A megtalált bátorság 6. rész

A megtalált bátorság 6. rész.

A katona olyan mélyen aludt a kimerítő éjszakai próbatétel után, hogy a sátruk ponyváján hangosan kopogó eső hangja sem ébresztette fel. Reggelre nyoma sem volt az éjszakai viharnak, szikrázó napsütés és madárfütty ébresztette a tábor lakóit. A szokásos reggeli sorakozó után megtudták, hogy várnak tovább, nem lesz újabb csata. Emiatt volt egy kis hőbörgés az emberek között, mert lelkileg fárasztotta őket ez a tétlen várakozás. A katona nem bánta. Amíg nem nyeri vissza a bátorságát, addig nem akart harcolni. Félt, hogy újra cserbenhagyná a bajtársait.

Lassan telt az idő, tett-vett a táborban, és sokat gondolkodott az előző éjszaka történteken. Érezte, hogy már nem annyira kétségbeesett, mint korábban volt. Arra gondolt, mégiscsak csodatévő ez a forrás. Eddig csak egy kortyot ivott a vizéből, de máris jobb kedve lett tőle. Idővel biztosan a bátorságát is visszakapja, ha kiállja a próbát.

A nap lebukott a hegyek mögött, a nappal átadta helyét az éjszakának, ő pedig elindult az erdő felé. Óvatosan lépkedett a fák között, már majdnem odaért a forráshoz, amikor felnézett, és földbe gyökerezett a lába. Egy ijesztő szempár villant nem messze előtte az ösvényen. Idegesen körbefordult. Akár merre nézett, mindenhol látta a fák között a szemek csillogását.

– Farkasok – suttogta rémülten.

Meg se mert moccanni, csak meredten bámult a sötétségbe. A szíve szaporán vert, a félelem szorította a mellkasát, alig kapott levegőt. A hideg futkosott a hátán, mert érezte, ahogy a farkasok fenyegetően lesik a prédájukat, ami most ő volt.

– Akkor ennyi – gondolta csalódottan. – Becsapott a tündér, nem nyerem vissza a bátorságom. Itt fogok meghalni, és soha nem találják meg a holttestemet. A társaim majd azt hiszik, hogy elszöktem, és megint cserben hagytam őket, pedig nem így van.

Szomorúan vette tudomásul, hogy nincs értelme küzdenie. Mindenütt farkasok voltak körülötte, ő pedig egyedül volt. Behunyta a szemét, és némán várta, hogy lecsapjanak rá. Szinte érezte, ahogy hegyes fogaikkal átharapják a torkát, éles karmaikkal felhasítják a mellkasát, és kitépik a szívét. Percekig állt mozdulatlanul, a legrosszabbra felkészülve, hogy itt éri a halál, ezen a kietlen, erdei ösvényen, ahol nem találnak rá. Széttépik a farkasok, és senki nem fog tudni róla. Lélegezni is alig mert. Gondolatban elbúcsúzott a családjától, a bajtársaitól, elmondott egy rövid imádságot, és várt. Csak abban bízott, hogy nem fog sokáig szenvedni, és hamar vége lesz az egésznek. De nem történt semmi. Várt még egy darabig... És nem történt semmi. Ekkor csukott szemmel így suttogott:

– Nincsenek farkasok, hiszen nem hallom a morgásukat. Ezek csak az én félelmeim. Nem vagyok veszélyben. Nem fognak bántani, mert nem is léteznek. Nem léteznek. Csak ki kell nyitnom a szemem és tovább mennem.

Így is tett. Kinyitotta a szemét, és nem látott mást, csak lombos ágakat, lelógó indákat és esőcseppeket a leveleken. Megint a képzelete játszott vele, és a félelmei, melyek mélyen befurakodtak a szívébe. Olyan mélyen, hogy onnan talán soha ki sem tudja űzni őket.

– Nem, nem szabad erre gondolnom! Tovább kell mennem a forráshoz! Innom kell, és akkor meggyógyulok. Már csak pár lépés és ott vagyok.

Ekkor meghallotta az első harangkongást. Összerezzent, aztán futni kezdett a forrás felé. Az ágak az arcába csapódtak, összekarmolták a bőrét, a lába beleakadt az aljnövényzetbe. Többször elesett, nagyon megütötte magát, de mindig felállt, és szaladt tovább. Csak szaladt tovább. Mire éjfél lett, odaért a vízhez. Kifújta magát, pihent egy keveset a nagy rohanás után, mély levegőt vett, majd ivott egy kortyot.

– Köszönöm! – mondta megkönnyebbülten. – Köszönöm szépen.

Utána sokkal jobban érezte magát. Megfordult, elindult az ösvényen, vissza a tábor felé. A szívében nyoma sem volt a korábbi halálos félelemnek.

– Mégiscsak csodatevő ez a forrás – tűnődött magában. – Még öt korty, és teljesen meggyógyulok. Még öt nap, és visszakapom a bátorságom.

Mosolygott, és alig várta, hogy ez megtörténjen.