A megtalált bátorság 12. rész

A megtalált bátorság 12. rész.

Másnap reggel felsorakozott az egész ezred. A tábort elbontották, a felszerelést elpakolták, mindenki menetre készen várta a parancsot. Felvonult a tisztikar is, láthatóan nagyon feszültek voltak. Az ezredes úr kilépett a sorból, odaállt az emberek elé, és izgatottan beszélni kezdett:

     – Bajtársaim! Történelmi reggelre ébredtünk mindannyian. Nemrég kaptam egy sürgönyt a tábornok úrtól, melyben az állt, hogy az ellenség megadta magát és letette a fegyvert. Vége a háborúnak! Győztünk! Eligazítás után a századparancsnokoktól megtudják a további teendőket. Addig is ünnepeljenek nyugodtan, de csak mértékkel és igaz katonákhoz méltó módon. Most leléphetnek!
     Pár pillanatnyi döbbent csend után az ezred szinte egy emberként üvöltött fel. Az emberek összeölelkeztek, sírtak és nevettek egyszerre. Hát vége van! Végre vége van ennek az átkozott háborúnak! A katona döbbenten hallgatott. Örült és csalódott volt egyszerre. Vége a háborúnak? Nem lesz több csata?
     – Akkor hogy tudom meg, hogy tényleg visszanyertem-e a bátorságom? – suttogta. – Ha nem teszem próbára magam, sosem tudom meg, mi az igazság. De nincs mit tenni, nem harcolunk többet...
     A táborban mindenfelé lelkes, nevetgélő, ölelkező embereket látott. Mindenki azt kiabálta önfeledten: Vége van! Végre vége van! Csak ő bolyongott csalódottan és tanácstalanul. Most már így kell leélnie az életét. Hiába állta ki a próbát, sosem fogja megtudni, hogy tényleg visszanyerte-e a bátorságát.
     Este a tábortűznél csendesen bámulta a tüzet. A többiek énekeltek, táncoltak, a békét ünnepelték, az életet, ő meg csak szótlanul meredt maga elé.
     – Mit bámulsz olyan nagyon? – ütötte meg a fülét egy kapatos hang.
     – Hozzám beszélsz? – kérdezte tanácstalanul.
     – Igen, hozzád. Örülnöd kellene. Végre vége van ennek a kib.szott háborúnak! Megúsztad! Most már nem kell mögénk bújnod a csatában.
     Felismerte a társát, napokkal ezelőtt őt hallotta beszélgetni a sötétben. Akkor hallott a tündérről és a csodatévő forrásról.
     – Csak az ital beszél belőled, pajtás. Menj, aludd ki magad!
     – Nekem ne dirigáljon egy gyáva senkiházi! – kiáltotta, majd elővette a bicskáját és a katonának szegezte. – Na, na, mi lesz, beszari? Nem mersz kiállni ellenem? Mondtam, hogy gyáva vagy!
     – Nem vagyok gyáva, te pedig részeg vagy.
     – De az vagy! Gyáva vagy! – üvöltötte, miközben egyre veszélyesebben hadonászott a késével.
     A katona odaállt a részeg bajtársa elé. A többiek döbbenten nézték őket, senki nem mert közbeavatkozni. Olyan közel álltak egymáshoz, hogy elég egy rossz mozdulat és bármikor leszúrhatta volna. Mélyen a szemébe nézett a társának és így szólt:
     – Korábban én mentettem meg a te életedet, aztán te az enyémet. Ezzel kvittek vagyunk. Köszönöm, barátom, hogy a segítségeddel életben maradtam. – Ezután a többiekhez fordult. – És nektek is köszönöm, mindannyiótoknak, hogy mellettem voltatok ezekben a nehéz időkben. A háború véget ért, ennek örülnünk kell. Én is örülök, de nem azért, mert megúsztam. Sok bajtársunk elesett – bárcsak megmenthettük volna őket –, de mi itt vagyunk. Mi életben maradtunk, ők nem. Emlékezzünk hát rájuk, bárhol is legyenek most, és szeretném, ha tudnátok, hogy bármikor kész lennék az életem árán is megvédeni titeket.
     Mindenki hallgatott és a katonát figyelte, ahogy kinyújtotta a kezét, a kést kivette a bajtársa kezéből, összecsukta, majd visszaadta neki. A részeg csak állt döbbenten, nem tudta, mit feleljen. Horkantott egy nagyot, majd kiköpött, aztán a bicskáját zsebre téve dülöngélve ment a sátrak felé. A többiek előbb csodálkozva, majd elismerően néztek a katonára. Mindenki felállt, egyesével odamentek hozzá, kezet fogtak vele, volt, aki megölelte, majd ők is elindultak a sátraik felé. A katona egyedül maradt a tűz mellett a gondolataival. Behunyta a szemét, kezébe fogta a keresztet és így szólt:
     – Uram, köszönöm, hogy megmentettél engem. Köszönöm, hogy életben maradtam. Tündér, köszönöm, hogy segítettél nekem. Köszönöm, hogy megtaláltam a bátorságomat, hogy megtaláltam önmagamat. Ez vagyok én, és most hazamegyek.

