A megtalált bátorság 7. rész

A megtalált bátorság 7. rész.

Borús reggelre ébredt a tábor, nem látták a napot. Felhős volt az égbolt, és az emberek homloka is. A nyugtalanságuk egyre erősödött, nem lehetett tudni, mit hoz a holnap. Az egyik ember azt mondta, többet nem kell harcolniuk, mert vége a háborúnak. A másik ember azt mondta, hogy soha nem lesz vége ennek a vérengzésnek. Most nyugalom van pár napig, de újra harcolniuk kell, és véresebb csaták jönnek, mint korábban. A katona akár merre ment a táborban, mindenhol beszélgető, vitatkozó bajtársakat látott.

Ő nem beszélgetett és nem vitatkozott senkivel. Ha kérdezték, válaszolt, egyébként elvolt a gondolataival. Tette, amit mondtak neki. Most az volt a parancs, hogy várjanak, tehát várt együtt a többiekkel. Őt nem a tétlen várakozás kötötte gúzsba, mint a bajtársait, hanem a gondolatai és a félelmei. Amiket már kétszer legyőzött. Még ötször kell, és visszakapja a bátorságát.

Az esti őrségváltás után nyugodtan indult el az ösvény felé. Nem nézett se jobbra, se balra, befelé figyelt, a gondolataira, a szíve szavára. Csak akkor nézett fel, mikor úgy gondolta, már ott kellene lennie. De nem volt ott. Körbenézett, tett pár lépést az egyik irányba, majd a másikba, de sehol nem találta a tisztást. Akármerre indult el, mindenfelé csak fák és bokrok vették körül.

– Hogy lehet ez? – suttogta tanácstalanul. – Hiszen arra jöttem, amerre szoktam, azon az ösvényen indultam el, amelyik a tisztásra vezet, és annyit sétáltam, amennyit minden nap.

Korábban mindig hamarabb elérte a forrást, ismerte már az utat, de most úgy érzete, csak körbe-körbe bolyong. A félelem beköltözött a szívébe, ami olyan hevesen vert, hogy majdnem kiugrott a helyéről.

– Édes Istenem, segíts nekem! Eltévedtem az erdőben? Miért nem találom? Pedig itt kellene lennie. Ha nem találom meg, nem tudok inni belőle, sosem nyerem vissza a bátorságom, nem tudok harcolni a csatában, nem tudom megvédeni a bajtársaimat. Muszáj innom egy kortyot a forrásból!

Ekkor a távolban megszólalt a templom harangja:

Bam... Bam... Bam…

A katona összerezzent, egyre nőtt benne a feszültség. Mi lesz, ha nem ér oda időben? Ha elkésik? Ha később issza meg az egy kortyot? Kérdések, amikre nem tudta a választ, és a tündért sem tudta megkérdezni.

– Az nem lehet, hogy mindjárt éjfél – mondta kétségbeesetten. – Időben indultam el a táborból. Most mit tegyek? Mit tegyek? Eltévedtem? Már ott kellene lennem a forrás partján. Akkor miért nem látom? Miért nem látom?

Bam... Bam... Bam…

A katona még idegesebb lett. Behunyta a szemét, a szívére tette a kezét, nagyot sóhajtott és próbált megnyugodni.

– Jó irányban jöttem. Ugyanazon az ösvényen, amelyiken korábban. Itt kell lennie a forrásnak. Itt kell lennie a forrásnak!

Bam... Bam…

– Jól becsültem fel a távolságot. Már ott kellene lennem. Nem tudom, miért nem láttam eddig, de már ott kellene lennem. Minden rendben lesz. Minden rendben lesz. Minden rendben lesz!

Bam... Bam…

– Ezek csak az én félelmeim. Ezek csak az én félelmeim. Nem tévedtem el. Jó helyen járok, jó helyen állok.

Bam... Bam...

Aztán csend lett. Éjfél volt. Nem hallott mást, csak szapora szívverésének a dobolását a fülében, és az éjszaka hangjait. Óvatosan kinyitotta a szemét és körbenézett. A tisztáson állt, előtte pedig ott csillogott a forrás vize.

– Köszönöm – sóhajtotta megkönnyebbülve. – Köszönöm szépen.

Lehajolt, nagyot kortyolt a vízből, a korábbi félelemnek nyoma sem volt a szívében. Mosolyogva indult el a tábor felé.