A nárciszok

A nárciszok.

A nárciszok

Kislány voltam, mikor felfigyeltem

rájuk apám szőlőtőkéi alatt.

Sokáig gyönyörködve álltam,

nem találva rá a szavakat.

Mint tündérek a varázskertben,

incselkedtek a vén szőlővel,

karcsú alakjuk zöld köpenyben,

fejükön sárga fejfedővel:

fenséges volt, bizony csodaszép

álom, semmihez sem fogható.

Királylányok tündérhonban,

paripájuk szellőló.

Vigyáztam őket minden reggel,

friss vízzel kínáltam esténként,

az utam immár hozzájuk vezetett

ha netán öröm, vagy bánat ért.

Anyák napja gyorsan közelgett,

feldúltam a házat, a szobám,

milyen ajándékkal lepjem meg

drága, szerető édesanyám?

Nem volt semmi elég szép és jó,

mindhiába kutakodtam én.

Nem született még meg az a szó,

nincs hozzá fogható költemény.

Mi nekem a legkedvesebb?

Mivel mondjam el, hogy szeretem?

Talán elég lesz, biztosan örül majd,

ha jó szorosan átölelem.

Mégis, túlcsordult szívem többet

kívánt, mint az ölelés.

Mindent akartam adni, mindent!

De a minden is túl kevés.

Lementem hát, virágaim már vártak,

ők tudták, bennük a beteljesülés.

Nyújtották magukat önként,

szinte magától lett kész a csokor.

Olyan boldog, még soha nem volt

édesanyám, mint akkor.