Két hét múlva

A katona egyedül sétált a poros országúton. Jókedvűen fütyörészett, mert ismerős tájon vitt az útja. A távolban már látszódott a falujának a templomtornya. Nemsokára otthon lesz, nemsokára hazatér. Régen érzett ilyen melegséget a szívében.

     Amikor megállt a kertkapuban, el sem akarta hinni, hogy végre hazaért. A nagyapja lavórral a kezében éppen kilépett a konyhaajtón. Egy pillanatra megtorpant, ahogy meglátta az unokáját. Még a szája is tátva maradt a csodálkozástól. A lavór nagyot koppant a földön, a víz kilöttyent, rá a csizmájára és a nadrágjára, de nem számított.
     A katona odasétált a nagyapjához. Nem szóltak egy szót sem, csak szorosan átölelték egymást. Sírt az öreg és sírt a fiatal férfi is. Miután összeszedték magukat, egymás szemében néztek.
     – Hát megjöttél – szólt a nagyapja elcsukló hangon.
     – Meg.
     – Gyere, egyél valamit.
     Leültek a konyhában és a katona mesélni kezdett. A háborúról, a sérüléséről, a megmeneküléséről, a tündérről, a próbákról, a megtalált bátorságáról. A nagyapja szótlanul hallgatta, majd így szólt:
     – Kisunokám, bátorság nem csak a háborúban kell, hanem az életben is. Sokszor több bátorság kell az élethez, mint a háborúhoz. A csatákban attól fél az ember, hogy meghal. Az életben attól fél az ember, hogy csak eltelik, és nem is élt igazán.
     A katona többet nem harcolt. Elvett egy falubeli leányt, gazdálkodni kezdtek, gyerekeik születtek, és soha többé nem hagyta el a faluját. Mikor megkérdezték tőle, miért nem, azt válaszolta:
     – Sok felé jártam, sok mindent láttam, de ami igazán fontos, az mind itt van körülöttem. A családom, akiket szerethetek, a föld, amit művelhetek, ami az élet alapja, és Isten, akiben hihetek. Nem is kell ennél több.
     Ha baj történt a faluban, ő volt az első, aki sietett segíteni az embereknek. Ha kellett házat épített a szomszédokkal, ha kellett segített a betakarításban, ápolta a betegeket, tüzet oltott, védte a falut, ha jött az árvíz. Kivette a részét mindenből, sosem fáradt el, és nem bújt mások háta mögé. Sok-sok év múlva, mikor a haja és a szakálla is hófehér volt már, megkérdezte tőle az egyik fiatal falubeli:
     – Bátyám, maga semmitől sem fél?
     – Dehogynem, öcsém – nevetett jóízűen. – Csak az ostoba ember nem fél semmitől. A bátor ember is fél, de hisz önmagában, hisz Istenben, és legyőzi a félelmét.
     Eddig tartott a bátor katona története. Az én öregapám legalábbis így mesélte nekem. Esténként, ha kiállok az udvarra, a vén diófa alá, a távolból még ma is hallatszik a nevetése.