A méhek világa

A méhek világa.

Volt valahol nagyon messze egy óriási rét. Sok élőlény otthona. Ahogy az emberek meglátták ezt a helyet, azt gondolták ott minden tökéletes. De közel sem volt ez igaz. Az állatokat valami rettegésben tartotta. Egy nagy autó jött rendszeresen a rétre és mindenféle anyagot fúvatott a levegőbe: permetszereket. Az állatok nem tudták mi az. Csak azt tapasztalták, hogy miután ez a valami bekerül a levegőbe, mindig mindenki megbetegszik. Fájt a fejük és homályossá vált a látásuk. Néhányan pedig sajnos örök álomba szenderültek. Kitapasztalták, hogy ilyenkor el kell rejtőzni, hogy a lehető legkevesebb érje abból az anyagból kicsi testüket.

Az egyik napfényes reggelen, minden ottlakó békésen tette a dolgát, amikor nagy zajra lettek figyelmesek. Először nem tudták mi okozhat ilyen nagy lármát. Aztán sejteni kezdték, hogy az autó jött ide megint. Néhányan a hang irányába siettek, megnézni igaz-e a sejtés. Tényleg igaz volt. A fehér furgon ott állt a rét közepén.

- Jaj, jaj! -  sikoltottak a lepkék ijedtükben.

 Megijedtek, mert tudták, hogy ha ez az autó itt van, akkor ez rossz dolgokat hoz számukra. Visszarepültek a többiekhez és elmondták a borzalmas hírt.

-           Itt van ez a gonosz ember az autójával! Azért jött, hogy megint mindannyiunkat megbetegítsen és tönkre tegye szép élőhelyünket! – kiabálták rémülten a katicabogarak.

-           Keressünk valami védett helyet! Talán ha elrejtőzünk, az a különleges anyag nem tesz minket beteggé! Gyertek gyorsan utánunk!- mondták a pillangók a barátaiknak és gyors sebességgel repültek a pipacsok felé.

A piros gyönyörűségek virágzási ideje épp most volt. Egy nagy területet borítottak be a hatalmas réten. Az ottélők úgy gondolták, hogy a virágok sűrűjében biztonságban lesznek. El is bújtak oda gyorsan. Mindenki más-más pipacsba rejtőzött. A méhek a virág belsejében kerestek menedéket. A párta óvta őket inden oldalról. A lepkék a növény szárához rejtőztek és szorosan bele is kapaszkodtak. A katica és más bogarak a virágok szárán másztak fel egészen a csészelevelekig. Ott lapultak meg reszketve a félelemtől. Eközben a férfi, akinek már rég el kellett volna kezdenie permetezni, még mindig nem kezdte el munkáját. Lottószelvényeket töltött ki, remélve hátha szerencséje lesz. Utálta a munkáját, ezért hanyagul is végezte azt. Nem szeretett minden nap korán kelni, aztán kocsival végig járni a mezőket és permetezni. Szeretett volna felmondani. Két oka is volt rá: egyrészt túl fárasztó volt számára ez a munka, akart valami nyugisabbat ennél. Másrészt szerette nagyon a természetet és tudta, hogy azzal amit tesz, árt az élővilágnak. Végül aztán csak kiszállt az autóból és elkezdte a munkáját. A kisállatok eközben nagyon féltek. A nyuszik föld alatti üregekbe bújtak, a sünik a bokrokba. Hallották a gép zaját és várták, mikor jön elő a nagy porfelleg. Mert mindig por követte a nagy zajt. Most azonban nem így történt. Semmit nem észleltek az egészből. Nem tudták eldönteni, hogy vége van, vagy még el sem kezdte a férfi azt a furcsa és ijesztő dolgot. Tanakodni kezdtek mit csináljanak.

-          Valaki bújjon elő a rejtekéből és nézze meg mi történik! – kiáltotta az egyik méhecske.

-          Vagy mindenki maradjon ott, ahol most van! Így a biztonságos! – hangoskodott a dongó.

Végül úgy döntöttek, jobb, ha senki nem megy sehova. Aztán kisvártatva meglátták a porfelhőt és furcsa szagot kezdtek érezni.

-          Most kezdődött el… - mondta Mézi, a méhek királynője szomorúan. Bánatos volt, hogy a méhkolóniának ilyen szörnyű dolgokat kell átélni.

Mindenki a királynőt hallva, még jobban a virágok közé rejtőzött. Fél óra múlva véget ért minden. Nem volt porfelhő, minden kitisztult. Lassacskán a lepkék, katicák és méhek előmerészkedtek. Csak a dongó vacogott a pipacs szárába kapaszkodva. A levegőben mindenféle anyag kavargott. Elsőként Mézi  repült ki a virág belsejéből. Pár percig rendesen repült és semmi baja nem volt. Alattvalói követték őt a kaptár felé. Aztán hirtelen szédülni kezdett és látása homályossá vált. Úgy érezte mindjárt lezuhan a földre. Többi társa előtt nem akarta mutatni, mennyire rosszul érzi magát, csak rendületlenül igyekezett otthona felé. Végül sikerült elérnie a kaptárt, mielőtt lezuhant volna. Mindenkinek azt mondta, menjen a saját lakrészébe és pihenjen le. Így is tettek. A kaptár elcsendesült. Mézi is bement a szobájába és lefeküdt virágszirom ágyára. Úgy gondolta egy kis pihenés majd jót fog tenni. Néhány perc múlva látása kicsit ki is tisztult. Nagyon fáradtnak érezte magát, szeretett volna aludni egy nagyot. Mivel nem volt semmi dolga, így is tett. Nagyon gyorsan mély álomba merült.

