A náthás óriás

A náthás óriás.

Egyszer volt, hol nem volt, egy messzi-messzi galaxisban, a Föld nevű bolygónkon is túl, ott, ahol a kurta farkú malacot még hírből sem ismerik, történt egy eset, mely biz' Isten megesett!

Egy esős, hideg bolygón élt egyszer egy óriás. Szegénynek folyton-folyvást folyt az orra, mindig meg volt fázva. Ez nem is volt csoda, hiszen éjt nappallá téve zúdult le a felszínre a rengeteg eső, ami erős, hideg széllel párosult. Óriásunk csizmája bizony beázott, ő pedig sajnos alaposan megfázott. Egyre csak tüsszögött. 

Akàrhànyszor eltüsszentette magát, a Földön heves szélvihar kerekedett, és zselészerű anyag potyogott az égből, ami beborította a földet.

A földlakó embereknek fogalmuk sem volt róla, hogy miféle anyag zúdul a nyakukba időről időre; értetlenül álltak a történések előtt. 

Nézegették, találgatták, hogy vajon mi lehet az a furcsa, zselészerű anyag, ami leginkább egy nyálkás cicakakàra emlékeztetett.

Egy pillanatig sem gondolták, hogy egy nagy, náthás égi óriás orrából származik, aki megfázott.

Pedig gondolhatták volna, mert aki csak hozzáért, az mind ágynak esett, és azonnal náthás lett.

Újságok cikkeztek róla, csak úgy kattogott a rengeteg fotómasina! Laborokban vizsgálgatták, de senki sem jött rá, hogy honnan származhat a furcsa anyag.

Mígnem egyszer, egy szép kora tavaszi estén a kutatócsoport egyik munkatársa épp egy óriásokról szóló történetet mesélt a kisfiának, Toncsikának, amikor valami hirtelen megcsavarta az orrát. Próbálta visszatartani, de nem volt mit tenni: a hatalmas tüsszentés elemi erővel tört ki belőle, szanaszét szórva a szobában a náthát okozó vírusok garmadáját.

- Apaaa! Használj zsebkendőt! Most minden trutyis lett! - mérgelődött Toncsika. 

Ekkor az apa fejében hirtelen fény gyúlt, mert rájött, hogy mi okozhatja a furcsa jelenséget a Földön:- Persze a zsebkendő! - kiáltotta, majd bakancsát sietve felhúzva, házi köntösét szórakozottan magára kapva elviharzott az éjszakába. Éppen csak pirkadt, mire a Föld vezetői már egy hosszú asztal mellett azon tanácskoztak, hogy kit küldjenek fel az űrbe, aki átadná a méretes zsebkendőt az óriásnak, amit ezer asszony hatalmas lepedőkből varrt össze, kevesebb mint egy éj leforgása alatt. 

De senki sem merte vállalni a feladatot.

-Mi lesz, ha az óriás egy mogorva, zsémbes alak, aki beszippant minket hatalmas orrlyukàval? - eképpen vélekedtek az emberek.

-De az is lehet, hogy kimondottan ártani akar nekünk, mert rosszindulatú! - mondta egy másik.

-És ha megesz bennünket?! - kiáltotta valaki kétségbeesetten a tömegből.

-Én félek! - így szólt a negyedik.

-Lehet, hogy csak nem tudja, hogy mire való a zsebkendő? - találgattak.

Ekkor a terem moraját megtörte egy vékony, de annál elszántabb gyermeki hang. Toncsika volt az.

-Akkor majd én felviszem neki! - kiáltotta.

Hirtelen csend támadt, mindenki elnémult a teremben. Senki sem ellenkezett, habár volt, aki titkon féltette a fiút a ráváró, önként vállalt, de nehéz küldetéstől. Mások magukban szégyenkeztek amiért nem mertek jelentkezni, ez az aprócska fiú pedig nem félt szembenézni a feladattal. Végül tapsviharban törtek ki.

A kutatócsoport serényen munkához is látott, hogy megalkossa Toncsika különleges ruháját és felszereljék az űrhajót a hosszú útra. Sok-sok matematikai számítást is elvégeztek, végül elkészültek. Mindenki feszült várakozással, lélegzetvisszafojtva nézte a pillanatot, amint az űrhajó felemelkedik az égbe súlyos rakományával.

Toncsika útra kelt.

Sokáig utazott, mire megpillantotta az óriást, aki egy nagy jeges sziklán ült. 

- Kedves óriás! A Föld lakói ajándékot készítettek neked! 

- Óóó, igazán?!? Jaj, de kedvesek vagytok! Nagyon köszönöm! - ujjongott, és örömében összecsapta méretes tenyereit, mire Toncsi megperdült körülötte.

- Ó, bocsáss meg kérlek! Képtelen vagyok megszokni a méreteimet!

- Hát ez meg micsoda? - álmélkodott meghatódva az óriás, és bumszli ujjaival óvatosan széthajtogatta az ajándékot.

- Ez egy orrkendő! - szólt Toncsi. 

- Hogy micsoda? - kérdezte az óriás meglepetten.

- Tudod, amikor tüsszentesz idefenn, minket beborít a csúszós zselé odalenn, amitől megbetegszünk! Ha ezt a kendőt ilyenkor az orrod és a szád elé teszed, megvédhetsz bennünket. Aztán kimoshatod és zsebre is teheted. Mi zsebkendőnek hívjuk.

- Óh, szóval ezzel jót is tehetek? - kérdezte.

- Bizony ám!

Óriásunk arca felderült, majd viszonozva az ajándékot és az elkészítésére fordított időt, megvendégelte a kisfiút, mielőtt útjára bocsájtotta, és megígérte, hogy használni fogja a különös ajándékot, amit a kedves földlakók készítettek neki.