A megtalált bátorság 8. rész

A megtalált bátorság 8. rész.

A katona reggel kipihenten és vidáman ébredt. Fütyörészve mosakodott és borotválkozott a tábori tükör előtt. Nagyon jó kedve volt, egészen addig, amíg a kürtös elfújta a szokásos reggeli sorakozót. Elindult az alakuló tér felé, ahol meglepődve vette észre, hogy az összes tiszt ott volt. Az ezredesük erős, határozott hangon, hogy az utolsó sorban is tisztán hallják, megszólalt:

– Bajtársaim! Az ellenség újra támadásba lendült, nagy erőkkel nyomul előre. Meg kell állítanunk őket! Holnap reggel tábort bontunk, átkelünk a folyón, és csatlakozunk a 21. kolozsvári ezredhez. Megerősítjük állásainkat, amiket mindenképpen tartanunk kell. A hídfő nem eshet el, az a hídfő most az ország. Ha az elvész, akkor oda van szeretett hazánk is. Az utolsó emberig küzdenünk kell! Küzdeni fogunk és győzünk!

Az emberek némán álltak egymás mellett. Akik azt hitték, vége van a háborúnak, szomorúan bámulták a földet. Akik azt hitték, folytatódnak a harcok, komoran bámultak a messzeségbe. Közülük senki nem érzett egy kis elégedettséget sem azért, mert igazuk lett. Mindenki arra gondolt, hogy mégis megtörténik, folytatódik a vérengzés. Ki tudja, mit hoz a holnap. Ki tudja, ki éri meg a következő reggelt.

Oszolj után a katona egész nap lógatta az orrát, szomorúan pakolta össze a holmiját. Hiába volt tele a kenyértarisznyája, hiába fénylettek az egyenruháján a gombok, hiába csúszott el a légy a szépen kitisztított bakancsán, a hátbőröndje úgy húzta a vállát, mintha legalább tíz ember felszerelése lett volna benne, nem csak a sajátja. A bajtársai is komoran készülődtek a reggeli indulásra, így nem volt feltűnő a viselkedése, de amíg ők a közelgő harcok miatt, a katona a kudarcba fulladt próbatétele miatt volt mélabús.

– Talán beszélnem kellene a tündérrel. Hátha megértő lenne. A parancs az parancs, én ezen változtatni nem tudok. Holnap reggel elmegyünk az ezredünkkel. Nem tudom teljesíteni a próbát, így sose nyerem vissza a bátorságom. – Így morfondírozott magában.

Este nagyon szomorúan sétált az erdő felé. Pedig azt gondolta, milyen jól halad. A három kortytól sokkal bátrabbnak érezte magát, úgy érezte, a bátorságával az élet is visszatér belé. Amikor odaért a forráshoz, elkiáltotta magát:

– Jó estét, Tündér! Hallasz engem?

Nem hallott semmit, csak az éjszakai neszeket. Újra elkiáltotta magát, de a tündér nem jelent meg, nem válaszolt neki. Még egyszer megpróbálta, de nem történt semmi. Tanácstalan volt. Most mit kellene tennie? Ha iszik egy kortyot, attól még nem fog meggyógyulni. De holnap elmennek, és nem tud többször idejönni. Nincs megoldás a problémájára. Hacsak nem... Nem... Azt nem lehet... Vagy mégis?

A katona ott állt kulaccsal a kezében, és viaskodott a lelkiismeretével. Tudta, hogy nem helyes, amit tenni készül, de holnap elhagyják ezt a vidéket a seregével. Ha nem issza meg a hiányzó négy kortyot, soha nem fog meggyógyulni. Most tölt egy kis vizet a kulacsába, magával viszi, minden nap csak egy kortyot iszik belőle pontban éjfélkor. Az biztos nem számít, hogy nem itt issza meg a forrásnál. Miután döntött, levette a kulacsa kupakját, lehajolt a vízhez, hogy belemerítse, de a víz elhúzódott tőle. Nagyon meglepődött. Újra próbálkozott, és megint az történt. Hiába próbálta meg újra és újra, a víz mindig elfolyt előle.

– Talán az lehet a baj, hogy nem vártam meg az éjfélt.

Leült egy kőre, csak nézte a vizet és várt. A tizenkettedik harangkongás után megint odatérdelt a víz partjára. Próbálta belemeríteni a kulacsát, de nem volt mibe. Elszégyellte magát. A tündér megmondta, hogy csak egy kortyot ihat. Mindig csak egyet. Nagyot sóhajtott és eltette a kulacsot. Nehéz volt a szíve. Hiába iszik még egy kortyot, holnap elmennek, nem ihat többet, így sosem fog meggyógyulni. Belemerített a kezét a vízbe, ami most nem szaladt el előle. Ivott egy kortyon, de nem esett neki olyan jól, mint korábban. Keserű ízt hagyott a szájában. Azért most is megköszönte, ahogy minden este. Csalódottan botorkált vissza a táborba, nyoma sem volt a korábbi napok boldogságának a szívében. Amikor odaért a sátrukhoz, a századparancsnoka megállította.

– Maga meg merre járt?

– Százados úrnak alázatosan jelentem, nem tudtam aludni, ezért sétáltam egyet az erdőben.

– Jól van. Már azt hittem, hogy valami baj van. Most jövök az ezredes úrtól. Új parancsot kaptunk, változott a haditerv. Az ellenség csapatai ellenállásba ütköztek, lassabban haladnak, mint vártuk, ezért nem indulunk holnap, csak három nap múlva. Addig bevárjuk a 24. brassói ezredet, és együtt kelünk át a folyón. Mondja meg az embereinek, hogy úgy készüljenek. – Azzal határozottan továbbsétált.

A katona csak állt, és nem akart hinni a fülének. Három nap múlva? Három nap múlva? Akkor elmehet a forráshoz, ahogy eddig, meg tudja inni a három kortyot, és meggyógyul. Nagyon boldog volt. Magában hálát adott Istennek, a tündérnek és a feljebbvalóinak, hogy így alakult a sorsa. Mosolyogva ment aludni.