Másnap a rét újraéledt. Mindenki tette a dolgát. Szorgoskodtak. Sok virág pompázott, rengeteg nektárt kellett begyűjteni. Már nem is emlékezett senki a tegnap történtekre. Hozzászoktak, hogy vannak ilyen rossz napok, de ezek elmúlnak. Ha valaki gondolt is rá, nem beszélt róla.

Minden zavartalanul ment egész nap. Este már mindenki hazafelé tartott, vagy már otthon volt és aludni készült. A nappal zümmögéstől és más zajoktól hangos rét szürkületkor elcsendesült. Ekkor jajveszékelés törte meg az éjszaka csendjét.

-          Jaj, jaj! A királynő elájult! Segítség, segítség! – hallatszott a hangos kiabálás a kaptár felől. A méhkirálynő testőre volt az.

Minden este Mézi enni szokott az aznap készült friss mézből. Ezt általában a legidősebb dolgozó méhecske szokta behozni neki. De most nem ért rá, mert a fiatal méhecskékre kellett odafigyelnie. Megkérte a testőrt, a legerősebb here méhecskét, hogy ő vigye be a királynőnek. Be is vitte, de amikor meglátta, hogy királynője mozdulatlanul fekszik, annyira megrémült, hogy a mézet is leejtette. Hangjára sokan a kaptárhoz siettek. Valaki elsietett a bölcs bagolyért, aki a rét és az erdő állatainak gyógyítója volt. Mikor megérkezett, gyorsan megvizsgálta a beteget.

-          Permetszer mérgezés miatt ájult el. – mondta a bagoly vizsgálat végén.

-          Mi az a permetszer? – kérdezte mindenki egyszerre nagy csodálkozással.

-          Az egy káros anyag, ami a növényre és állatra egyaránt veszélyes. Nagy porfelhő szokott jelentkezni, mikor szétfújják a levegőbe. Azért szokták használni, hogy a gyümölcsök gyorsabban megérjenek és hogy az erdőlakók ne egyenek belőlük. A királynőtök jobban lesz, ha azt teszitek, amit mondok. Minden reggel két hétig friss harmatcseppet kell innia. – javasolta a bölcs bagoly.

-          Rendben, így lesz! Betartjuk bagoly doktor utasítását! – mondta egyszerre mindenki, mikor az orvos távozni készült.

Mézi kapott egy zsenge harmatcseppet és nemsokára magához is tért. A nagy ijedtség után mindenki megnyugodott és kirepültek a kaptárból. A királynő lassan újra egészséges lett.

Egy hónap múlva ismét jött a fehér furgon. Ezúttal a férfi főnöke is jött, hogy megnézze rendesen dolgozik-e a munkása. Mikor meglátta, hogy a közelben van egy méhkas, hirtelen emlékezni kezdett. Eszébe jutott a gyerekkora, mikor nagyszüleinek segített méhészkedni. Arra gondolt, mennyire szerette a szorgos méhecskék hangját és az édes mézet, ami nélkülük nem lett volna és nem lenne ma sem. Sok kaptár volt az ősi telken, amely elkészítésénél még ő maga is  segített a nagyapjának.

-          Itt nem tehetünk kárt semmiben! A méheknek sokat árt a permetszer, ezért abbahagyjuk itt ezt a munkát! Sőt, sehol máshol nem fogunk káros anyagokat használni, ott ahol méhek vannak. Ezentúl biogazdálkodással és méhészettel fogunk foglalkozni! – jelentette ki határozottan.

-          Rendben Főnök úr! Többet sehol nem fogok permetezni! – mondta a férfi.

-          Mostantól csak a méhekkel fogunk foglalkozni! Sajnálom, hogy megfeledkeztem nagyapám tanításáról, miszerint ha ezek a szorgos kis méhek nem lennének, bizony, hogy az emberiség is kihalna, mert ezek a rovarok porozzák be a virágokat, amelyekből aztán zöldség-gyümölcs lesz, amit mi, emberek szüretelünk le.

Végül minden megoldódott. A rét megmenekült. Megszűnt a veszély. Az állatok, az apró kis rovarok boldogan éltek ott tovább. A férfi is megkapta azt a munkát, amire vágyott. Nem ártott a természetnek. A kis méhek pedig meghálálták a jótettet: napkeltétől napnyugtáig megállás nélkül gyűjtötték a virágport. Virágról-virágra szálltak, csak néha álltak meg egy harmatcseppet inni, ha elfáradtak. Ők tudták, amit mi emberek nem veszünk komolyan: az ő kicsi vállukat nyomja az a nagy óriási teher, a felelősség, hogy élet legyen a Földön.

A természet védelme nagyon fontos. Minden növény és állat, amely bolygónkon él, részese egy óriási láncnak. Egy láncszemnek sem szabad megsérülnie, mert akkor ez minden egyes részecskére kihatással van. Ha tudatosan odafigyelünk és óvjuk környezetünket, még sokáig gyönyörködhetünk szépségében, élvezhetjük ajándékait, melyek létünket biztosítják.