A megtalált bátorság 10. rész

A megtalált bátorság 10. rész.

A katona fáradtan ébredt. Az előző éjszaka történtek érzelmileg nagyon megviselték. Egész nap a sátor előtt ült és csak bámult a messzeségbe. Fásultnak és üresnek érezte magát. A többiek próbáltak beszélgetni vele, de pár mondat után inkább csak hallgatta őket, nem válaszolt a kérdéseikre. Nem tudta, mit hoz a ma este, milyen próbát kell még kiállnia? Kezdett belefáradni az egészbe. Félve gondolt arra, hogy nem maradt elég ereje és kitartása szembenézni azzal, ami még rá várt. Pedig két próbát még ki kell állnia, ha vissza akarja kapni a bátorságát.
     Kicsit aggódott, mikor elindult a már ismerős erdő felé, de magában azt ismételgette, minden rendben lesz, minden rendben lesz, minden rendben lesz. Lassan lépkedett az ösvényen a forrás felé. Amikor odaért, körbenézett, nem vett észre semmi szokatlant. A távolban meghallotta a harangkongást. Megvárta az éjfélt, aztán figyelt. Nem látott, nem hallott semmi különöset, így lehajolt a vízhez, belemerítette a kezét, ivott egy kortyot és felállt.
     – Hogy lehet ez? – nézett körbe tanácstalanul. – Korábban soha nem történt ilyen. Minden nap volt valami próbatétel. Először a hangok. Aztán a farkasok. Majd azt hittem, eltévedtem. Mikor csalni próbáltam. Végül befagyott a forrás. Most csak idejöttem, ittam, és nem történt semmi. Nagyon furcsa. Furcsa ez az egész.
     Ezen morfondírozott magában, miközben kifelé sétált az erdőből. Titkon ugyan abban bízott, hogy a tegnapi nehéz próbatétel után ma talán könnyebb dolga lesz, de azt nem gondolta volna, hogy semmit nem kell majd tennie. Egyszer csak felnézett, és csodálkozva vette észre, hogy ugyanott áll, ahol korábban. Mögötte nem messze ott volt a forrás, előtte az ösvény, de nem látta az erdő szélét. Újra meghallotta a harang hangját, ami most hármat ütött.
     – Hogy lehet ez? – kérdezte döbbenten. – Órák óta sétálok, de egy lépést sem haladtam?
     Egyre idegesebb lett. Lépkedni kezdett, és azt vette észre, hogy nem halad, csak egy helyben jár. Zavartan körbenézett. Erről nem mesélt a tündér. Miféle próba ez? Újra elindult, de nem ment előre egy tapodtat sem. Eddig mindig előbb volt a próba, utána ihatott. Most miért fordítva? Miért így? Ha nem jut ki az erdőből, nem jut vissza a táborba. Ha nincs ott a reggeli sorakozónál, azt dezertálásnak minősítik, és főbe lövik érte. Az nem lehet. Már majdnem kiállta az összes próbát. Nem lehet, hogy pont most nem sikerül neki, mikor már majdnem visszanyerte a bátorságát. És hiába nyeri vissza, ha nem tud visszatérni a csapatához, akkor újra cserbenhagyja őket.
     – Nyugalom, nyugalom! – így nyugtatta magát. – Eddig mindig valamilyen félelmemet kellett leküzdenem. Most is erről lehet szó. Gondolkodj! Gondolkodj! Mi lehet ez? Mi lehet ez?
     Megállt, behunyta a szemét, és befelé figyelt. Próbálta megfejteni, most melyik félelmét kellene legyőznie, de hirtelen eszébe jutottak a régi dolgok, a korábbi élete. Visszagondolt a családjára, a nagyapjára, a falujára, amikor kisfiú volt, aztán nagyobbacska, a barátaira, az első szerelmére, az első csalódására, ahogy a földeken dolgoztak a falubeliekkel... Emlékképek villantak fel a múltból a szeme előtt, mintha egy filmet nézne, aminek ő volt a főszereplője.
     – Igen, ezt kell tennem! – mondta határozottan. – Most nem egy félelmemről van szó. Ideje megállni, megpihenni, befelé figyelni, és végiggondolni az életemet. Eldönteni, hogy merre tovább. Eddig egy nagy rohanás volt az egész. Kitűztem célokat, amikért küzdöttem, és haladtam előre. Aztán vagy elértem őket, vagy nem. Sok siker és sok kudarc ért, de ezektől lettem az, aki vagyok. Abban a pillanatban, amikor döntöttem, a legjobb döntés hoztam, ami akkor tőlem tellett. Ha később ez rossz döntésnek bizonyult, attól az még az én döntésem volt. Ezek miatt a döntések miatt vagyok ma ez az ember, és most itt állok, egy lépésre a céltól. Nem szabad elbizonytalanodnom! Csak el kell döntenem, merre tovább, aztán határozottan továbbmenni az úton, ameddig a lábam bírja.
     Nagyon sóhajtott, és kinyitotta szemét. Ott állt az erdő szélén, ahol véget ért és ahol kezdődött az ösvény. Két világ határán. Az egész csak nézőpont kérdése. Minden attól függ, hogyan lépünk rá az útra, melyik irányba nézünk, és merre indulunk. Ami valaminek a vége, az egyben valaminek a kezdete is. Már hajnalodott, mikor elindult a tábor felé. Többé nem idegeskedett, furcsa nyugalom szállta meg. Tudta, hogy oda fog érni a sorakozóra, és így is lett.