A megtalált bátorság 11. rész

A megtalált bátorság 11. rész.

A katona nyugodtan ébredt a hetedik nap reggelén, szívében nyoma sem volt a korábbi napok idegeskedésének. Szikrázó napsütés köszöntötte a tábor lakóit, ami olyan volt, mint egy megzavart hangyaboly, mindenfelé pakolászó, készülődő embereket lehetett látni. Holnap elhagyják ezt a vidéket, és csatlakoznak a bajtársaikhoz. Meg kell védeniük az országot! Meg kell védeniük a hazát! A gondolatai már neki is el-elkalandoztak a csatamezőre, de előtte még vár rá egy próbatétel.

    – Hat nap eltelt, és eddig sikerült. Most már nem lehet baj. Messzire jutottam, nem állhatok meg. Csak még egy nap. Még egy korty, és teljesítem a próbát. Képes vagyok rá. Képes vagyok rá!
    A nap nyugovóra tért, a katona pedig még egyszer, utoljára elindult az erdő felé. Eszébe jutott, mennyire félt az első alkalommal. Mintha ezer éve lett volna, és nem hat nappal ezelőtt. Nyugodtan lépkedett a fák között, ahová nemrég még farkasokat képzelt. Odaért a tisztásra, körbenézett, és az ereiben megfagyott a vér, amikor észrevette a kiszáradt forrást. Ahol tegnap még zubogott a víz, ott most nemhogy egy korty, de még egy csepp víz sem volt. A lábai elgyengültek, erőtlenül térdre rogyott, és meredten bámulta a száraz medret.
    – Az nem lehet... – suttogta kétségbeesetten. – Miféle gonosz játékot űz velem a tündér? Én megtettem mindent. Eljutottam idáig, és most, az utolsó pillanatban nem sikerül? Miért? Miért? Mit kellene még tennem? Mit kellene még tennem? Én mindent megpróbáltam, nagyon messzire jutottam, és az utolsó lépés előtt bukom el? Ez nem igazság. Ez nem igazság! Édes Istenem, miért teszed ezt velem?
    Önkéntelenül is a nyakához nyúlt és megfogta a keresztet, amit a nagyapjától kapott, aminek az életét köszönhette.
    – Uram, én mindent megpróbáltam. Eddig jutottam, és itt nincs tovább. A kezedbe teszem a sorsom. Ha úgy gondolod, hogy megérdemlem a bátorságot, azt nagyon köszönöm. Ha úgy gondolod, hogy nem, azt pedig elfogadom. Legyen meg a te akaratod.
    Halkan imádkozni kezdett, ahogy a nagyapjától tanulta. A távolban éjfélt ütött a harang, aztán csend lett. Nem történt semmi. A katona felállt, és szomorúan nézte a kiszáradt forrást.
    – Megértettem, Uram, nincs tovább. Legyen meg a te akaratod.
    Azzal megfordult és elindult a tábor felé. Pár lépés után azonban megtorpant, mert vízcsobogást hallott a háta mögött. Visszafordult, és nem akart hinni a szemének. A forrás bő vízzel bugyogott elő a föld mélyéből. Kristálytisztán csobogott, életet adva a környező vidék élőlényeinek. Folytatta útját patakká, majd folyóvá szélesedve, gyorsan robogva, majd lassan hömpölyögve, egészen a tengerig. A katona nagyon meglepődött. Odalépett a vízhez, belemerítette a kezét, csak nézte, nézte, ahogy a víz cseppenként csorog le a karján. Aztán háromszor megmosta benne az arcát. Újra belemerítette a kezét és ivott egy kortyot.
    – Köszönöm. Nagyon köszönöm – mondta utoljára.
    Hirtelen fényesség támadt a forrás felett, és megjelent előtte a tündér. Most is mosolygott rá, de ez egész más mosoly volt, mint a korábbiak. Valahogy... valahogy... igazán szívből jövő.
    – Jó estét, katona.
    – Jó estét, tündér.
    – Úgy látom, sikerült kiállnod a próbát.
    – Igen, sikerült. Nagyon szépen köszönöm, hogy segítettél nekem. Ha te nem vagy és a csodatévő forrás, sosem nyerem vissza a bátorságom.
    – Úgy érzed, visszanyerted?
    – Igen, hála neked.
    A tündér kedvesen mosolygott, majd így szólt:
    – Nem én segítettem rajtad és nem is a forrás. Te segítettél saját magadon.
    A katona meglepődve hallgatta a tündért, meg se tudott szólalni. Nem értette, miért mondta ezt neki. A tündér így folytatta:
    – Nehéz és fájdalmas utat jártál be az elmúlt pár nap alatt. Szembenéztél a félelmeiddel, amikről egytől egyig bebizonyosodott, hogy csak a képzeletedben léteznek. Tudd meg, a forrás vizének nincs varázsereje. Egyszerű, tiszta forrásvíz, ami oltja az emberek és az állatok szomját, életet ad a növényeknek, táplálja a földet, de nincs varázsereje. Ami segített neked, amitől meggyógyultál, az a hited. A hited önmagadban. Nem én adtam vissza a bátorságodat, hanem te találtad meg újra saját magadban. Menj hát békével, és ne kételkedj magadban soha többé!
    Mosolyogva figyelte egy darabig a katonát, majd amilyen hirtelen megjelent, olyan hirtelen el is tűnt. Újra sötétség lett a tisztáson, és eltartott egy darabig, amíg a katona szeme hozzászokott.
    – Hát mégsem csodatévő a forrás? – csodálkozott. – Mégis hogy lehet ez? Akkor miért mondta azt korábban... – Hirtelen elhallgatott. A tündér sosem mondta, hogy a forrás csodatévő lenne, csak azt mondta, hogy segít neki. Csak azt mondta, mindig egy kortyot ihat és ki kell állnia a próbát, de nem ő állította próbák elé. Lehetőséget adott neki, hogy szembenézzen a félelmeivel, és időt adott neki, hogy végiggondolja az életét.
    A katona komolyan nézett maga elé. Ilyenek ezek az asszonyszemélyek. Legyen az tündér vagy halandó, mindig oda kell rá figyelnie az ember fiának, mit mondanak vagy nem mondanak, mert sokszor a hallgatásuk beszédesebb a kimondott szónál.
    Kihúzta magát, vetett egy utolsó pillantást a forrásra, aztán elindult a tábor felé. Holnap jöhet az újabb csata, már bátran szembe mert nézni vele.