A megtalált bátorság 5. rész

A megtalált bátorság 5. rész.

Az éjszaka békésen telt, a katona pihenését nem zavarták meg zaklatott álomképek. Reggel felébredt, megmosdott, megborotválkozott, tette a dolgát, ahogy mindig. A nap eseménytelenül zajlott, beszélgetett a társaival, várták a parancsot, hogy mikor indulnak a következő csatába. A tündérről, a forrásról és a próbatételről azonban mélyen hallgatott. A szíve mélyén érezte, hogy nem beszélhet róla. Ha beszélne, akkor hiába állja ki a próbát, nem gyógyulna meg. Az esti őrségváltás után elhagyta a tábort, és elindult az erdő felé.

Hamar odaért az ösvény bejáratához, és nyugodtan sétált a fák között. Körülötte minden csendes volt, néha egy halk nesz, ágreccsenés, béka kuruttyolás, tücsök ciripelés hallatszott, az éjszaka hangjai. Néhány lépés után megállt a forrás partján.

– Ez nem is volt olyan nehéz, és elég gyorsan ideértem. Most iszok a forrás vizéből, aztán még hat nap, és meg is gyógyultam. Jól van, menni fog ez. Menni fog! – így biztatta magát.

A templom harangja elütötte az éjfélt. Nagyot sóhajtott, lehajolt a víz fölé, hogy igyon egy kortyot, amikor hirtelen ismeretlen hangok suttogását hallotta. Nagyon megijedt, felegyenesedett, körbenézett, de nem látott senkit a sötétben. Arra gondolt, biztos csak képzelődött. Újra lehajolt a víz fölé, és megint hallotta a hangokat. Először nem értette, mit mondanak, de ahogy erősödött a hangjuk, megértette. Bárcsak ne értette volna! Nagyon bántó szavakat suttogtak neki:

– Gyáva vagy... Haszontalan vagy... Cserben hagytad a bajtársaidat... Mindig csak elmenekülsz... Kinek kellenél így... Nem vagy jó semmire... Nem vagy jó semmire... Nem vagy jó semmire...

Először megdöbbent. Újra felegyenesedett, csendben figyelt, de senkit nem látott a közelben.

– Biztos csak a képzeletem játszik velem – suttogta maga elé. Azzal megint lehajolt, de amint inni próbált a vízből, a hangok újra rákezdtek kegyetlen suttogásukra. És ez így ment jó darabig. Nem látott senkit, de amint inni próbált, a hangok is megjelentek.

A katona kétségbe esett. A szíve olyan szaporán vert, mintha ki akarna ugrani a helyéről. A homlokán gyöngyözött az izzadtság, a légzése felgyorsult, a látása eltompult, úgy érezte, mindjárt elájul. A fülére tapasztotta a kezét, hogy ne hallja a hangokat, és torkaszakadtából üvölteni kezdett:

– Nem vagyok gyáva! Nem vagyok gyáva! Én jó ember vagyok! Mindig segítek a bajban, csak megsebesültem, és azóta félek! De meg fogok gyógyulni! Meg fogok gyógyulni! Újra bátor leszek! A forrás vize segít nekem! A forrás vize segít nekem! Minden rendben lesz! Minden rendben lesz!

Kis szünetet tartott, mert égett a tüdeje a kiabálástól, aztán így folytatta:

– Ezek csak az én félelmeim. Nincs itt senki, csak én. A hangok csak a fejemben léteznek. Az eszem gonosz játéka ez, nem a valóság. Nincs itt senki, csak én. A hangok nem léteznek.

Leengedte a karját és kinyitotta a szemét. Várt néhány pillanatig, de nem hallott semmit. Odahajolt a víz fölé, óvatosan belemerítette a kezét, megint várt egy kicsit, de nem hallott semmit. Aztán ivott egy kortyot. A hűsítő forrásvíz lecsúszott a torkán, és kellemes érzés árasztotta el a testét. A szíve egyenletesen vert, a légzése is lelassult, és szokatlan nyugalom szállta meg.

– Köszönöm! – mondta alig hallhatóan. – Köszönöm szépen.

Nagyon sóhajtott, és elindult a tábor felé. A lábain mintha óriási betontömbök lettek volna, olyan lassan lépkedett, de a szívébe beköltözött a remény. Még hat nap, és meggyógyul. Még hat korty a forrás vizéből, és meggyógyul.