A megtalált bátorság 9. rész

A megtalált bátorság 9. rész.

A katona nagyon boldog volt. A többiek nem értették a viselkedését, hiszen háború volt, sorsdöntő ütközetre készültek, mindenki feszülten várakozott, ő meg egész nap mosolygott magában. Nem tudták mire vélni a viselkedését. Látta, hogyan néztek rá a bajtársai, de nem foglalkozott velük. Három nap, három nap, ezt ismételgette magában. Kapott három nap haladékot. Pont elég lesz arra, hogy meggyógyuljon. Annyira bízott a gyógyulásában, mint még soha korábban.

– Ez biztos a víztől van – tűnődött magában. – Négy kortyot már ittam, és egyre bátrabbnak érzem magam. Jól van, menni fog ez. Menni fog. Minden rendben lesz.

A jókedve kitartott egészen estig. Miközben a tisztás felé sétált az ismerős ösvényen, hallgatta a madarak énekét, mélyeket lélegzett, magába szívta az éjszakai erdő illatát. Szíve tele volt reménnyel, jókedvűen várta az éjfélt.

Amikor odaért a forráshoz, döbbenten látta, hogy a víz be van fagyva. Hogy lehet ez? Körülötte zölden pompázott az erdő, kellemesen meleg volt a levegő, mint egy nyári éjszakán, a forrás vize mégis befagyott. Nagyon megijedt.

– Ez nem lehet – suttogta rémülten. – Ez nem lehet! Már négy kortyot ittam. Hogy fogok így meggyógyulni? Ma is muszáj innom egy kortyot. Muszáj!

Hirtelen nagyon mérges lett a világra, az elveszített bátorságára, a tündérre, mindenkire. Kétségbeesetten, puszta kézzel ütni kezdte a jeget. Már véres volt a kézfeje, de nem érezte a fájdalmat. Hiába ütötte, nem tudta betörni. Körbenézett, keresett egy vastag faágat, azzal püfölte tovább, de a jég nem engedett, a faág pedig eltört. A katona lassan kezdett kétségbeesni. Nem messze a parton észrevett egy nagy követ. Nehéz volt, de fel bírta emelni. Odavitte a befagyott forráshoz, felemelte a feje fölé, teljes erőből hozzávágta, de a jég nem engedett. Még egy hajszálvékony repedés sem lett a felszínén.

Nagyon csalódott volt és tanácstalan. Most mi legyen? Mit tegyen?

– Én mindent megpróbáltam, mégsem megy. Minden erőmet beleadtam, mégsem megy. Nem tudom betörni. Nem tudok inni. Soha nem fogok meggyógyulni.

Közben a távolban megszólalt a harag, elütötte az éjfélt.

A katona lerogyott a földre, ott térdelt a forrás partján, két kezével a jégre támaszkodott. Nagyot sóhajtott, behunyta a szemét, érezte, hogy belülről könnyek égetik a szemhéját. Nem tudta visszatartani őket, de nem is akarta. Zokogni kezdett. Nagyon mélyről szakadt ki belőle, olyan mélyről, mint még soha életében. Egészen a szíve mélyéről. Testét rázta a zokogás, soha nem sírt még ennyire. Nem érdekelte, ki hallja, nem számított. A keserűség, a harag, a félelem, a bánat és a szorongás, ami eddig mardosta a bensőjét, az most szinte kirobbant a mellkasából. Engedte, hogy a könnyek elmossák a csalódottságot és a fájdalmat, amik az utóbbi időben mázsás súlyként nyomták a szívét és a lelkét.

Hirtelen előrebillent a teste. Nem értette, mi történt. Kinyitotta a szemét, és azt vette észre, hogy a jég elolvadt a könnyeitől. El sem akarta hinni. Belenyúlt a forrás vizébe, felemelte a kezét, úgy nézte, ahogy a víz lefolyt a karján, és bevizezte az egyenruhája ujját. Újra és újra belemerítette, nem akarta elhinni, hogy ilyen létezik. Hangosan felnevetett, csapkodta a vizet, úgy pancsolt, mint kisfiú korában. Aztán megnyugodott. Mély levegőt vett, és ivott egy kortyot. A nyugalom szétáradt a testében, minden porcikájában.

– Köszönöm. Köszönöm szépen – suttogta. – Kedves tündér, nem látlak, de tudom, hogy itt vagy és hallasz engem. Köszönöm! Nagyon köszönöm!

Felállt és elindult a tábor felé. Már csak két nap. Már csak két nap, és visszanyeri a bátorságát.