, amit évek óta csak tisztára törölgetett, de ki nem nyitott. Kihúzta a legalsó fiókot, és elővette a régen elfelejtett ruhákat.

– Mennyi holmi! – csodálkozott Petyka. – Ki hordta őket?

– Senki, kincsem, senki – mondta Mása bánatosan mosolyogva, és leguggolt a gyerek elé.

– Akkor minek vannak itt?

– Hát... Úgy gondoltam régen... hogy egyszer majd kelleni fognak valakinek... De nem kellettek.

Petyka megsimogatta a nő arcát, és így szólt:

– Dehogynem, most kellenek. Majd én hordom őket. – Aztán úgy, ahogy volt, anyaszült meztelenül, odabújt Másához, és szorosan átölelte a nyakát.

Így álltak egy darabig, csendben, összeölelkezve. Aztán Mása nagyot sóhajtott, felállt, felöltöztette Petykát, és kézen fogva kisétáltak a szobából, vissza a tornácra. Fjodor Ivanovics még mindig ott állt, kezében a kisbaltával.

– Petyka, eredj szépen, szedd össze a tyúkólban a tojásokat!

– Igenis, Mása.

– Ne mondd nekem, hogy igenis, nem vagyok én nagyságosasszony. Csak mond azt, hogy... – de nem tudta befejezni a mondatot.

A gyerek hátraszaladt az ólakhoz, az asszony nézte egy darabig, aztán a férjéhez fordult.

– Az meg minek? – kérdezte.

– Fát vágni. Petykának jó lesz, majd segít nekem. A gyújtóst fel tudja vele hasogatni.

– Úgy?

– Úgy.

– Hát én azt mondom, Fjodor Ivanovics, előbb ágyat kellett volna keríteni annak a gyereknek, hogy legyen hol aludnia. Nem kisbaltát, hogy legyen mivel dolgoznia. – Azzal büszkén feltartotta a fejét és bement a konyhába. Le se vette az új kendőjét, abban tett vett a házban, és főzte a kását.

Fjodor Ivanovics mosolygott a bajsza alatt, letette a kisbaltát a fal mellé, és felment a padlásra. Hamar megtalálta, amit keresett. A kiságy ugyanott állt, ahova sok-sok évvel ezelőtt tette. Nézte egy darabig, aztán a vállára vette, és levitte az udvarra. Leszedte a pókhálókat, és egy vizes ronggyal letörölte róla a port. Alaposan megnézte, nem kell-e javítani rajta valamit. A festék kicsit megkopott, de jó volt úgy, ahogy volt.

– Nem hiába, én csináltam – mondta, és elégedetten nézte a keze munkáját.

Fogta a kiságyat, bevitte a szobába, és odaállította a fal mellé, messzebb az ablaktól, nehogy megfázzon a gyerek álmában. Kerített egy új szalmazsákot is, jó alaposan megtömte, hogy Petyka kényelmesen aludjon rajta, aztán kiment a konyhába.

– Mikor eszünk?

– Mindjárt kész a vacsora.

– Az jó, mert igencsak éhes vagyok.

– Aztán miben éheztél úgy meg, Fetyka? A sok sétálásban a vásárban? – csintalankodott vele Mása.

Fjodor Ivanovics mosolygott a feleségére, végigsimított a szakállán, és mintha csak valami apróságról lenne szó, így szólt:

– Kéne egy másik ágynemű is. Ne kopaszon aludjon a gyerek.

Az asszony féloldalt ránézett, mosolygott ő is, lehúzta a lábast a tűzről, és bement a szobába.

Miután megvacsoráztak, Mása megmosdatta Petykát a lavórban. Fjodor Ivanovics ült a székén, nézte őket, és nem tudta, miért csípi a szemét a pipafüst. Korábban sose volt ilyen.

– Menjél ki a tornácra a pipáddal, ne büdösítsél itt nekem! – zavarta ki az asszony a csípős éjszakába.

– Hát eddig tartott a nagy békesség – dünnyögte Fjodor Ivanovics, és kisétált az ajtón.

Mása lefektette a gyereket, rendet rakott a konyhában, aztán kiment ő is a férje után.

– Fetyka, kösd ki az új kendőmet!

– Eléred te is. Ha megkötni meg tudtad, akkor ki is tudod kötni – mondta bosszúsan.

Mása odaállt elé, kacéran rákacsintott, majd így suttogott a fülébe:

– De én azt szeretném, ha te kötnéd ki.

Fjodor Ivanovicsnak elkerekedett a szeme. Bementek a szobába, az asszony megfordult, ő meg remegő ujjakkal, nagy nehezen kibogozta a csomót a piros kendőn. Azon az estén csendben szerették egymást, nehogy a gyerek felébredjen a másik ágyban.

Másnap reggel Fjodor Ivanovics igencsak jókedvűen ébredt, fütyörészve tette a dolgát. Mása is dudorászva tüsténkedett a ház körül. Ebédnél körbeülték az asztalt, és jóízűen ették a levest.

– Mondd csak, Petyka, szeretnéd, ha három neved lenne? – kérdezte Fjodor Ivanovics.

Az asszony ránézett a férjére, és könnybe lábadt a szeme. Petyka hirtelen nem értette, mit akar a férfi.

– Csak arra vagyok kíváncsi, hogy szeretnél-e itt maradni?

– Szeretnék.

– Akkor holnap szépen felöltözünk, és elmegyünk az apácákhoz.

– Nem fognak visszavinni Oleg Petrovics Gazemberovicshoz? – kérdezte aggódva.

– Nem.

– Jó. Akkor mehetünk – egyezett bele a dologba, és nyugodtan kanalazta tovább a levest.

Fjodor Ivanovics kérdőn Mására nézett, az asszony bólintott, és ők is ettek tovább.

Másnap reggel Mása szépen felöltöztette Fetykát és Petykát, majd útjukra bocsájtotta őket. Az apácák meglepődtek, hogy előkerült a gyerek. Tudtak róla, hogy megszökött a másik gazdától, de azt hitték, már odavan szegényke. Elintézték a hivatalos papírokat, és elbúcsúztak tőlük. Amikor Mása újra látta őket, Petykát már nem Petykának hívták, hanem Peter Fjodorovics Gyenyiszevnek.

A következő reggel Fetyka és Petyka együtt vágták a fát. A férfi a nagy baltával, a gyerek a kicsivel. Jól elhaladtak a munkával, nem fognak fázni, ha jön a tél.

Mása eközben felvette az ünneplős ruháját, szépen befonta a haját, és körben feltűzte a feje tetejére. Úgy nézett ki, mint valami fonott glória. Mikor kész volt mindennel, odaállt a férje elé.

– Fetyka, kösd meg az új kendőmet!

– Hát te meg hová mész, hogy piros kendőt veszel fel?

– Megyek a templomba.

– Szerdán?

– Igen. Az Úr szerdán is ott van, nem csak vasárnap.

Fjodor Ivanovics nehezen tudta megkötni a kendőt, mert könnybe lábadt a szeme, de látta, hogy Mása szemében is könnyek csillognak.

– Majd jövök – mondta az asszony, és mosolyogva elindult a templom felé, hogy tisztázzák a dolgukat az Úrral.

Apa és fia álltak a tornácon, és addig nézték a távolodó alakot, amíg el nem tűnt az utolsó kanyarban. Aztán Fjodor Ivanovics felnézett az égre és mosolygott. Megsimogatta a kisfiú fejét, majd így szólt:

– Gyere, Petyka, lepjük meg anyádat valamivel, mire hazaér.

Forrás: https://blog.poet.hu/Kicsilany47/a-kisbalta